'Dark Night Of My Soul'

     Na, EZ az album meglepett. Elemeztem itt a zenekar összes stúdiólemezét, a többségét leszóltam, erre most új, általam nem ismert arcukat mutatják ezen a két LP-s, 70 perces, csak erősen limitált példányszámban, karitatív céllal kiadott koncertfelvételen.
      Minden előítéletemet, még a dalok eredeti verzióját is elfelejtettem hallgatásakor. Ezt segítette a tény, hogy az 1-2 balladát leszámítva gyakorlatilag teljesen átírták az elhangzó nótákat. Annyira, hogy már a nyitó Disposable Heroes-t - nem is beszélve az Enter Sandmanről -is csak a szövegéről ismertem meg. Néhány másik dalt még arról sem, lévén feldolgozások.
Teljesen akusztikus az anyag.
A hangzása tökéletes és hibátlan! Élmény hallgatni. Lágy (szépek, teltek, kerekek a mélyek), arányos és – ez a legnagyobb szó – nem „egyen unplugged”, hanem élő, lüktető és valahogy egyéni. Simán elhiszem, hogy a négy ember így szólt azon a tavaly novemberi szombat estén.
James hangja sokkal (de sokkal) jobb, sokoldalúbb, viszont ugyanolyan természetes, mint a lemezeken, hagyományos koncerteken. A konferálásai is jók – profik, de nem erőltetettek. Olykor Lars is beleszól, de sem ez nem idegesítő, sem az, hogy gyakorlatilag az összes dal az ő – olykor hosszabb – beszámolásával indul.
Jól összegyakorolt, nem spontán zene ez, viszont mégis olyan, mintha csak úgy összeült volna öt ember (és néhány plusz zenész néhány dalban), és muzsikálna egyet a tábortűz mellett. Valahol délen, a kopár préri közepén. Árad ugyanis a country, a lassulás, a western (olykor a stoner elszállás) a hangfalakból. Plusz a lazaság, az érettség, az életigenlés. Olyan, mintha a rettenetes Load/Reload albumoknak mostanra találták volna meg a megfelelő köntöst, hangszerelést. Ha ezt a dupla akusztikus albumot adták volna ki az említett kettős helyett annak idején, sokkal kevesebb köpködést kaptak volna. Tőlem biztosan. :)
      A netnek hála nem annyira nehéz beszerezni. Mindenképpen ajánlom, mert egy jó kis zenélgetés, igazán kellemes hallgatnivaló. Semmi köze a zenekar nevéhez, eddigi munkásságához, a rockhoz vagy a metalhoz. Igényes, hiteles, hangulatos. Kellemes hallgatnivaló. Kikapcsol.

Metallica - Helping Hands…Live & Acoustic At The Masonic (2019.)

9/10 pont

Megpróbáltam. Komolyan.
Meghallgattam. Talán kétszer is. Jegyzeteltem. Aztán több mint egy hónapig pihentettem, majd ismét elővettem, de a második szám (sokak szerint a lemez legjobbja, az Atlas, Rise!) közepén "kivágtam" a lejátszóból az egészet, mondván: az élet túl rövid ahhoz, hogy egy rettenetesen korlátolt banda görcsös erőlködését hallgassam.
Így aki esetleg a félig megígért lemezismertetőmre volt kíváncsi, az kénytelen ennyivel beérni.
Az album első lemez(én)e(k első négy dala) majdnem hallgatható, a Moth Into The Flame egy (a Metallica szintjén) erős dal, a második lemez azonban minden kritikán aluli. Kirk "szólói" pedig... Áh, hagyjuk!

Metallica: Hardwired... to Self-Destruct (2016.)

4/10 pont

Segítség annak, aki (zenét szeretne hallgatni! vagy) nem ért velem egyet: közvetlenül az Atlas... szólója után a tavalyi In Flamest (Battles) kezdtem hallgatni és a Drained, The End, The Truth hármas rögtön körökkel veri a Metallica vergődését. Pedig az In Flames is messze került mára a fénykorától. És akkor az új Kreator albumról még nem is szóltam, amely osztályokkal a Metallica felett játszik, ALKOT.

