'Dark Night Of My Soul'

Legalább az oda- és visszaút feldob kissé, ha már maga a meló sokszor megpróbál az agyamra menni.

     Hogy ki Ő? Jó kérdés. Bár az e-book reader óta ez nem annyira igaz, keveset olvasok. Ezért (is), ha a kezembe veszek egy könyvet, az általában valami különlegesség, kevésbé ismert "rejtett kincs", ami valami miatt érdekel, de a "nagyközönség" számára semmit nem mond. Ez nem sznobság vagy különcködés - egyszerűen ilyen az ízlésem.
Az estek nagy részében nem lövök bakot az ilyen megközelítéssel.
     Aisha a Jóbarátokban tűnt fel ezer éve (2003-as epizódokban). Egy Charlie nevű paleontológust játszott, aki előbb Joey, majd Ross barátnője volt. Magas, jól néz ki és a szerepe mögött is látszott, hogy egyéniség, ezért megmaradt a neve a fejemben. Már két könyvet is írt. Ezt - a másodikat - sikerült megszereznem.
Nem elsősorban színész, nem is író, hanem műsorvezető és legfőképp komikus, humorista.
     A könyv az életének baklövéseit, baleseteit, rossz döntéseit írja le, időrendben, kellően vicces stílusban egy-egy fejezetben.
A történet élet- és korrajzzá áll össze, hiszen a fiaskók csak a vezérvonalat jelentik, maga a tartalom és a mondanivaló sokkal több a sebeknél, töréseknél, elalvásoknál, tüzeknél, rosszul sikerült stand-up fellépéseknél.
     Van stílusa. Aki ismer, az tudja, hogy ha ezt észreveszem és tetszik, akkor már nyert nálam a szerző. Az angolja is kedvemre való. Nem bután egyszerű, de komolyabb szótárazás nélkül simán olvasható középfokkal. Használja a "négy betűs szót", sok a "csillagozás" (kiszólás, megjegyzés) ... életszerű, beszéd jellege van az írásainak.
Nagyfokú önirónia, humorérzék, stílus, nyíltság, egyenesség jellemzi.
Örülök, hogy rátaláltam a könyvre. Nem ragozom: tetszett.
Hogy mennyire nem ad semmilyen elvárásra, mennyire nem akar valótlan szép képet mutatni magáról, azt jól példázza, hogy a leglátványosabb bakija, az áttetsző ruha esete a vakuval, képpel szerepel a könyvben. Rögtön utána a képen látható hajszínének is szentel néhány sort.

Még nem értem teljesen a végére, de ma este már nem olvasok belőle, mert nagyon fáradtan írtam ezeket a sorokat.
          8/10 pont - de én könyvekkel (is) szigorú vagyok. Magyarul nem hiszem, hogy megjelent.

Jó kérdés, hogy manapság mennyit kellene fizetniük, hogy betegyem a lábam egy ETO meccsre. Nem kis összeget. Akkoriban akár csak napozni, olvasni, levegőzni is kimentem. 

... hogy ismerjek egy zenekart, de csak a feloszlásuk és a tagok halála után kattanjak rá a zenéjükre, kb. 15 évvel az után, hogy legutóbb hallgattam őket. Pedig ez a helyzet a The Ramones-zal. Végtelenül egyszerű, amit csináltak, de nagyon sok dalukban (még ebben a feldolgozásban is) akkora élet-igenlés van, hogy csak lesek, hogy ezt eddig miért nem éreztem (ennyire). Az is feltűnt az utolsó lemezüket (¡Adiós amigos!) sokszor hallgatva, amelyen több dalt is a basszusgitáros énekel, hogy mennyire karakteres az énekesük (Joey Ramone) hangja. Nélküle mintha egy másik zenekar játszana. Ilyen hangterjedelemmel is legenda lett. Nem érdemtelenül.

     Beszóltam (sokszor) a (The) Beatles szövegeire. Erre mostanában minden reggel meghallgatok egy fél albumot és délután a másik felét, amelyiken az egyik jobb dalnak annyi a szövege, hogy "Ó, igen, La-la, la-la-la-la,Ó-o-o-ó la-la, la-la-la-la, Az élet egy gáz, egy gáz, Ó igen, Hát ne légy szomorú, mer' ott leszek, Ne légy szomorú egyáltalán" és ezek ismételgetése.
     Az utolsó Ramones albumon van. "Rendes" minőségben nem találtam a YouTube-on, de itt hallani a lényeget. (A gitározás nem nagy kunszt, az viszont (nálam) igen, hogy a fickó gyakorlatilag mozdulatlanul képes eljátszani egy ilyen dalt. Szegényke.)