'Dark Night Of My Soul'

... éppen ilyesmi látvány tárul most elém:

Jó évről évre újra megnézni a Manchester United- munich BL döntő utolsó 10 percét. :)
Maga a meccs rendkívül gagyi volt - korai német vezetés, majd az egyik nem akart, a másik nem tudott focizni -, de idén megnéztem az egészet, mert régen láttam. A vége persze mindenért kárpótol. Ahogy lothar légszomjjal támolyog le a cseréjekor a nulla iramú meccsen, ott kezdődik a móka, kacagás.
Meglepett, Giggs milyen gyakran használta a jobb lábát akkoriban.
Az idei BL döntő ismétlése is jól esett. Szerintem az még nagyobb szívás volt a bajoroknak, mint a fenti. Vezettek, 11-est hagytak ki a hosszabbításban, mindezt hazai pályán... És ezt is egy angol (angliai) csapat ellen.
Egy évig jól elleszek "német foci" nélkül. Akkor pedig újra ismétlik amint a United két perc alatt lerendezi a kirakat csapatukat.

Írtam itt tavaly (is) a Sex Pistolsról. 30-35 év elmúltával is állnak a dalaik. Még az sem ront a rajtuk, a zenekar image-én, hitelességén, hogy már egészen jól zenélnek (aki még él közülük, RIP Sid) és hogy olykor csinálnak egy turnét ("Hogy miért? Kizárólag a pénzért." :) és már bivalyul szólnak. Bölcsek voltak, hogy a feloszlás után már nem írtak egyetlen dalt sem.
Az aranyköpések pedig változatlanul jönnek - "Nem is vagyunk annyira rosszak, nemde?", "Szerencsés p@cs vagyok, mert ez a világ legjobb bandája" stb.
Mégsem mertem őket (még) élőben megnézni. Mert nálam ők a 70-es évek legendái.

... kaptam képeket egy ismerőstől, aki Münchenben járt. Jó (volt) az ismert várost más szemén/képein keresztül is látni.

Írtam, hogy a róluk szóló könyv kapcsán ismét meghallgatom a lemezeiket. Több bejegyzésben be is mutatom ezeket, szépen, időrendben.

Kill 'Em All (1983.): lendületes, fiatalos, ötletes, jó a basszus. Ahhoz képest (is), hogy a stílus nagyon korai lemeze, egészen muzikális. Mai füllel is simán vállalható.
A szólók is tetszenek, de lehet, hogy csak azért, mert erősen Dave Mustaine stílusában fogantak.
Akkori kedvencem: Motorbreath. Mostani kedvenc: Anesthesia, Motorbreath és az újrakiadáson a Blitzkrieg feldogozás dal - utóbbi a szóló utáni beindulás miatt (bár a nyitó riff is király). A 2:20 és 3:20 közötti rész 100%-ban az én világom. Mindegyik hangszer ötletesen játszik, az összkép pedig olyan húzós, amilyen csak lehetett akkoriban.
6,4/10 pont

Ride the Lightning (1984.): az általam - méltatlanul - legalulértékeltebb lemezük. Pusztán azért, mert később hallottam, mint a Mastert, amelyet nehéz verni, így a a Ride nálam elsikkadt. Max. 5-ször hallottam eddig.
Pedig "újságírói" ""karrieremet"" is ennek a lemeznek köszönhetem.
Mai füllel hallgatva is kemény, mégis kellően muzikális. Bár a(z azóta meg)szokott dalstruktúrát nem rúgják fel, a sok, főleg ritmusgitáron játszott ötlet kiszámíthatatlanná teszi.
Tipikus thrash metal album, a nyitott, műfajt tágító fajtából.
Akkori kedvenceim: Ride The Lightning, For Whom The Bell Tolls, Trapped Under Ice. Mostani kedvencek: Ride..., For Whom... és a Fade To Black, amely előrevetíti a zenekar '90-es évekbeli elcountrysodását, mégis remek. Régen nyálas disconak tartottam. :)
A nyolc dal közül talán egyedül az Escape nem telitalálat, de a refrénje és a zárása azt is elviszi.
Lars kezd kikupálódni, egészen jó dolgokat üt, a Creeping Death gitárszólója pedig kiemelkedő.
Alapmű.
Óriási a fejlődés az első lemezhez képest, de volt még egy lépcső a csúcsig.
8/10 pont, vagy még több.