'Dark Night Of My Soul'

Írnék én szép dolgokról, de a tegnapi fogászatom - gyulladt fog tisztítása gyökércsatornán keresztül - annyira brutális volt, hogy ahhoz hasonló fájdalmat gyanús, hogy nem éltem még át. Az injekció mintha ott sem lett volna. Élek, használt - ez a lényeg. 

Tegnap láttam egy két oldalról átfúrt csontot, illetve a belőle kiálló fémeket, melyet súlyokkal húztak. Mint a filmekben. A műtét még csak ez után jön Anyu tesójának. Ehhez képest smafu az én éjjel fájdalmasan begyulladt fogam (a gyökérkezelés után szabadon hagyott), amely mire magamhoz tértem és elindultam volna az ügyeletre, addigra lenyugodott.

Mióta nincs Dream Theater (van, csak számomra érdektelen és értékelhetetlen dolgokat játszanak), talán ez a zenekar tud meglepni ebben az általam nagyon mostohán kezelt (jobbára került) stílusban. Nem tudok eléggé hálás lenni Tutusnak, hogy a pályájuk legelején megismertetett a zenéjükkel.
Lengyelek, és ahányszor hallom őket, annyiszor szomorodom el, sóhajtok fel, "hogy nekünk miért nincsenek ilyen zenekaraink!?".

/Riverside: Friend or Foe?, vágott verzió/

     Friss, de nem nyomozós; természetfeletti, de nem (különösebben) bekakis; rövid, két estés, de nem összecsapott; tipikus King is, meg nem is.
      A Mester stílusa, műfaja, témái szépen ágaznak, terebélyesednek, azonban a profizmusa, gördülékenysége, végig kialakult, de azért az idők során finoman csiszolódó írói egyénisége - röviden: a neve - garancia a (könnyed) szórakozásra, kikapcsolódásra. A Később laza 300 oldala berántott a történetbe, lekötött, folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet, kíváncsiságomat, és noha már az utolsó harmad előtt sajnáltam, hogy nem hosszabb, utóbb nincs hiányérzetem - ebben a történetben ennyi volt, így kerek. Nagyobb terjedelem valószínűleg a lendület rovására ment volna. A lendület és a jó értelemben vett rutin és profizmus a kulcsszavak, valamint a megújulás. Nincs ugyan szó nagy fordulatról, de a legnagyobb csapdát, az önismétlést is olyan messzire kerüli, amennyire csak lehetséges. A helyenként fel-felbukkanó humor, az irónia, az apró gag-ek (A remény rabjainak konkrét említése) pedig azt jelzik, hogy a kreativitás, a fejlődés, a frissesség bőven ott vannak a tárházban, így később is sok örömöt szerez még King olvasóinak.
     Rövidsége és a cselekmény folyamatos görgetése miatt azoknak is ajánlom, akik nem ismerik az író munkásságát.  Amolyan Stephen King light ez - könnyed, finom kis mézesmadzag, amely akár a brutálabb és/vagy terjedelmesebb fő művek felé is elcsalhatja a gyanútlan (?) olvasót.
Élmény volt olvasni. Tetszett.  

(Tárház - van ilyen önálló szó?)

Egy új munkahelyre beilleszkedni sem pite, de amikor öt hét után (!!) végre eljutok a körzeti fogdokimhoz és ott a laza első fogas töméscseréhez hozzájön egy nem várt gyökérkezelés egy nagy rágóban... Most két hétig ráadásul itt figyelek lezáratlan gyökércsatornákkal, egy nagy kráterrel a fogam közepén. És - mint a munkahelynél, itt is - mákom volt. Mert bármikor úgy igazán is bedurranhatott volna, nem csak jelzés szinten, mint most. Azért két hétig még nem lesz őszinte a mosolyom, és önfeledtek az étkezéseim. Zajlik.

.. elfoglaltan indul az évem. Így most csak egy szimpatikus képpel jelentkezem, ami az új munkahelyen a gépemen jött fel a véletlenszerűek között.

/Halmágyi István: Anya gyermekével/

... vannak mások is, akik tudnak zenét választani. Avagy: hazai pályán, hazai zenével könnyű:

/William O'Connor, Zombie/

Joe Cullen bevonuló zenéjét nehéz megverni, főleg angol közönség előtt. Ez még egy tavalyi bejövetele. Érdemes végignézni - mert úgy 1:35-től ér csúcsra a történet -, egészen a meghajlásig.

Vagy veszettül hasonlít egy Placebo dalra (főleg a (nyitó) verzéje), vagy csak én hittem eddig, hogy ez egy Placebo dal. Richie Burnett bevonuló zenéje - felkaptam rá a fejem. Sajnos hamar kiesett a VB-n.

/Stereophonics: Dakota/

Sokadik megtekintésre az is feltűnt, hogy ez a zene a filmtől függetlenül is vállalható. Vagy csak én kerültem (végre!?) karácsonyi hangulatba.(?)

/Love Actually (Igazából szerelem) filmzene/

Pörögnek az események, többnyire jó dolgok - pedig alapból és jó ideje másra sem vágyom, csak nyugalomra.
Boldog, békés Karácsonyt kívánok!

Ex-gitáredzőm már sok évvel ezelőtt értetlenül állt az egyre olvashatatlanabb logóval előálló együttesek előtt. Volt igazság abban, amit mondott, de mostanra adok Neki teljesen igazat. Összefutottam ugyanis a SANGUISUGABOGG zenekarról egy hírlevéllel, benne a nevükkel:

Értem én, hogy a francia főváros csirkéiből készült, de mi ez? -;-)

Megrepedt radiátor (csöpögésének elállítása a rendelkezésre álló eszközökkel, üzemkész szaki felkutatása), új munkahely keresése (és a negációja: gondolkodás kambodzsai úton) - dolgok, melyek elviszik az időmet, gondolataimat újabban.
A Paradise Lost ilyesmi "ellen" is jó. Ők nem a gondok szintjén mozognak. Éppen őket hallgatom.

