"Kíváncsi vagyok, a show-business/revü vonalat viszik-e tovább a jövőben, vagy folytatódik az érés, komolyodás." írtam a négyes előző lemezéről a Rockinformban, mikor még az eredeti szerkesztőség vitte a lapot (2009. márciusi szám).
Nos, jelentem egyik iránynak sincs nyoma a friss jelentkezésükön.
Nem mentek el revübe, annál sokkal rosszabb történt.
Mainstream a történet, persze, annyira hallgatóbarát, hogy bárkit bejelölhet közösségi oldalakon, de sajnos az angol (amerikai) szó rossz, buta népszórakoztató értelmében az.
Háron (és fél) éve fura volt, hogy csak két totálisan nagy sláger van a lemezen.
Folytatódott a trend, most egy sincs.
A nyitó Flesh And Bone "könnyed mint egy olívabogyó", írtam a jegyzetembe, de az egy óra öt perc (deluxe edition) végére érve ez már-már bóknak hat.
Az első kislemez (Runaways) szimplán gyenge, de egy minimális kis tartalom, mélység van benne, így akár még azt is mondhatnánk, hogy kiemelkedik a középszerűségből, a tucatnyi jellegtelen dal közül, pedig dehogy. Még akkor sem kapom fel a fejem, ha a rádióban hallom.
Igyekszem a pozitívumokra fókuszálni.
Ronnie Vannucci dobos ismét végigöteteli a játékidőt, már ahol hagyják és nem unalmas lassú témákat kell ütnie (Here With Me, Heart Of A Girl, Be Still). Utóbbi a lassabb dalok közül a nyerő. Kár, hogy ezen kívül is próbálkoztak lírával. Ha az említetteket leszámítjuk, már csak a The Rising Tide marad kivételként, melyet Mr. Vannucci egyszerűen csak sablonosan lekísér és kész.
Halványul a zenekar, ha így folytatják, a kövtkező lemezzel ki is hunyhatnak, de az összkép nem tragikus (ha nem önmagukhoz viszonyítunk), akad néhány egészen jó szerzemény.
Az A Matter Of Time zeneileg teljesen rendben van, de belőle (is) a zenekar legnagyobb fegyvere, az ütős refrén maradt ki.
A Miss Atomic Bomb felfért volna az előző albumra, védjegyszerű, már-már szerethető, de a refrén inkább csak kellemes vagy szerethető, mint jó. A Mr. Brightside gitárdallamának beleszövése mutatja, hogy nem álltak le az apró zenei poénokkal. Ha ez lenne a leggyengébb dal a lemezen, szavam sem lenne, de majdnem ez a legjobb.
A csúcspont talán a From Here On Out, amit gyakorlatilag bármely zenekar játszhatna, annyira újszerű és egyéni. Kellemes, lendületes akusztikus kíséret, könnyed kis dal, 2:27, ennyi.
A címadó és az első ráadás dal, a Carry Me Home is vállalható, ezzel vége a pozitív dolgoknak.
Azt is írtam anno, hogy "Továbbra is a The Killers az egyik legjobb az indie/britpop mezőnyben.". Ez sajnos már nem állja meg a helyét.
Összességében lehet, hogy ráharap a nép és óriási siker lesz a Battle Born, de már messze van a zenenekar a csúcstól. Ez nem az a szint, amit az első három lemezen megszoktunk, megszerettünk.
Elkészítették eddigi leggyengébb lemezük.
Nem rossz, hanem középszerű.
A pontszámom túl szigorú, de a Sam's Town alkotóitól egy semmilyen pop album elfogadhatatlan.
Csatában született. Elvérzett.
The Killers-Battle Born
Szavaimat alátámasztandó vagy éppen vitát gerjesztendő:
https://www.youtube.com/watch?v=3iHVe9yuYlI
És hogy valami jó is legyen itt azoknak, akik lusták beszerezni a zseniális Live from the Royal Albert Hall-t (hopp, más is hallja az ismerős dallamot):
https://www.youtube.com/watch?v=PUvfkZLozcg
5,8/10 pont
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.