St. Anger (2003.): Ismét egy éles váltás. 75 perc gyakorlatilag dallam- és gitárszólómentes értelmetlen keménykedés, olykor béna dallamokkal megszakítva.
A hangzás nem rossz. A kongó pergő szerintem (sokakkal ellentétben) egészen jó - rideg, indusztriális.
Az "ének" szinte teljesen slayeres, helyenként a zene is, utánérzés (lopás) szintjén is, de hardcore hatások is akadnak, és a System Of A Down is beköszön itt-ott.
Még most is rossz hallgatni. Legszívesebben a negyedik számnál kivágtam volna a lejátszóból, annyira tartalmatlan és öncélú az egész.
Hihetetlen, hogy kb. 40 éves emberek minimum 20 év zenéléssel a hátuk mögött ennyire egysíkú, élvezhetetlen - mondjuk ki: rossz - "zenét" akartak, tudtak akkoriban játszani.
Egyetlen szerzemény sem tetszett róla a megjelenésekor, és nincs ez másképp most sem.
A nyitó Frantic-ben van egy kis dallamos rész. A címadó egészen hallgatható. Helyenként. Az Invisible Kid eleje is megüti (alulról) a középszerűség alacsony mércéjét. A többi... Több hallgatással fel lehet benne fedezni, bele lehet magyarázni már-már zenének minősülő dolgokat, de kár az időért, még egy hallgatás is sok ebből.
Teljes ötlettelenség, korlátolt vergődés, melynek meghallgatását semmilyen korosztály számára nem ajánlom.
Ha valami ér valamit a kiadványból, az a bónusz DVD-je, mely egy film arról, ahogyan az egyes dalokat eljátssza a banda - már Robert Trujilloval a soraiban - a próbahelyén.
Lars meglepően jó, bár eléggé zakkant témákat üt.
Ez a felvétel más megszólalást kapott, a hamis énekkel viszont meg kell küzdeni, igaz, az előfordul a CD-n is.
3,5/10 pont
Death Magnetic (2008.): Nem kevés év elteltével (17?, 22?) egy újabb hallgatható Metallica lemez! Nem kiemelkedő, de éppen elég jó és kemény ahhoz, hogy reményt adjon a régi rajongóknak, hogy nem kell még leírni a négyest.
75 perc visszakanyarodás a gyökerekhez. Harap, jól is szól, a basszusgitár egyenjogú hangszer rajta, és bár a (Re)Load éra bluesos ritmusgitározását, sőt, olykor a countryt is érezni rajta, de ez egy tisztességes (thrash?) metal lemez.
A nyitó, erősen testamentes That Was Just Your Life és az őt követő The End of the Line nem sok megjegyezhető momentumot tartalmaznak, de érezni rajtuk, hogy ez alkalommal nem szerencsétlenkedés a játék neve, és nem is értelmetlen zúzda.
A Death Magnetic ereje az, hogy nem tartalmaz kínos pillanatokat. A dalok a közepesen erős és az egészen király nívó között ingadoznak.
Utóbbira példa a The Day That Never Comes, amelyben megérkezik "amerika hangja", de ezúttal jó értelemben. A countrys indítás (igen, ex-edzőm, megy! Röhögve, első hallás után. Kinek nem? :) után bekeményedik és (de jó/fura leírni) a szólói kifejezetten figyelemre, sőt kiemelésre méltóak, érdemesek.
Az All Nightmare Long kemény és szimplán jó, a Cyanide pedig egy nagyon emlékezetes, húzós riffre épít.
Az Unforgiven III csak címében röhejes. A zongora+vonósok indítás jó benne és a refrén is, a verzék sajnos már nem annyira.
Bár maga a dal átlagos, a The Judas Kiss-nek a ritmizálása érdekes, és az első szólója is ott van a szeren. Bár nem mondom, hogy a Megadeth soha nem játszott semmi hozzá hasonlót.
Nem estem hasra ettől az albumtól - az instrumentális tételben szerintem nincs annyi jó ötlet, hogy indokolja a csaknem 10 perces játékidőt és a záró My Apocalypse-ről is max. annyi jó mondható el, hogy kemény, ráadásul utóbbiban James ismét slayeresen "énekel" -, de (a lemezről lemaradt négy dalt tartalmazó, évekkel később kiadott Beyond Magnetic-kel együtt) elmondható róla, hogy a sok kitérő után visszatértek a kemény, riffcentrikus zenéhez.
7/10 pont
A zenekar 2011-ben Lou Reed-del közösen kiadta a hallgathatatlan Lulu albumot.
Összegzés az életműről később.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.