St. Anger (2003.): Ismét egy éles váltás. 75 perc gyakorlatilag dallam- és gitárszólómentes értelmetlen keménykedés, olykor béna dallamokkal megszakítva.
A hangzás nem rossz. A kongó pergő szerintem (sokakkal ellentétben) egészen jó - rideg, indusztriális.
Az "ének" szinte teljesen slayeres, helyenként a zene is, utánérzés (lopás) szintjén is, de hardcore hatások is akadnak, és a System Of A Down is beköszön itt-ott.
Még most is rossz hallgatni. Legszívesebben a negyedik számnál kivágtam volna a lejátszóból, annyira tartalmatlan és öncélú az egész.
Hihetetlen, hogy kb. 40 éves emberek minimum 20 év zenéléssel a hátuk mögött ennyire egysíkú, élvezhetetlen - mondjuk ki: rossz - "zenét" akartak, tudtak akkoriban játszani.
Egyetlen szerzemény sem tetszett róla a megjelenésekor, és nincs ez másképp most sem.
A nyitó Frantic-ben van egy kis dallamos rész. A címadó egészen hallgatható. Helyenként. Az Invisible Kid eleje is megüti (alulról) a középszerűség alacsony mércéjét. A többi... Több hallgatással fel lehet benne fedezni, bele lehet magyarázni már-már zenének minősülő dolgokat, de kár az időért, még egy hallgatás is sok ebből.
Teljes ötlettelenség, korlátolt vergődés, melynek meghallgatását semmilyen korosztály számára nem ajánlom.
Ha valami ér valamit a kiadványból, az a bónusz DVD-je, mely egy film arról, ahogyan az egyes dalokat eljátssza a banda - már Robert Trujilloval a soraiban - a próbahelyén.
Lars meglepően jó, bár eléggé zakkant témákat üt.
Ez a felvétel más megszólalást kapott, a hamis énekkel viszont meg kell küzdeni, igaz, az előfordul a CD-n is.
3,5/10 pont

Death Magnetic (2008.): Nem kevés év elteltével (17?, 22?) egy újabb hallgatható Metallica lemez! Nem kiemelkedő, de éppen elég jó és kemény ahhoz, hogy reményt adjon a régi rajongóknak, hogy nem kell még leírni a négyest.
 75 perc visszakanyarodás a gyökerekhez. Harap, jól is szól, a basszusgitár egyenjogú hangszer rajta, és bár a (Re)Load éra bluesos ritmusgitározását, sőt, olykor a countryt is érezni rajta, de ez egy tisztességes (thrash?) metal lemez.
A nyitó, erősen testamentes That Was Just Your Life és az őt követő The End of the Line nem sok megjegyezhető momentumot tartalmaznak, de érezni rajtuk, hogy ez alkalommal nem szerencsétlenkedés a játék neve, és nem is értelmetlen zúzda.
A Death Magnetic ereje az, hogy nem tartalmaz kínos pillanatokat. A dalok a közepesen erős és az egészen király nívó között ingadoznak.
Utóbbira példa a The Day That Never Comes, amelyben megérkezik "amerika hangja", de ezúttal jó értelemben. A countrys indítás (igen, ex-edzőm, megy! Röhögve, első hallás után. Kinek nem? :) után bekeményedik és (de jó/fura leírni) a szólói kifejezetten figyelemre, sőt kiemelésre méltóak, érdemesek.
Az All Nightmare Long kemény és szimplán jó, a Cyanide pedig egy nagyon emlékezetes, húzós riffre épít.
Az Unforgiven III csak címében röhejes. A zongora+vonósok indítás jó benne és a refrén is, a verzék sajnos már nem annyira.
Bár maga a dal átlagos, a The Judas Kiss-nek a ritmizálása érdekes, és az első szólója is ott van a szeren. Bár nem mondom, hogy a Megadeth soha nem játszott semmi hozzá hasonlót.
Nem estem hasra ettől az albumtól - az instrumentális tételben szerintem nincs annyi jó ötlet, hogy indokolja a csaknem 10 perces játékidőt és a záró My Apocalypse-ről is max. annyi jó mondható el, hogy kemény, ráadásul utóbbiban James ismét slayeresen "énekel" -, de (a lemezről lemaradt négy dalt tartalmazó, évekkel később kiadott Beyond Magnetic-kel együtt) elmondható róla, hogy a sok kitérő után visszatértek a kemény, riffcentrikus zenéhez.
7/10 pont

 A zenekar 2011-ben Lou Reed-del közösen kiadta a hallgathatatlan Lulu albumot.
Összegzés az életműről később.

