Nézem a spanyol (bicajos) körversenyt. Tegnap poénos nap volt, ugyanis egy hegyet
követően rettenet hosszú sík szakasz jött és a nagy részét egyszerűen elmókázták.
Összeálltak egy bolyba, beszélgettek, gurulgattak, poénkodtak. A csúcs az volt,
mikor egy szarvasagancsban (!!), nagy USA zászlóval futó nézőtől az egyik
versenyző (!!) hátulról, lendületből, sunyiban elvette a zászlót és vitte egy szakaszon.
Mint írtam, valami nagyon nagy élmény országútival suhanni. Már én is észrevettem
magamon, hogy már nem a tájról és a nézelődésről, hanem a sebességről, a haladásról
szól a történet, az a nagyobb élmény. Az ilyen körversenyek szebbnél szebb
tájakon (hegyek) és hangulatos, gyönyörű falvakon vezetnek keresztül, de ezekből
a versenyzők vajmi keveset láthatnak (kb. 35 km/óra volt a lazsálós tempó).
Az nagyon nem tetszik, hogy noha egyéni sportág, csapatok húznak egy-egy versenyzőt,
sokan dolgoznak (esély nélkül bármilyen eredmény elérésére) azért, hogy a csapat neve
eredményes legyen. Nyilván nem véletlenül van így, de akkor sem tetszik.
        Azon kapom magam, hogy sokat TV-zem ebben a rossz időben:
"Könnyen túltettem magam rajta. Az ő vállán sírtam, mint egy szopós malac."
"Amikor azt mondta, 'látni sem akarlak', sejtettem, hogy gond van."
"Egy piros furgon ? Ezt könnyű lesz megtalálni".
Frank Drebin sokadszorra is meg tud nevettetni.