Master Of Puppets (1986.): A mestermű. Hibátlan lemez. Színtiszta thrash metal. Egyszerre kemény és muzikális. A mai napig élmény hallgatni.
Hibátlan hangzás - bár hangyányival több basszus elférne -, bivaly erős, kő kemény, (gyakran irgalmatlanul kemény), mégis sok-sok zenei és ritmikai ötlettel teli dalok, állat szólók és Lars élményszámba menő dobolása jellemzik.
Nem csak műfajában van a legjobbak között, de a "minden idők legjobb lemezei" listámon is előkelő helyen van. Tízben tuti, de inkább ötben.
A sok mára legendás dal közül a kedvencem a lassan építkező Welcome Home (Sanitarium), de persze a címadó, az instrumetális Orion, a hatásos nyitány Battery is adja magát.
Ajánlom még a dob, szólók, keménység, gyorsaság és dallamos refrén terén egyaránt kiemelkedő Disposable Heroes-t is.
Tökéletes album, nincs gyenge pontja.
10/10 pont

...And Justice For All (1988): A lemez, amely azt példázza, hogy a megszólalás mennyire fontos. Úgy került be ugyanis a zenetörténelembe, mint A nevetségesre kevert metal album.
Üresen szól. A gitárok szárazak (de még így is a hangkép erősségei), klattyog a lábdod, a dobok demósan szólnak, a cinek azonnal lecsengenek, basszusgitár pedig egyszerűen nincs rajta. Utóbbi eltűntetése kisstílű és buta dolog volt.
Bár, nagyon figyelmesen hallgatva, én két számban is hallom a nagyon halk basszusgitárt a háttérben.
A fentiek haza is vágták a lemezt, alig-alig beszél valaki a zenéről, hála a stúdióban, illetve a keveréskor végzett munkának.
Pedig ez nem egy rossz lemez. Igaz, a jótól legalább olyan messze van.
 Ritmusgitárra épül. A riffek között vannak jók, de sok közülük csak okoskodik, komplex akar lenni, de valahogy nem sikerül e célt elérnie. Legjobb példa a görcsölésre a kezdés. A király beúszó részt követő nyitóriff ma csak közepes, üres, akkor kifejezetten öncélúnak, butának tűnt. Ez sok mindent meg is határoz a játékidő többi részét illetően.
A dalok nem rosszak, különösebben nem lehet beléjük kötni, de az elvárt szintet alig-alig (sem) ütik meg.
A szólók butulnak az eddigi lemezeikhez képest, de még hallgathatók. Van stílusuk, de ez olyan stílus, mely számomra üres tekerés. Az Eye Of The Beholder, a One és a To Live Is To Die ebből a szempontból (is) kivételek.
A balladisztikus első féllel bíró One kiemelkedő, kis sziget a lemezen, nem véletlenül vált klasszikussá. A "mi nem készítünk videoklipet" zenekar első videoklipje.
Rajta kívül csak a To Live Is To Die tetszett annak idején, és most is ez a helyzet.
Ha a záró Dyers Eve-et is idesorolom a punkos refrénje miatt, akkor még mindig csak a lemez harmada az, melyet érdemes meghallgatni.
 Elrettentésnek pedig ott az 1-2 jó dallamon kívül semmi értékelhetőt fel nem mutató The Shortest Straw vagy az óriási Slayer nyúlással induló, a témát többször felhasználó Harvester Of Sorrow. (Ha nem a South Of Heaven-en van az említett téma, hanem a két évvel ezt követően (1990.) megjelenő Seasons In The Abyss-en, akkor pláne dicséretes a nyúlás! :)
Mindent összevetve ez egy egydimenziós, erősen korlátolt lemez.
Jó a borító.
6/10 pont, vagy még kevesebb.