Na, ilyen sem esett meg velem hosszú pályafutásom alatt: olyan beteg, lélekromboló
"zenét" hallottam, hogy első nekifutásra négy szám után (éppen csak nem visítva)
szedtem ki a lemezt a lejátszóból és AZONNAL kerestem valami megnyugtatót.
Pedig hallottam már ezt-azt!
A Tátrai Band Live albuma (Trilógia 2, 1996) mentett meg. Minőségi, nyugodt zene.
Fogalmam sincs, honnan van ilyen lemezem (gyanús, hogy x mennyiségű sörhöz adták
promo céllal - bejött :), de most nagyon jó szolgálatott tett.
A Hold szerelme és A fekete madár tökéletesek, de a többi dal is bőven jó - kivéve
az Ördögi szimpátia címen futó Rolling Stones feldolgozást.
Az egész lemez szól, mint az álom (DDD-s, ennek ellenére élőnek hat), kedvenc
"hangszerem" (sok kis fém henger egymás melett, melyeken végighúzva a kezet,
dobverőt csilingelést kapunk) is sokszor megszólal.
Tibusz nagyon nagyokat gitározik egész koncerten (Kirk HammetT? Ugyan, kérem!!),
néhány sor pedig...

"Széttérta sötét szárnyát a bársony léptű éj
Földre küldte minden árnyát a hideg-lelkű fény"

"Valamikor tudtam még nevét,
együtt hallgattunk zenét.
Valamikor kellett volna még,
nekem nem hiányzik rég"

Lehet, hogy mégis szeretem az irodalmat/költészetet?