'Dark Night Of My Soul'

     Olyan érzésem van a zenét hallgatva, mint a borítót nézve. Hogy ez vinyl. Azaz szól, mint az álom, szellős és kissé régimódi is. Annyira, hogy sokszor hiányzik a sercegés a csendesebb részeknél.
ÉLMÉNY hallgatni, olyan a hangzása. Minden a helyén van, nincs túlpolírozva, nincs cicoma, extra hangszerek, hangsávok sem, az egész valósághű (Hi-Fi), de a lábdob mindezeken felül valami tökéletes.
A régimódiság nagyon halvány hippi beütések képében van jelen. (Kivéve a The Hunter, amelyhez csak annyit írtam a jegyzetembe, hogy "gombás". :)
Fura is a lemez, mert nem ilyesmit vár az ember a négyestől. Nincsenek bevadulások, eszement, "gyógyszer elgurulásos" dalok vagy részletek. Mint ha le lennének nyugtatózva. A 13 dal mindegyike hasonló tempóval és szerkezettel rendelkezik.
     Az első négy csak nyugodalmas zenélgetés. A Goodbye Angels élénkül kicsit, a basszus is feléled benne. A Detroit-ban is van egy kis élet (és hippi feeling! : ), a This Ticonderoga-ban még az erősítőt is átöblítik egy kis árammal, de az összkép egy nagyon erős RHCP stílusjegyekkel és már ismert hangszeres megoldásokkal megtámogatott nyugis (merengő??) zene. Annyira, hogy a Sick Love-ot akár bárzenének is aposztrofálhatnám.
Mindezekkel együtt van hangulata és egyénisége.
Nekem leginkább a fura, discos beütésekkel is kísért Go Robot és a hangulatos Encore tetszik, de nincs gyenge vagy a sorba nem illő szerzemény az albumon.
Ki kell emelnem, hogy a refrének nagyon erősek, húzzák, mentik a barátkozást igénylő, könnyen befogadható zenét. Nem a megszokott, stadiont beindító módon erősek, hanem... Na, EZT nehéz leírni. Hanem lelket, tartást, hitelességet adnak a zenének.
Noha Flea basszusa itt-ott hozza a megszokott szintet, sajnos semmi kiemelkedően virtuózt nem csinál. Ugyanez (pláne!) igaz Chad Smith dobolására. A két zseni teljesen kikapcsolta magát, alárendelte hangszerét a zenének, Esetükben nem egyértelműen tartom ezt pozitív húzásnak.
     Ha van banda, akiket nem tudtam volna elképzelni megöregedve (legyen inkább: éretten), lenyugodva, bölcsen, akkor az a RHCP. Aztán elém rakják az elképzelhetetlent.
Jó LEMEZ! Tetszik.
Bár tiniként tuti kiröhögtem volna.

(Most olvasom a Wikipedian, hogy 5000 példányban kiadták 180 grammos vinylen is, amelyhez az első single kazettán (!!) is jár.)

Red Hot Chili Peppers: The Getaway (2016.)

Encore:
https://www.youtube.com/watch?v=lnfHYMBXq4E

Go Robot (élőben!! Ezek szerint színpadon még hajlandóak virtuózan zenélni):
https://www.youtube.com/watch?v=Gq-bn5YsmnM

7,4/10 pont

     Béna lemezborító, nullás cím - kb. ennyit a negatívumokról.
Mindenki örménynek, örmény gyökerűnek hiszi hősünket és zenekarát is - valamilyen szinten joggal -, holott Ő, az énekes például Libanonban született.
Ez a harmadik szólólemeze, és az első kettő rendesen megosztotta a hallgatóit. Mindkettő kapott hideget, meleget. Nekem nagy bajom nem volt velük, de tény, hogy kedvenceim sem lettek.
Bezzeg ez!
     Bekezd egy a Foo Fighters legjobb pillanatait idéző lendületes rock zúzással (Cornucopia), de egy (fél) percnek sem kell eltelnie, és már garantáltan nem asszociálunk más bandákra (az anyazenekart leszámítva), és így lesz ez a következő 50 (Deluxe) percben is.
A lényeggel kellett volna kezdenem: NINCS (egy rövid dallamot leszámítva) ZONGORA vagy komolyzenei hangszer a lemezen, így az is bátran próbálkozhat vele, akit a 2010-es Imperfect Harmonies hazavágott. :)
Vérbeli rock zenéről beszélhetünk, karakteres énekkel, erős (ne kerülgessük a nyilvánvalót!) System Of a Down attitűddel, átérzéssel, a legjobb fajtából.
Egyszerre laza, technikás, dallamos, ötletes, érzelemgazdag. Bár Serj neve alatt fut a produkció, (szerencsére) egyáltalán nem visel magán énekes-szólólemezi jegyeket, bármely "zenekari" lemez mellé bátran odatehető.
Dalonként és egyben is nagyon erős(en muzikális). Ha ezzel kezdett volna, mindenki padlózna, max. azon lehetne fanyalogni, hogy hasonlít a SOAD-ra, de ehelyett az előző két album miatt eleve előítélettel (és bottal :) közelítenek a kritikusok hozzá.
     Ha önmagában nézzük - és ez minden lemeznek kijár - ez egy remek alkotás. Amolyan System light, új ízekkel is fűszerezve.
A metal részek helyett "csak" (kemény) rockkal operál, a SOAD védjegy "agyatlan" dallamok és hangnemek csak jelzés szinten, bőven az elsőre befogadhatóság határán belül bukkannak fel.
Az iméntiekből adódóan Serj hangja sem hoz "idegesítő" dolgokat, a jellegzetes kiejtése, hangképzése miatt pedig élményszámba megy, hogy szinte minden szavát elsőre érteni.
     Az első hat szerzemény után kicsit lassul, leül ugyan, és az egyetlen matalos darab (Uneducated Democracy) sem telitalálat, de a záró Weave On visszahozza a Foo Fighters leglendületesebb pillanatainak érzését, így teljesen (keretes) pozitív összképet hagy már első hallgatásra is maga után.
A negatívumokról azért nem szóltam bővebben, mert nincsenek.
Nagyon tetszik.

Serj Tankian - Harakiri

Kb. így kell elképzelni (a nekem leginkább tetsző dalt):
https://www.youtube.com/watch?v=7hxqq2fAZKI&list=PL6ogdCG3tAWgQHLLRB6pLR5Te8AliJQbp&index=4

Akinek beesik, hogy 0:27-től 0:38-ig a kísérő riff (jobb csatorna) melyik dalra (valami nagy klasszikus metal) emlékeztet, az írja meg, kérem, mert napok óta nem jövök rá!
OOOOPS!!! Most (4-5 újrahallgatás után) beesett: Paradise Lost: As I Die, a legendás nyitódallam, ami végigvonul azon a dalon. Igaz, itt rendesen fel van turbózva.



8,2/10 pont