Piró intelme ellenére a komolyzenei sorozat folytatódik.
A "végletek" hangversenyén voltam ugyanis.
Vivaldi és Paganini.
Vivaldi egy kommersz, alig-alig élvezhető szerző a szememben. Nem rossz,
de "hiányzik belőle MINDEN", hogy Gallát idézzem :). Nem leszünk barátok,
a négy évszakot csak minden 40. évszakváltáskor, egyéb műveit pedig elvétve
azért meghallgatom, ha úgy adódik.
Paganini viszont a hegedű határait, korlátait feszegeti. Elképesztő virtuozitású
a "Huszonnégy capriccio", amit így, egyben ritkán adnak elő.
DÖBBENET trükkök, hangsűrűség, mégsem teljesen öncélú. Úgy kb. 10-12 percig
teljes odafigyeléssel tudtam ámulni (laikus, nem megrögzött komolyzene
hallgatótól ez szerintem nem rossz), utána helyenként már fárasztott.
A vége már-már unalmas volt - ez persze egyértelműen az én hibám : nem tudtam
ilyen sűrűségű zenét befogadni.
Az, hogy a "tag" nem csak megírta annak idején, hanem el is játszotta ezeket
a dolgokat elismerésre méltó.
Sokkal inkább ez, mint Vivaldi ! Utóbbit könnyebb átlátni, így sokkal okosabb
dolgokat kellene kitalálnia (már késő :), hogy kedveljem.
Kodályra írtam, hogy nagyon tudott - akkor Paganini túl sokat tudott. :)