... hogy ismerjek egy zenekart, de csak a feloszlásuk és a tagok halála után kattanjak rá a zenéjükre, kb. 15 évvel az után, hogy legutóbb hallgattam őket. Pedig ez a helyzet a The Ramones-zal. Végtelenül egyszerű, amit csináltak, de nagyon sok dalukban (még ebben a feldolgozásban is) akkora élet-igenlés van, hogy csak lesek, hogy ezt eddig miért nem éreztem (ennyire). Az is feltűnt az utolsó lemezüket (¡Adiós amigos!) sokszor hallgatva, amelyen több dalt is a basszusgitáros énekel, hogy mennyire karakteres az énekesük (Joey Ramone) hangja. Nélküle mintha egy másik zenekar játszana. Ilyen hangterjedelemmel is legenda lett. Nem érdemtelenül.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.