'Dark Night Of My Soul'

Metallica (1991.): a fekete vagy kigyós album.
He-he! Mekkorát röhögtünk a koleszban Töltőn, akinek habzott a szája, mikor meghallgatta, hogy "mi ez a fos!!?" :)) (vagy éppen Ő próbálta a habzó szájúakat győzködni, hogy jó ez?? :)
Nekem tetszett a zene annak idején (bár jót röhögtem rajta, hogy ezzel a lemezzel a süketek is belátták, hogy Dave Mustainnek igaza van, és lezenéli egykori bandáját - még ha nincs is ilyen ige, és ha lenne sem lenne értelme), de én éppen akkoriban kattantantam rá az akkor majdnem ennyire kemény Depeche Mode-ra is.
Ez az album ugyanis minden, csak nem kemény. Nem hogy nem thrash metal, de metal helyett is inkább azt mondanám rá, hogy kemény (hopp, ellent mondok magamnak?) rock.
Elődjéhez képest gyilkosan szólal meg! Megjött a basszus, a ritmusgitárok mélye, és a lábdob is remek.
Zeneileg viszont elment a négyes a kommersz tömegzene irányába. Rövid, slágeres, könnyed dalok alkotják. Egészen jó dalok, teszem hozzá gyorsan. Ha már gyorsaság: ez a lemez lassú, az elődeihez képest kifejezetten lomha, de az egyszerű dalstruktúrák miatt ez annyira fel sem tűnik.
A hangszereket figyelve még a gyorsabb tempókat tartalmazó Holier Than Thou és a Through The Never is lassú.
A hangszeres dolgok jók, bár kiemelkedő momentumot nem találok. A szólók? Rövid nyávogások, melyeket Kirk inkább a pedálokon játszik mint a gitáron, vagy valami rövid bluesos nyekergés. A két ballada sokkolt mindenkit, aki ezt megelőzően hallotta a zenekart. A The Unforgiven megbocsátható :), a Nothing Else Matters elsőre szép, sokadszorra nyálas és unalmas.
A Megadeth-Metallica sztori pikantériája, hogy az esti imát szinte egyszerre szőtték bele egy-egy dalba, azt pedig csak most vettem észre, hogy a The God That Failed Mustaine-ék előző évben megjelent lemezéről a Dawn Patrol vezértémájával indít.
Akkor és most is a Wherever I May Roam-ot és az Of Wolf And Man-t bírtam leginkább, de az egész lemez hoz egy jó átlagot, 1-2 gyengébb ponttal.
Az ...And Justice... korlátoltsága után a "fekete" lemezzel kaput nyitott a zenekar egy új világra (ezzel elvesztve addigi rajongói jelentős részét, de új tömegeket meghóditva).
A teljes '90-es években ebben a világban botorkáltak, útjukat keresve.
7/10 pont

Load (1996.): Egységes megjelenés: rövid haj, kihúzott szemek, bunda, napszemüveg, ha jól rémlik, még körömfestés is volt. A zene? Végül is még zenének lehet nevezni.
A hangzás pepec, van súlya a brutálisan hosszú (78 perc fölötti játékidő!) anyagnak.
Fémessége viszont nincs sok. Keményebb rock, blues alapú rockzene, amit hallunk.
A nem gyors, de lendületes, egészen kellemes Ain't My Bitch-csel indul, majd gyors hanyatlásba kezd a hangzó.
A pozitív dolgok említését egyérteműen az Enter Sandman keményebb kis tesójával, az Until It Sleeps-szel kell kezdenem. Álladék egy dal. Totálisan egyben van: a felépítése, a szövege, a hangulata, a dallamai... Még Lars is bedob néhány ötletet a dobokon. Ez utóbbi sajnos ritkaság ezen a lemezen.
A King Nothing-ben van egy-két jó hangulat/dallam, ezek el is viszik a szerzeményt.
Mostanra már természetes lett, hogy van ballada. A Hero Of The Day az. Jó, de én ki nem állhatom a balladákat, és az amerikai életérzés is távol áll tőlem, amely sugárzik belőle.
A Wasting My Hate is vállalható, sőt, egészen jó, a többihez képest egy friss, egészséges dal.
A Mama Said-del aztán elérkeztünk a gáz zónába. Ez szimplán egy country nóta. A stílusában jó, de a Metallicától nevetséges.
A nem említett track-ek nagyon változatosak: akad közöttük bluesosan unalmas (2 x 4 és The House Jack Built), merengően unalmas (Bleeding Me), bután unalmas (Cure), egyszerre álmosítóan és redneck módra unalmas (Poor Twisted Me), semmitmondóan unalmas (Thorn Within), idegesítően unalmas (Ronnie) és leírhatatlanul unalmas (The Outlaw Torn) is.
Összességében ez egy metalnak is alig nevezhető lemez, mely erősen húz a blues és a country felé. Ettől még lehetne jó, de nem az.
Egy vontatott útkeresés, zeneileg gyakorlatilag érdektelen.
A szólók lomha nyávogások, aki pedig Lars itteni teljesítményéből indul ki, az azt hiheti, hogy ilyen sebességnél (lassúságnál) nem lehet ötletesen, jól dobolni, pedig lehet(ne).
Load, "Nem fecsérlem rád a gyűlöletem. Megtartom magamnak."
5,5/10 pont

ReLoad (1997.): A Load második része. Olyan is. Na, persze nem mindenben. Hangzásban, hangulatában és abban igen, hogy lendületesen, Load mércével mérve nagyon jól indul (Fuel), majd hamar (The Memory Remains) érkezik a már megismert vidéki Amerika egyhangú, bluesba oltott unalma. Megjelenésekor sokat kapott a dal, amiért egy "vénasszony" károg benne refrén helyett, de mindezekkel együtt a lemez egyik jobb szerzeménye.
Az Unforgiven II az, aminek látszik. Saját, két albummal előbb kiadott lírájuk átdolgozása. Fölösleges.
A Better Than You egy laza, egyszerű, hangulatos rock nóta lehetne a verzéi és a szólói alapján, a lendületes Prince Charming-ban pedig egyik ősi riffjüket (Creeping Death) és refrénjüket melegítik újra.
A ballada semmilyen (Low Man's Lyric).
Aztán... Kb ennyi.
A szólók talán hallgathatóbbak, mint elődjén, de ez a lemez is baklövés. A dalok "csak" jellegtelenek, gyengék (középszerűek?), nem annyira irritálóan unalmasak, de kevesebb közöttük a jobb, vagy akár csak több hallgatásra érdemes, mint a Loadon.
A fekete lemezt még meg lehetett magyarázni, a Load-ReLoad duplát már nem érdemes.
És a következő fordulat sem lesz kellemesebb.
5/10 pont