Metallica (1991.): a fekete vagy kigyós album.
He-he! Mekkorát röhögtünk a koleszban Töltőn, akinek habzott a szája, mikor meghallgatta, hogy "mi ez a fos!!?" :)) (vagy éppen Ő próbálta a habzó szájúakat győzködni, hogy jó ez?? :)
Nekem tetszett a zene annak idején (bár jót röhögtem rajta, hogy ezzel a lemezzel a süketek is belátták, hogy Dave Mustainnek igaza van, és lezenéli egykori bandáját - még ha nincs is ilyen ige, és ha lenne sem lenne értelme), de én éppen akkoriban kattantantam rá az akkor majdnem ennyire kemény Depeche Mode-ra is.
Ez az album ugyanis minden, csak nem kemény. Nem hogy nem thrash metal, de metal helyett is inkább azt mondanám rá, hogy kemény (hopp, ellent mondok magamnak?) rock.
Elődjéhez képest gyilkosan szólal meg! Megjött a basszus, a ritmusgitárok mélye, és a lábdob is remek.
Zeneileg viszont elment a négyes a kommersz tömegzene irányába. Rövid, slágeres, könnyed dalok alkotják. Egészen jó dalok, teszem hozzá gyorsan. Ha már gyorsaság: ez a lemez lassú, az elődeihez képest kifejezetten lomha, de az egyszerű dalstruktúrák miatt ez annyira fel sem tűnik.
A hangszereket figyelve még a gyorsabb tempókat tartalmazó Holier Than Thou és a Through The Never is lassú.
A hangszeres dolgok jók, bár kiemelkedő momentumot nem találok. A szólók? Rövid nyávogások, melyeket Kirk inkább a pedálokon játszik mint a gitáron, vagy valami rövid bluesos nyekergés. A két ballada sokkolt mindenkit, aki ezt megelőzően hallotta a zenekart. A The Unforgiven megbocsátható :), a Nothing Else Matters elsőre szép, sokadszorra nyálas és unalmas.
A Megadeth-Metallica sztori pikantériája, hogy az esti imát szinte egyszerre szőtték bele egy-egy dalba, azt pedig csak most vettem észre, hogy a The God That Failed Mustaine-ék előző évben megjelent lemezéről a Dawn Patrol vezértémájával indít.
Akkor és most is a Wherever I May Roam-ot és az Of Wolf And Man-t bírtam leginkább, de az egész lemez hoz egy jó átlagot, 1-2 gyengébb ponttal.
Az ...And Justice... korlátoltsága után a "fekete" lemezzel kaput nyitott a zenekar egy új világra (ezzel elvesztve addigi rajongói jelentős részét, de új tömegeket meghóditva).
A teljes '90-es években ebben a világban botorkáltak, útjukat keresve.
7/10 pont

Load (1996.): Egységes megjelenés: rövid haj, kihúzott szemek, bunda, napszemüveg, ha jól rémlik, még körömfestés is volt. A zene? Végül is még zenének lehet nevezni.
A hangzás pepec, van súlya a brutálisan hosszú (78 perc fölötti játékidő!) anyagnak.
Fémessége viszont nincs sok. Keményebb rock, blues alapú rockzene, amit hallunk.
A nem gyors, de lendületes, egészen kellemes Ain't My Bitch-csel indul, majd gyors hanyatlásba kezd a hangzó.
A pozitív dolgok említését egyérteműen az Enter Sandman keményebb kis tesójával, az Until It Sleeps-szel kell kezdenem. Álladék egy dal. Totálisan egyben van: a felépítése, a szövege, a hangulata, a dallamai... Még Lars is bedob néhány ötletet a dobokon. Ez utóbbi sajnos ritkaság ezen a lemezen.
A King Nothing-ben van egy-két jó hangulat/dallam, ezek el is viszik a szerzeményt.
Mostanra már természetes lett, hogy van ballada. A Hero Of The Day az. Jó, de én ki nem állhatom a balladákat, és az amerikai életérzés is távol áll tőlem, amely sugárzik belőle.
A Wasting My Hate is vállalható, sőt, egészen jó, a többihez képest egy friss, egészséges dal.
A Mama Said-del aztán elérkeztünk a gáz zónába. Ez szimplán egy country nóta. A stílusában jó, de a Metallicától nevetséges.
A nem említett track-ek nagyon változatosak: akad közöttük bluesosan unalmas (2 x 4 és The House Jack Built), merengően unalmas (Bleeding Me), bután unalmas (Cure), egyszerre álmosítóan és redneck módra unalmas (Poor Twisted Me), semmitmondóan unalmas (Thorn Within), idegesítően unalmas (Ronnie) és leírhatatlanul unalmas (The Outlaw Torn) is.
Összességében ez egy metalnak is alig nevezhető lemez, mely erősen húz a blues és a country felé. Ettől még lehetne jó, de nem az.
Egy vontatott útkeresés, zeneileg gyakorlatilag érdektelen.
A szólók lomha nyávogások, aki pedig Lars itteni teljesítményéből indul ki, az azt hiheti, hogy ilyen sebességnél (lassúságnál) nem lehet ötletesen, jól dobolni, pedig lehet(ne).
Load, "Nem fecsérlem rád a gyűlöletem. Megtartom magamnak."
5,5/10 pont

