Pihenős, pangós volt a hétvégém. Nem mentem a Tátrába, mert éreztem,
hogy a megfázás határán vagyok, és ilyen se hideg, se meleg időben
inkább maradtam itthon.
Sok brit vonatkozású dologgal foglalkoztam. Egyik reggel nyomtam egy 'put the
kettle on'-t, azaz erős fekete brit teával indítottam - természetesen tejjel.
(Aki nem tud ilyesmit elképzelni, annak elrettentésül a (nagyon finom) nepáli
tea készítésének első lépése: önts össze ugyanolyan mennyiségű tejet és vizet.)
Aztán a takarítás/mosogatás alatt Mick Jagger 2001-es lemeze szólt
(GODD[SSINTH[DOORWAY - nem elírás). Meglepett. Nem sokat vártam
tőle, de egészen hallgatható, jó kis zene. Ez nálam még mindig dicséret.
"Kis" egora vall, hogy nincsenek megemlítve a közreműködő zenészek
a borítón. Ami viszont nem hallgatható, az Dido 2008-as rettenete
(Safe Trip Home). Bárgyú, csiga, és - ki kell mondanom - buta.
Még olvasáshoz is gyenge, mert olyan "pirmitív", hogy eltereli
a figyelmet a könyvről.
Belekezdtem ugyanis egy régen halogatott könyvbe. Kellett kis önbizalom az
angolomat illetően, mikor megvettem - és az olvasás kezdete előtt is - de
annyira érdekelt, hogy nem tudtam a boltban hagyni. Hogy melyik országban,
arra nem tudok rájönni, ugyanis a brit ára Ł8.99, a kanadai $19.95$,
én viszont 24.95-ért vettem valamilyen pénzben valahol, ahol 2002
óta jártam.
A világ leg(köz)ismertebb hölgyéről szól. Mielőtt Madonnára tippelnétek,
elmondom, hogy négy gyereke közül három elvált.
Egyik kedvenc angol mondatomat Churchill mondta (itt is írtam egyszer), a
másikat az Ő anyukája. Falom a könyvet.