'Dark Night Of My Soul'

Mennyire nemes, nagyvonalú, szép gesztus! Így, négy hónappal az önkormányzati választások előtt.

Őszintén? Nem tudom eldönteni, hasznos-e a világnak az e-ink (elektromos tinta, elektronikus papír) feltalálása.
Egy mozdulattal le lehet tölteni könyveket, és aztán szemet kímélő, fényt nem kibocsátó eszközön olvasni őket. Elterjedésével csökken a papírfelhasználás, nincsenek tárolási és szállítási költségek és ezekkel járó környezetterhelés, és ezekkel együtt a könyvek ára is, melyekhez immár bárki hozzáférhet, akinek nete van. Nincs futár, nem kell elmenni a könyvesboltba. Mindenki jól jár.
Igen ám, (tisztelet a kivételnek!) de az egyszerű ember azt látja ebben, hogy most már nem csak zenéket, filmeket, sorozatokat, hanem könyveket, folyóiratokat, képregényeket is "leszedhet" a netről. Akár ingyen és bérmentve.
Hogy milyen hatással lesz ez a kiadókra, szerzőkre, azt nem tudom. Az ideális az lenne, ha pénztárcabarát árakon lennének beszerezhetők az elektronikus könyvek, és - ami még fontosabb - lenne elegendő számú olvasó, aki nem a lopás lehetőségét, hanem egy technikai vívmányt lát a dologban.
Mint itt is láthatjátok, nem lehet mondani, hogy falom a könyveket. Évente 2-5-öt olvasok, azok zömét is télen és angolul. Az ebook olvasó nagyot változtatott ezen a szokásomon.
A technika egyszerűen hangzik: elektródák közé különböző töltéssel rendelkező fekete és fehér "pigmenteket" helyeznek, és a megjelenítendő kép vagy szöveg adott pixeljének megfelelően változtatják az adott pixel töltését, így a fekete vagy éppen a fehér töltés kerül felülre, az látszik az adott ponton. Előnye, hogy ha egy oldalt megjelenített, utána már nincs energiaszükséglete, azaz csak lapozáskor fogyaszt. Most még csak fekete-fehér a technika.
Fényt nem bocsát ki: sötétben nem látszik, "igazi" könyvként működik.

     Nino Rota olasz zeneszerző. Leginkább filmzenéi (számtalan. Legismertebbek talán: A Keresztapa, Rómeó és Júlia) révén ismert, de több operát is írt. A Milliomos Nápoly az utolsó ezek sorában, 1977-ben mutatták be először.
      Kezdjük a lényeggel: a zene és az énekdallamok jók. Helyenként nagyon-nagyon jók. Ez tehát egy jó, vagy mondjuk inkább úgy - lévén, nem értek a műfajhoz -, hogy nekem tetsző opera.
Van ugyan egy olyan - hosszabb(nak érzett) - szakasza, ahol az olasz nők az amerikai katonákkal mulatnak, amely opera helyett inkább musical vagy éppen ragtime, és önálló, egymás mellé pakolt "számok" benyomását kelti, de összességében zeneileg nagyon erős az előadás.
Az énekesek és a zenekar is hibátlanok, a díszlet és a jelmez a környezetnek (háború alatti Olaszország) megfelelő, a világítás viszont számomra szó szerint halvány. Nem tudom, ez csak a főpróbának szólt-e - vélhetően nem - vagy a műfaj velejárója - ezt is kétlem -, de kicsivel, olykor pedig sokkal "több fényt" el tudtam volna képzelni.
     Problémám mindössze a történettel és a mondanivalóval van. Egyik sem erős. Előbbi legfeljebb egy háborús és a háború vége előtti helyzetkép, az élet, a nehéz boldogulás bemutatása, utóbbi...? Nos, igen... Vagyis nem. Mondanivaló, tanulság nekem nem esett le. Csak a zenéjével és az énekdallamokkal hatott rám ez a mű. Operáról lévén szó, az nem kevés!
     9-kor kezdődött és éjszakába ("hajnali" 1 óra) nyúlt a próba (az előadás sokkal rövidebb lesz), de nem bántam meg, hogy végigültem. Noha az olasz mentalitás távol áll tőlem, jó volt karnyújtásnyi távolságból figyelni a rendező(ke)t, és beszélgetni előtte és a szünetekben a zenekar általam ismert tagjaival.
     Olasz rendező, olasz énekesek (LTL OperaStudio Projekt (Teatro del Giglio di Lucca, Teatro Goldoni di Livorno, Teatro di Pisa)), olasz karmester és a Miskolci Szimfonikus Zenekar közös előadása.
Olasz (és néhány mondatban angol) nyelven, magyar felirattal a színpad fölötti elektromos táblán.
A főpróbán három felvonásosnak tűnt, de a programban kettőről van szó.
     Előadás ma este a Miskolci Bartók Plusz Operafesztivál keretén belül, 21 órakor a Nyári színházban. Pléd, pulóver ajánlott!