Íme egy 10 pontos "koncertjük" 2020-ból, amikor a Covid idején bevonultak egy klubba, és közönség nélkül játszottak, később pedig ki is adták:

/Paradise Lost: At The Mill/

Paradise Lost (2005.)

     Alig másfél éve lengettem be, hogy elkezdek egy ilyen (mini?) sorozatot, és máris itt vagyok. Lássuk először az ötletadó CD-t! (Igen, azt, ugyanis tavalyig lemezen meg sem jelent.)
     Sokadszor is leírom, hogy azon túl, hogy önmagában is tökéletes az ötös neve (Elveszett paradicsom), a zenéjükhöz is hibátlanul passzol. Ez a zenekar tizedik albuma - jelenleg tizenhatnál tartanak -, 55 perc, 12 dal, felépítésében semmi rendkívüli nincs.
Noha zenéjük azonnal felismerhető, munkásságuk során nagy változásokon ment keresztül, vagy mondhatjuk, hogy a mai napig folyamatosan változik, korszakokra oszlik. Kezdtek hörgős metállal, majd megteremtették (?) a goth metalt, elmentek dark rockba/popba, visszakanyarodtak metálba, hogy aztán a mai napig keressék az egyensúlyt a (számomra már olykor túl) kemény, hörgősebb zúzás és a dallamosabb, lágyabb metál világ között. 2005-ben éppen a leglágyabb, szintivel dúsított korszakuk (One Second, Host, Believe In Nothing, Symbol Of Life albumok) után voltak. A cím-nem-adás valószínűleg annak szólt, hogy visszatértek a keményebb, gitárcentrikus stílushoz. Tették ezt egy fejlődés lépéseként, nem pedig a múltbéli dolgaik újbóli elővételével.
Tiszta ének, egyszerű dal struktúra, a lesújtott, szomorú de a szépre szomjazó ember lelkét tükröző dallamok, egyszerű, de szép szólók jellemzik. Semmi sallang, cicoma, időhúzás, stúdiós ügyeskedés. Jó zene, nagyon tetszik. Új motyót raktam össze/szereztem be, ez az egyik első CD, amit hallgatok rajta, így a gyönyörűen telt basszushangzást is ki kell emelnem.
A Grey a legnagyobb kedvencem erről az albumról, de a mostani hallgatáskor, amikor azt vizsgáltam, mennyire jellemzi a kiadvány a zenekar teljes munkásságát, azt vettem észre, hogy az All You Leave Behind-dal, egyetlen dallal meg lehet mutatni, miről szól a Paradise Lost. A végén még a lábdob is elszabadul - ez mondjuk nem jellemző az alapból lassú dolgokkal operáló csapatra. Összességében tehát, igen - noha nem ez a legjobb lemezük - mondhatjuk, hogy ez egy "klasszikus" Paradise Lost alkotás, ha nem is "A" Paradise Lost album, de egy olyan, amely a legnagyobb metszetét alkotja a különböző korszakoknak, amelyeken a zenekar átment - a nagy szó az, hogy beleértve ezekbe a 2005. után megjelent zenéiket is.

8/10 pontos album és arra is adok kb. 8/10 pontot, hogy mennyire indokolt, hogy nincs címe.

Mondjuk, a borítót a mai napig nem fejtettem meg.

... sajnos kiesett foci VB-ről. Tetszik (hosszú évek óta) az egyenes, célratörő, dinamikus játékuk. A himnuszuk sem pite. Ezer éves:

A "kormány" gyakorlatilag egyik percről a másikra 480 Ft-ról 641 Ft-ra emelte éjjel, suttyomban a benzin árát. Írjuk le az utókornak, hogy ez literenként 161 Ft-ot jelent, ami 33,54%-os drágulás egyetlen pillanat alatt. Taps?

Hónapok óta ma láttam először boltban cukrot. Egy "kisbolt" árulta 690 Ft-ért kilóját. Ügyes. Nem vettem.

Az imént meglazult a jobb felső egyesemben (hol máshol? persze látható helyen) a tömés. Január 9-ére kaptam időpontot az államilag kirendelt fogdokinál. Ha csak "úgy nézek ki, mint egy tahó matektanár" /Másnaposok/ lesz, miután kiesik, kitörik, akkor még szerencsésen megúszom az egészet. Ha még lesz TB-m akkor...

Kedvenc gitárosom (igen, Dave Mustaine csak a második!) fúvósokkal, a szokottól eltérő zenei környezetben. Műkincs. 4:37-től Nicko dob-poénja is jó.

/Nicko McBrain & Dave Murray: Rhythm Of The Beast/

Ennél a "terméknél" jobb reklámot nehéz elképzelni egy országnak, esetükben Lengyelországnak. Ahányszor hallom őket, annyiszor gondolok arra, hogy "nekünk miért nincs hasonló (tudású/eredetiséggel bíró) zenekarunk?". Ez a dal pedig azt mutatja meg, hogy egy progrockot játszó csapatnak is lehetnek egyszerűbb dalai. Tetszik. Hogy a gitárosuk halála után talpra tudtak állni, az sem kis dolog.

/Riverside: Self-Aware (Single edit), vadiúj dal/

A női kézilabda VB-n láttam. Ötletes.