Pénteken délelőtt egyik barátom anyukájáért kellett volna mennem kocsival, hogy én vigyem haza. Tudtam, hol van, voltunk látogatni (bicajjal!). Megyei Kórház, traumatológia (baleseti sebészet), 14-es szoba. Alapos, pontos ember vagyok, akire lehet számítani, így már előző éjjel az osztályon voltam, igaz, a 17-es kórteremben, péppé törött kulcscsonttal (kulccsonttal?).

Előző éjjel gurultam haza bicajjl, kb. 20-szal, amikor hirtelen leesett az első lámpám a jobb olalról, amire teljesen érthetetlen módon, reflexből berántottam a bal oldali, sajnos az első kerékre ható féket. A többi sejthető. Átestem az első keréken, teljes súlyommal és lendületemmel a jobb vállamra.  A gondolataim szépen sorban: 1. basszus, ez nagy lesz, 2. hu, de nagyot estem, a vállamnak annyi, szokatlanul fáj 3. nem hallottam reccsenést, törést, talán megúszom nagyobb baj nélkül. A fájdalom nem volt kibírhatatlan, így összeszedtem a lámpámat, és hazabicajoztam. Ott már ájulás közelire leesett a vérnyomásom, így kihívtam a Mentőket. Ficamra gyanakodtak. Az ügyeletes doki lehűtött, hogy törés és minimum 3-4 nap kórház, kezdve a műtéttel. Ennyi hírrel, felkötött karral feküdhettem le aludni.

Majd mesélek még. Most csak annyit, hogy hétfőn hazaengedtek, ha kibírom, hogy öt hétig (!!!) semmit nem csinálok a jobb kezemmel, hanem hagyom felkötve, akkor volt értelme az eddigi mizériának, és nem kell összecsavarozni a most "csak" húzóhurokkal rögzített csont darabjaimat, és teljesen meggyógyulok idővel. Minden nappal könnyebb lesz, és közelebb jutok a teljes felépüléshez. Ebben bízom.

NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM MINDENKINEK A SOK-SOK ÜZENETET, TELEFONHÍVÁST, GONDOLATOT, AGGODALMAT, AMIT KAPTAM AZ ELMÚLT NAPOKBAN!!!

 Még néhány nap, és remélem, visszatérek a blogra és mailekben is a szokott szintre.