'Dark Night Of My Soul'

Nem vagyok egy glamster, de pepecül tetszenek az olyan (ILYEN) dalok, amelyekben (noha minden hang tökéletesen és csont profin a helyén van!!!) a buli, a húzás a lényeg, és olyan az egész, mint amit csípőből ráztak ki két perc alatt.
A ritmusgitár mániám is tobzódik (és a basszus is király), de az egyetlen hangot kopogtató zongora és a CSŐHARANG (!!! a végén) mindent visznek!!
Fel a hangerőt!

Nincs itt az idő, hogy történjen?

John Lydon with Keith and Kent Zimmerman: Rotten
No Irish, No Blacks, No Dogs

Ez egy (fél) életrajzi könyv. John Lydon életét mutatja be, mielőtt a The Sex Pistols énekese lett Johnny Rotten (Rohadt Jancsi) néven, a bandával eltöltött éveit, és egy fejezetben a pereskedést a volt manager-rel. A Pistols utáni időkről, az azt követő bandájáról nem szól.
A téma adott és nehezen verhető: olyan ember mesél a Pistolsról és az egész punk jelenségről, aki a lehető legérintettebb.
Terjedelmes, sűrű oldalakból álló olvasmány. Nem is ezzel akartam kezdeni a télre tervezett könyvek közül, de beleolvastam a benne található fényképek leírásába, és már a második (az első útlevélképe (lefelé fordított Luftwaffe felvarróval a ruháján)) és a hozzá kapcsolódó rövid leírás (az amerikai nagykövetség kikérdezte a kép láttán :) lekötött, magával ragadott.
Aztán maga a könyv a híres utolsó színpadi mondattal ("Éreztétek valaha átverve magatokat?") és az azt követő, azt közvetlenül megelőző eseményekkel indít. Hogy aztán sok-sok fejezet múlva onnan vegye fel ismét a fonalat.
Balkezes, ír szülőktől született, de Londonban (nevelkedett), kis korában (ált. suli) agyhártyagyulladása volt, de olyan, hogy majdnem belehalt, hosszú hónapokig volt vele kórházban, és mindent elölről kellett kezdenie, Arsenal drukker.
A bandába ő került (Sid előtt) utolsóként, de senkivel nem jött ki, főleg nem a basszusgitárossal (Glen Matlock), akit ki is túrt, hogy bevehesse haverját, Sid-et. Bár eleinte nagyon akart, Sid nem tudott zenélni, még annyira sem, mint a többiek, így a zenekar egyetlen nagylemezén Matlock játszik, mint fizetett vendégzenész. A Pistols beindult, botrány botrányt követett, mai ésszel elképzelhetetlen mértékűek. (Rottent meg is késelték egyszer csak azért, mert a zenekar tagja.)
1994-es a könyv, így a (többszöri) újjáalakulásról már/még nem szólhat. Sajnos.
Befaltam. Élveztem minden sorát, oldalát.
Remek a felépítése! Rotten mellett egy-egy fejezetet írt az apja (!! kettőt is), gyermekkori barátja, a felesége, a Pistols dobosa, a Siouxsie and the Banshees basszusgitárosa, de minden fejezetben ("szegmens"ben) többen is szót kapnak többször. Billy Idol, a volt zenésztársak, fotósok, barátok, újságírók. Mindenki, aki jelen volt, kivéve a volt managert (és persze a fiatalon elhunyt Sid és Nancy párosát), akit John ki nem állhatott.
Egy fejezet az ellene (Malcolm) indított per bírósági vallomásaiból válogat.
Olyan az egész, mint egy remekül szerkesztett beszélgetés, amely összerakja Rotten és a Pistols sztoriját, kiegészülve a véleményével, hozzáfűznivalókkal. Márpedig véleménye - nem is akármilyen - mindenről van!
Zenetörténelem. Mindenkinek ajánlom, akit kicsit is érdekel a punk, a '70-es évek Angliája, a The Sex Pistols vagy a rockzene.
Az angolja (inkább amerikai) könnyen olvasható, érthető. A Mrs Dalloway után visszaadta alaposan megtépázott önbizalmamat.
Életem lejobb helyre tett 5 dollárja (szállítással 9, a két 1-1 centért (!!!) vett Nick Hornby regénnyel és azok szállítási díjával együtt 17).
Tökéletes!!!
(Az "íreknek, feketéknek, kutyáknak tilos" létező tiltás volt egykor!)

"Sid's real name was Simon Ritchie or John Beverly; even he wasn't sure which. It all depended on his mother's whim at the time. She was just a hippie mother."

Sid valódi neve Simon Ritchie vagy John Beverly volt. Még Ő sem volt biztos, hogy melyik. Akkoriban ez az anyja szeszélyén múlott. Igazi hippie anyuka volt.

"We didn't do it to be loved." Nem azért csináltuk, hogy szeressenek (minket).