ReLoad (1997.): A Load második része. Olyan is. Na, persze nem mindenben. Hangzásban, hangulatában és abban igen, hogy lendületesen, Load mércével mérve nagyon jól indul (Fuel), majd hamar (The Memory Remains) érkezik a már megismert vidéki Amerika egyhangú, bluesba oltott unalma. Megjelenésekor sokat kapott a dal, amiért egy "vénasszony" károg benne refrén helyett, de mindezekkel együtt a lemez egyik jobb szerzeménye.
Az Unforgiven II az, aminek látszik. Saját, két albummal előbb kiadott lírájuk átdolgozása. Fölösleges.
A Better Than You egy laza, egyszerű, hangulatos rock nóta lehetne a verzéi és a szólói alapján, a lendületes Prince Charming-ban pedig egyik ősi riffjüket (Creeping Death) és refrénjüket melegítik újra.
A ballada semmilyen (Low Man's Lyric).
Aztán... Kb ennyi.
A szólók talán hallgathatóbbak, mint elődjén, de ez a lemez is baklövés. A dalok "csak" jellegtelenek, gyengék (középszerűek?), nem annyira irritálóan unalmasak, de kevesebb közöttük a jobb, vagy akár csak több hallgatásra érdemes, mint a Loadon.
A fekete lemezt még meg lehetett magyarázni, a Load-ReLoad duplát már nem érdemes.
És a következő fordulat sem lesz kellemesebb.
5/10 pont

Master Of Puppets (1986.): A mestermű. Hibátlan lemez. Színtiszta thrash metal. Egyszerre kemény és muzikális. A mai napig élmény hallgatni.
Hibátlan hangzás - bár hangyányival több basszus elférne -, bivaly erős, kő kemény, (gyakran irgalmatlanul kemény), mégis sok-sok zenei és ritmikai ötlettel teli dalok, állat szólók és Lars élményszámba menő dobolása jellemzik.
Nem csak műfajában van a legjobbak között, de a "minden idők legjobb lemezei" listámon is előkelő helyen van. Tízben tuti, de inkább ötben.
A sok mára legendás dal közül a kedvencem a lassan építkező Welcome Home (Sanitarium), de persze a címadó, az instrumetális Orion, a hatásos nyitány Battery is adja magát.
Ajánlom még a dob, szólók, keménység, gyorsaság és dallamos refrén terén egyaránt kiemelkedő Disposable Heroes-t is.
Tökéletes album, nincs gyenge pontja.
10/10 pont

