Elmennék
Félve, nagy hirtelen súgom meg,
Drágám, unom már, hogy szeretlek.
S hozzá azt is félve mondom még,
Drágám, unom azt. hogy szeressél.
Félek, nem kellett vón' mondani,
Mégis úgy szeretnék elmenni
Tőled, már akivel minden szép,
Mégis, jaj istenem, elmennék...
Mennék ismeretlen pusztába
Ott, hol életemben nem jártam
Indák, tövisek közt gázolnék,
Éjjel, mély sötétben vergődnék...csak úgy mennék...
Addig, addig, addig én mennék,
Míg egy távollévő fényt látnék.
S akkor én örömmel sóhajtnék,
S a házig vágyakozva elfutnék.
S látnék bent lángoló gyertyákat,
Lármás vendégséget szolgálva.
Széles tölgyfa ajtón surrannék,
Némán, asztalvégre leülnék.
Észre senki engem nem venne,
Széles hangzavar körülvenne,
Ülnék, nagy melegben lármában,
Meg ne tudják, hogy én ott jártam... csak ezt vártam...
Ülnék, idegenként húzódnék,
Mintha a kutyájuk én volnék.
Némi maradékot is kapnék,
S nézve őket, néma víg volnék... meghúzódnék...
Látom, nem álltam meg, elmondtam,
Azt, hogy mi van bennem magamban.
Azt, hogy nem kell engem szeretni
Jobb lesz, nékem idegen' lenni...
/Bereményi Géza/
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.