"The Pistols played a concert inside Chelmsford Maximum Security Prison. We insisted Malcolm do something and book a gig. That was all he could come up with, so we drove up and played to these long-term to life jailbirds. It wasn't as severe as American prisons, but the inmates looked pretty damned psychopatic. It turned out great. The warders just said, "Get on with it!" The guards left and literally locked the doors behind them and waited outside while we played to these crazies. We got the vibe that the wanders wanted them to do us over. There was no security and no barbed-wire fences to play behind. I was five feet away from the first row - five or six hundred inmates were sitting there, gritting their teeth. We had really good fun - another receptive audience whose tastes weren't ruined by the press.
"Ouch! I'm going to die! But I might as well die... fashionably!"
We just went for it and did our best. What else could we have done? Huddled in the corner? We earned a lot of respect that day. Some of the prisioners came up to us after the gig.
"Thanks for coming," they said as they filed back to their cells.
"Great!" I answered back, strangely moved. No one had ever thanked us for anything before, much less for playing."

A Pistols adott egy koncertet a chelmsfordi maximálisan őrzött börtönben (fegyházban?). Ragaszkodtunk hozzá, hogy Malcolm csináljon valamit és kössön le egy bulit. Ezt tudta felmutatni. Így hát elmentünk és játszottunk ezeknek a hosszú időre-életfogytig lesittelt börtöntöltelékeknek. Nem volt annyira szigorú, mint az amerikai börtönök, de a bentlakók marhára pszichopatáknak néztek ki. Jól alakult. A börtönőrök annyit mondtak "Oldjátok meg!". Leléptek és szó szerint bezárták az ajtókat maguk mögött. Kívül vártak, míg mi játszottunk ezeknek az őrülteknek. Éreztük, hogy az őrök azt akarták, hogy a rabok körbevegyenek (?) minket. Nem volt biztonsági szolgálat, sem szögesdrótos kordon. Másfél méterre voltam az első sortól - 5-600 őrizetes ült fogát csikorgatva. Igazán jól éreztük magunkat - egy újabb fogékony közönség, akiknek az ízlését nem rontotta el a sajtó.
"Oops! Meg fogok halni! De ha meghalok... elegánsan/stílusosan teszem!"
Belevágtunk, és a legjobbunkat adtuk. Mi mást tehettünk volna? Kuporodjunk a sarokba? Aznap sok elimserést kaptunk. Néhány rab odajött hozzánk a buli után.
"Kösz, hogy eljöttetek", mondták, miközben visszamentek a cellájukba.
"Nagyszerű/szívesen!" válaszoltam, fura mód meghatva. Soha senki nem mondott nekünk köszönetet semmiért addig, főleg azért nem, hogy játszottunk.

"At the time we were just about the only band in Britain with short hair." Akkoriban mi voltunk kb. az egyetlen rövidhajú zenekar Britanniában.

"That's the kind of underhandedness that was going on. Malcolm still wanted to use me to prop up his crap idea of a movie, but he didn't pay me. Ha claimed that I had nothing to do with it and I could just fuck off and die. That's when I decided to take legal action. It took me eight years to beat the bastard at his own game. Persistence does win through."

Ilyen alattomosságok mentek. Malcolm arra akart használni, hogy támogassam a hülye ötletét a filmről, de nem fizetett. Azt hangoztatta, hogy semmi közöm hozzá, mehetek a p@csába és dögöljek meg. Ekkor határoztam el, hogy perre megyek. Nyolc évembe tellett, hogy lenyomjam a szemetet a saját szabályai szerint. A konokság győzelemhez vezet.

"I remember being present when Malcolm made a statement to the press when they asked who really ran the Pistols. He said, 'When I first met those wankers they souldn't get themselves to organise to order four cups of tea.' "

Részlet Joe Stevens bírósági vallomásából: Emlékszem, hogy egyszer jelen voltam, amikor Malcolm az újságírói kérdésre, hogy ki tartotta működésben a Pistolst, azt a kijelentést tette, hogy "Mikor először találkoztam ezekkel a recskagépekkel/agyatlanokkal, annyira sem tudták összeszedni magukat, hogy négy teát rendeljenek."

      Nézem a következő foci Európa Bajnokság selejtezőinek sorsolása előtt a résztvevők listáját, és mit látok? (Hogy Izraelről ne beszéljek! Pedig kellene, mert most először esélyük lesz kijutni.) Gibraltár is indul.
Azt értem, hogy a britek - mint a játék kitalálói - főleg a múltban diktáltak is, így olyan "tagállamai", mint Anglia, Skócia, É-Írország vagy Wales (Kanada, USA és Ausztrália :)) külön indulhatnak itt-ott (de például Olimpián nem), de Gibraltárt, mint foci nemzetet (!?? :) látva adja magát a kérdés, hogy hol a határ, mi lehet a következő.
      Mert ha egy 6,5 négyzetkilométer területű (nagy része egy nem kicsi szikla), kb. 30.000 lakosú brit terület csinálhat nemzeti (???) válogatottat, akkor felvetődhet, hogy a nála kb. 1800-szor nagyobb (!!) Falkland-szigetek (Argentínához "kicsivel" közelebb, mint Londonhoz) vagy a Brit-sziget melletti kis szigetek (Man, Jersey, Guernsey, Wight (utóbbi: 380 négyzetkm, 132 ezer lakos!) stb.) miért nem.
Szóval, elhiszem, hogy bosszantani "kell" a spanyolokat, de azért - hogy egykori tanáromat idézzem - "ne csináljunk Krisztusból bohócot!"