A Paradise Lost első soraihoz majdnem hasonlítható az a küzdelem :), melyet
kedves, békés, idősebb, komolyzenét szerető hölgyekkel kell megvívni az
évadzáró, szabadtéri, ingyenes Miskolczi Szimpatikusok ezen előadása
előtt, ha jó helyet akar magának az ember. :)
Na jó, ez vicc, de azért... Egyébként szinte mindegyik hely jó.
Nagyon lelakott agyilag az előző napi éjszakázás, így alfában hallgattam
a koncertet. Populáris, közismert melódiák, de egyik sem a gagyi kategóriából.
Több orosz mű (Hacsaturján, Hattyúk tava...), gondolom ezeket is játszották
az Operafesztiválon, így kézenfekvő választások voltak.
Jó volt. Az élőzene (az élő zene) mindig jó. Az egyik indulóban "hangszeresek"
lettünk mi, nézők is. A ritmust kellett csendesen, illetve hangosan tapsolni,
és voltak tapsmentes részek is. Nekünk is intett Kovács László (karmester).
Jó poén és élmény volt.
Mostanában lesz 45 éves a zenekar.
Annyira fáradt voltam, hogy amikor Ágota kibiccentett nekem a színpadról,
akkor hirtelen le sem esett, hogy nekem köszön. Van memóriája, ugyanis
kb. 2-szer találkoztunk eddig, futólag.
Nagyon jól esett, hogy kiszúrt(ál) a tömegben. Cserébe ezt küldöm (miért is
sikerült volna fókuszálnom ?!):
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.