'Dark Night Of My Soul'

     Na, ilyen sem esett még meg velem.
     A New Model Army eddig sem a felszínről szólt és énekelt, de ezzel a lemezzel még engem is megleptek.
Kb. hét (7, hetes!!) nekifutás kellett, mire végig bírtam hallgatni. Semmi nem hatott még rám zeneileg ennyire intenzíven. Első kísérletkor csak "megérintődtem" az első néhány daltól, és félbehagytam, mondván, ez az album többet, odafigyelést érdemel, nem utcán vagy két tennivaló közötti gyors hallgatást.
Aztán eljutottam kb. a negyedik, ötödik dalig, de úgy felkavart, hogy nem tudtam, nem mertem tovább haladni. Most, sok -sok hónappal a megjelenés után jutottam el a végéig.
Mire elértem a - szerintem legjobb - hetedik dalig (Lean Back And Fall), már olyan lelkiállapotba kerített az első hat, hogy...
Nincs mit ragozni - könnybe lábadt a szemem. Utána van egy kis (3-4 dalnyi) pihenő, de az első hét dal (és a záró három) olyan szinten emeli fel, marja és tisztítja a lelket, hogy azt leírni nem lehet. TISZTA, MENNYEI, csodálatos.
A zene? Nincs zene ("There is no spoon"), csak az ember van, és az élete, a megélt érzései, mulandósága és (örökké élő?) lelke.
(A (törzsi) ritmusok és az ütősök hangsúlyosabbak, ez ad különös ízt az évtizedek óta felismerhető karakterrel bíró zenekar ezen 14 dalának. A varázslat az, hogy ez (és a zongora, hárfa, rézfúvósok, Hammond orgona és sok-sok finomság) észrevétlenül olvad egy nagyobb egészbe. Mondom: varázslat az egész, ahogyan van.)
Káprázatos album. A szó legpozitívabb értelmében kavart fel.
     Nem tudom, hogyan lehet ennyire lélekből (léleknek) zenélni, de ha lesz még módom Justinnal beszélni, megkérdezem. Akkor az angolom sem lesz olyan szétesett az izgulástól, mint első angol nyelven készített interjúm alkalmával, amikor éppen a legjobb kérdést felejtettem el feltenni Neki, ami a teljes interjút/írást keretbe tette volna.
      Nem szimplán 10 pontos, hanem az egyik legjobb, legfelkavaróbb, engem leginkább megérintő lemez, amit életemben hallottam.

New Model Army - Between Dog And Wolf

Hárfával indítani (és fokozni)  beindulást???!! És a 3 perc 40 másodperc CSODA előtte!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááá! Fetrengek, ahányszor hallom. (DOB!!!!!, érzés!!!, elmúlás, jobbító szándék, ÉLET, tapasztalat, nyugalom, lázadás.....)

     Amióta elolvasta, amit itt írtam a lemezéről, nem áll velem szóba, de engem érdekelt, milyen egy ByeAlex (Bye Alex?) koncert, hát csütörtökön álldogáltam egy szűk órát foci után a szeles hidegben.
     Nem tudtam, mire számítsak, a lemez óta semmit nem tudok Róla. Kellemes meglepetésként ért, hogy élőben ment minden, "rendes" zenekarral, öt (zömmel) fiatal zenésszel. A dobos játéka kiemelkedett, élmény volt nézni, hallani, az akusztikus gitár viszont mostoha gyerek volt a keverősnél, nagyon kevésszer volt hallható - kár érte. A Kedvesem másodszori eljátszásáig néztem a koncertet (max. 1-2 dal lehetett még utána, de az sem kizárt, hogy azzal zártak). Az már nagyon nem kellett nekem lefekvés előtt - ezt leszámítva nem tudok negatív dolgot írni a koncertről.
A dalok persze nem lettek sokkal homogénebbek vagy az ízlésemhez közelebb állók a lemez óta, de (ismervén Alexet) csak lestem, hogy mekkora utat tett meg a félénk (inkább: visszahúzódó) sráctól addig, hogy színpadra mer állni, és koncertezik...
A hangjával nem tudom, foglalkoztak-e (szerintem kellene), de különösebben nem is érdekel, hiszen ezen már túl vagyunk - olyan, amilyen. Élőben sem vállalja túl magát, igyekszik a nem túl széles komfort zónájában maradni, és ez így van jól. Ha ezzel bajom lenne, nyilván el sem mentem volna megnézni.
Azt becsülöm benne, hogy a saját útját járja, hisz magában (szerintem túlzottan, de ezzel sincs semmi baj), és mivel nagyon az út elején tart (éppen csak a nagyon nehéz kezdő lépéseket teszi), korai lenne - pláne egyetlen koncert alapján - ítéletet mondani felette.
Nem az én zenémet játssza, hanem a sajátját - hosszú, eredményes pálya ugyanúgy állhat előtte, mint lassú eltűnés. Ha erre jár, ismét megnézem majd.