'Dark Night Of My Soul'

Vártam a sí-tanítványomat (már ilyen is volt néhány órára!), amikor egy srác kérdezett valamit franciául. Mondtam, hogy ez nem fog menni, ekkor angolra váltott. Nem okozott nagy gondot Neki, lévén Newcastle-i. Mivel két hölgy is volt Vele, akik közül az egyik huhhh, felvezettem Őket a gleccserre, nem csak elmagyaráztam, hogyan juthatnak el oda.
Így ismertem meg Catherine-t, a Manchesterből származó newcastlei fogorvos növendéket.
Szép, magas, fehér bőrű, nagyon kedves és kellemes személyiség, csoda fogsor :), "és hogy' beszél angolul!!!" :).
Rádöbbentett (főleg a neve, ugye :( ), hogy mennyire bezártam magamban dolgokat, önmagamat dolgok elől egy jó ideje.
Síeltünk 1-2 órát, közben beszélgettünk, ennyi volt a Cat (Kate) sztori - túl fiatal volt ahhoz, hogy elinduljanak bennem dolgok, de (ismét) felnyílt a szemem.
"Vak voltam, aki egyszerre fényt lát"
És persze (sors, kapcsok, egymásra érzés) Vr. is előkerült. Mint kiderült, nem messze tőlem, az Olasz Alpokban snowboardoztt éppen.
Az élet szép.

Hú, de nagyon kellett már. Így, hazaérkezés után, nagyon érzem.
Nem is annyira a síelés - egyre jobban megy -, a friss, tiszta, hideg levegő (tisztít, feltölt, felüdít) vagy az, hogy angolul beszélhettem, hanem az, hogy kiszakadtam megszokott környezetemből.
Átgondoltam dolgokat, más megvilágításba került ez-az, teljesen kipihentem magam, és az agyam is kitisztult.
Nagyon kellett.

"Szeretném a homokórát beállítani."

Master Of Puppets (1986.): A mestermű. Hibátlan lemez. Színtiszta thrash metal. Egyszerre kemény és muzikális. A mai napig élmény hallgatni.
Hibátlan hangzás - bár hangyányival több basszus elférne -, bivaly erős, kő kemény, (gyakran irgalmatlanul kemény), mégis sok-sok zenei és ritmikai ötlettel teli dalok, állat szólók és Lars élményszámba menő dobolása jellemzik.
Nem csak műfajában van a legjobbak között, de a "minden idők legjobb lemezei" listámon is előkelő helyen van. Tízben tuti, de inkább ötben.
A sok mára legendás dal közül a kedvencem a lassan építkező Welcome Home (Sanitarium), de persze a címadó, az instrumetális Orion, a hatásos nyitány Battery is adja magát.
Ajánlom még a dob, szólók, keménység, gyorsaság és dallamos refrén terén egyaránt kiemelkedő Disposable Heroes-t is.
Tökéletes album, nincs gyenge pontja.
10/10 pont

...And Justice For All (1988): A lemez, amely azt példázza, hogy a megszólalás mennyire fontos. Úgy került be ugyanis a zenetörténelembe, mint A nevetségesre kevert metal album.
Üresen szól. A gitárok szárazak (de még így is a hangkép erősségei), klattyog a lábdod, a dobok demósan szólnak, a cinek azonnal lecsengenek, basszusgitár pedig egyszerűen nincs rajta. Utóbbi eltűntetése kisstílű és buta dolog volt.
Bár, nagyon figyelmesen hallgatva, én két számban is hallom a nagyon halk basszusgitárt a háttérben.
A fentiek haza is vágták a lemezt, alig-alig beszél valaki a zenéről, hála a stúdióban, illetve a keveréskor végzett munkának.
Pedig ez nem egy rossz lemez. Igaz, a jótól legalább olyan messze van.
 Ritmusgitárra épül. A riffek között vannak jók, de sok közülük csak okoskodik, komplex akar lenni, de valahogy nem sikerül e célt elérnie. Legjobb példa a görcsölésre a kezdés. A király beúszó részt követő nyitóriff ma csak közepes, üres, akkor kifejezetten öncélúnak, butának tűnt. Ez sok mindent meg is határoz a játékidő többi részét illetően.
A dalok nem rosszak, különösebben nem lehet beléjük kötni, de az elvárt szintet alig-alig (sem) ütik meg.
A szólók butulnak az eddigi lemezeikhez képest, de még hallgathatók. Van stílusuk, de ez olyan stílus, mely számomra üres tekerés. Az Eye Of The Beholder, a One és a To Live Is To Die ebből a szempontból (is) kivételek.
A balladisztikus első féllel bíró One kiemelkedő, kis sziget a lemezen, nem véletlenül vált klasszikussá. A "mi nem készítünk videoklipet" zenekar első videoklipje.
Rajta kívül csak a To Live Is To Die tetszett annak idején, és most is ez a helyzet.
Ha a záró Dyers Eve-et is idesorolom a punkos refrénje miatt, akkor még mindig csak a lemez harmada az, melyet érdemes meghallgatni.
 Elrettentésnek pedig ott az 1-2 jó dallamon kívül semmi értékelhetőt fel nem mutató The Shortest Straw vagy az óriási Slayer nyúlással induló, a témát többször felhasználó Harvester Of Sorrow. (Ha nem a South Of Heaven-en van az említett téma, hanem a két évvel ezt követően (1990.) megjelenő Seasons In The Abyss-en, akkor pláne dicséretes a nyúlás! :)
Mindent összevetve ez egy egydimenziós, erősen korlátolt lemez.
Jó a borító.
6/10 pont, vagy még kevesebb.