...And Justice For All (1988): A lemez, amely azt példázza, hogy a megszólalás mennyire fontos. Úgy került be ugyanis a zenetörténelembe, mint A nevetségesre kevert metal album.
Üresen szól. A gitárok szárazak (de még így is a hangkép erősségei), klattyog a lábdod, a dobok demósan szólnak, a cinek azonnal lecsengenek, basszusgitár pedig egyszerűen nincs rajta. Utóbbi eltűntetése kisstílű és buta dolog volt.
Bár, nagyon figyelmesen hallgatva, én két számban is hallom a nagyon halk basszusgitárt a háttérben.
A fentiek haza is vágták a lemezt, alig-alig beszél valaki a zenéről, hála a stúdióban, illetve a keveréskor végzett munkának.
Pedig ez nem egy rossz lemez. Igaz, a jótól legalább olyan messze van.
 Ritmusgitárra épül. A riffek között vannak jók, de sok közülük csak okoskodik, komplex akar lenni, de valahogy nem sikerül e célt elérnie. Legjobb példa a görcsölésre a kezdés. A király beúszó részt követő nyitóriff ma csak közepes, üres, akkor kifejezetten öncélúnak, butának tűnt. Ez sok mindent meg is határoz a játékidő többi részét illetően.
A dalok nem rosszak, különösebben nem lehet beléjük kötni, de az elvárt szintet alig-alig (sem) ütik meg.
A szólók butulnak az eddigi lemezeikhez képest, de még hallgathatók. Van stílusuk, de ez olyan stílus, mely számomra üres tekerés. Az Eye Of The Beholder, a One és a To Live Is To Die ebből a szempontból (is) kivételek.
A balladisztikus első féllel bíró One kiemelkedő, kis sziget a lemezen, nem véletlenül vált klasszikussá. A "mi nem készítünk videoklipet" zenekar első videoklipje.
Rajta kívül csak a To Live Is To Die tetszett annak idején, és most is ez a helyzet.
Ha a záró Dyers Eve-et is idesorolom a punkos refrénje miatt, akkor még mindig csak a lemez harmada az, melyet érdemes meghallgatni.
 Elrettentésnek pedig ott az 1-2 jó dallamon kívül semmi értékelhetőt fel nem mutató The Shortest Straw vagy az óriási Slayer nyúlással induló, a témát többször felhasználó Harvester Of Sorrow. (Ha nem a South Of Heaven-en van az említett téma, hanem a két évvel ezt követően (1990.) megjelenő Seasons In The Abyss-en, akkor pláne dicséretes a nyúlás! :)
Mindent összevetve ez egy egydimenziós, erősen korlátolt lemez.
Jó a borító.
6/10 pont, vagy még kevesebb.

Írtam, hogy a róluk szóló könyv kapcsán ismét meghallgatom a lemezeiket. Több bejegyzésben be is mutatom ezeket, szépen, időrendben.

Kill 'Em All (1983.): lendületes, fiatalos, ötletes, jó a basszus. Ahhoz képest (is), hogy a stílus nagyon korai lemeze, egészen muzikális. Mai füllel is simán vállalható.
A szólók is tetszenek, de lehet, hogy csak azért, mert erősen Dave Mustaine stílusában fogantak.
Akkori kedvencem: Motorbreath. Mostani kedvenc: Anesthesia, Motorbreath és az újrakiadáson a Blitzkrieg feldogozás dal - utóbbi a szóló utáni beindulás miatt (bár a nyitó riff is király). A 2:20 és 3:20 közötti rész 100%-ban az én világom. Mindegyik hangszer ötletesen játszik, az összkép pedig olyan húzós, amilyen csak lehetett akkoriban.
6,4/10 pont

Ride the Lightning (1984.): az általam - méltatlanul - legalulértékeltebb lemezük. Pusztán azért, mert később hallottam, mint a Mastert, amelyet nehéz verni, így a a Ride nálam elsikkadt. Max. 5-ször hallottam eddig.
Pedig "újságírói" ""karrieremet"" is ennek a lemeznek köszönhetem.
Mai füllel hallgatva is kemény, mégis kellően muzikális. Bár a(z azóta meg)szokott dalstruktúrát nem rúgják fel, a sok, főleg ritmusgitáron játszott ötlet kiszámíthatatlanná teszi.
Tipikus thrash metal album, a nyitott, műfajt tágító fajtából.
Akkori kedvenceim: Ride The Lightning, For Whom The Bell Tolls, Trapped Under Ice. Mostani kedvencek: Ride..., For Whom... és a Fade To Black, amely előrevetíti a zenekar '90-es évekbeli elcountrysodását, mégis remek. Régen nyálas disconak tartottam. :)
A nyolc dal közül talán egyedül az Escape nem telitalálat, de a refrénje és a zárása azt is elviszi.
Lars kezd kikupálódni, egészen jó dolgokat üt, a Creeping Death gitárszólója pedig kiemelkedő.
Alapmű.
Óriási a fejlődés az első lemezhez képest, de volt még egy lépcső a csúcsig.
8/10 pont, vagy még több.