A kép forrása: operafesztival.hu

"I was mute from pain. The morphine wasn't working as I knew it should.
I knew a thing or two about opiates by that stage in my life. I knew the warm rush they offered, yet I was getting none of it.
They wheeled me into a room next to another guy on a gurney. The motion made me writhe in agony. "Dude, I broke my back," said the guy in the other bed. "And I'm glad I don't have whatever you have."

Néma voltam a fájdalomtól. A morfium nem úgy hatott, ahogyan kellett volna. Életem ezen szakaszában már tudtam ezt-azt az ópiátokról. Tudtam, hogy melegnek kellene elárasztania, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam.
Egy szobába toltak, ahol egy fickó volt kerekes hordágyon. Agóniában vergődtem a mozgatástól.
"Haver, eltörtem a hátam," mondta a srác a másik ágyon. "És örülök, hogy nem az a bajom, ami neked, bármi is az."

"It happens in a flash, life does. Only the ever-deepening lines on my face tell me that I have been alive for a while. I don't feel any different. I still have geeky and adolescent thoughts. I still tell the same dumb jokes" ...
... "But then again, the real question is different: How did I manage to outlast that roof? To put it another way, how did I get here from there? And how did I find myself there in the first place? That's what I've tried to figure out through the process of writing this book. Because it certainly wasn't a given that my story would amount to anything more than a lurid cautionary tale. It had all the elements: sex, drugs, and rock and roll, and fame, fortune, and a fall. But instead, the story became-well, it became something else."

Egy szempillantás alatt történik, az élet ilyen. Csupán az arcomon lévő egyre mélyülő ráncok árulkodnak róla (nekem), hogy élek már egy ideje. Nem érzek semmi különbséget. Még mindig vannak tini gondolataim. Még mindig ugyanolyan süket vicceket mesélek...
... De az igazi kérdés más: hogyan élhettem túl a háztetőt? Másképpen fogalmazva, hogyan jutottam ide onnan? És mit kerestem ott? Erre próbáltam rájönni ennek a könyvnek a megírása alatt. Mert az egyértelműen nem volt biztos, hogy a történetem több lesz egy rémes figyelmeztető mesénél. Az összes eleme adott volt: szex, drogok és rock and roll, hírnév, vagyon és a bukás. Ehelyett a történet - nos, a történet valami más irányt vett.

"We all went back to Slash's place-he was living with his mom. It was obvious even on the acoustic guitar he played that first night that Slash was a special player. I was absolutely stunned by the raw, emotive power he so easily tapped. Slash was already in a league of his own and watching him play guitar was a "holy shit" moment."

Mindannyian visszamentünk Slash-hez, aki az anyukájával élt. Noha csak akusztikus gitáron játszott azon az első éjjelen, nyilvánvaló volt, hogy Slash spéci gitáros. Teljesen ledöbbentett a nyers, érzelmes erő, amely oly könnyedén jött az ujjai alól. Slash már akkor egy külön ligában játszott, és figyelni a játékát "azt az eget!" élmény volt.

/Részletek Duff McKagan könyvéből/

Talán ez a bekezdés jellemzi leginkább Duff önéletrajzát:

 "In the summer of 2010, I had to be in L.A. for a few weeks to work on the next Loaded record while my wife and kids were in Seattle for summer vacation. But that was okay. It was cool to be a lone wolf once in a while, to range free and howl at the moon-as long as I was home by 11:30 so I could call my wife before she went to bed. And yes, uh, well, my dogs got lonely when I was gone too long."

2010 nyarán Los Angelesben kellett töltenem néhány hetet, hogy a Loaded következő lemezén dolgozzam, miközben a feleségem és a gyerekek Seattle-ben voltak nyári vakáción - de ez jól volt így. Király időnként magányos farkasnak lenni, szabadon kószálni, ugatni a holdat - feltéve, hogy 11:30-ra hazaérek, hogy felhívhassam a feleségem, mielőtt aludni tér. Oh, és igen, a kutyáim magányosak, amikor sokáig vagyok távol.