'Dark Night Of My Soul'

     20-25 éve láttam A velencei kalmárt ugyanitt. Az – ha jól emlékszem – egy hagyományos (szöveghű????) adaptáció volt, Szegedi Dezső remek alakításával Shylock szerepében.
Dezső bácsi most is szerepel a darabban, Shylock szolgáját alakítja, aki mellékállásban zenél is. Ezzel gyakorlatilag le is írtam minden hasonlóságot a két rendezés között. Az aktuális előadás ugyanis jelenkori jelmezekkel, mai, gyakran trágár nyelvezettel (a 18-as karika indokolt a plakáton) állítja színre a klasszikust. Shakespeare-hez csak annyiban van köze, hogy az alaptörténet, annak vezetésének főbb pontjai megegyeznek, de vannak kihagyások (a gyűrűs vonal teljesen hiányzik), a szöveg pedig 100%-ban át van írva. .
      Az első percek éppen ezért zavaróak is. Egy italozó társaság zsidózik, káromkodik, gyűlölködik. A zsidók gyalázása a teljes színdarabon hangsúlyosan végigvonul, a trágár beszéd azonban gyakran alábbhagy. Az eredeti műben a harag és a megbocsátás, a törvény kontra emberség a fő mondanivalók, gondolatébresztők, ebben a darabban viszont legalább ilyen erővel van jelen a kirekesztés, a rasszizmus, a „Velence a Velenceieké” gondolkodás. Nem nehéz tehát jelenkori áthallásokat találni benne.
A szöveg átírása sok lehetőséget adott a fentiek kidomborítására, (nyelvi) poénok beszúrására („Hallottad? Kikapott a Dózse!”), és ezzel éltek is a szerzők.
      A kezest játszó Simon Zoltán „csak” jó, a darab viszont akkor kezd élni, amikor Shylock színre lép. Egyszerű ruházata, kimért karaktere, beszédmódja, szóhasználata hatalmas kontrasztot hoz a fiatal velencei nemesek uralta darabba. Görög László meggyőző, erős, remekül hozza a megvetett, erős önérzettel bíró, „tipikus” zsidó üzletembert. Hiteles a játéka. Karaktere, ereje kiemelkedik a többiek közül.
      A pusztán szekrényekből (álló forgó)színpadkép minimalista, de ötletes és jól funkcionál. A ZENE az előadás másik kiemelkedő pontja. A sarokban, olykor a háttérben hol intenzíven, hol csak egy-egy hangot kitartva az – egyébként nagyon hosszú, 7-től majd’ fél 11-ig tartó – előadás jelentős részében játszó zenészek remek aláfestést, hangulati pluszokat adnak az élményhez.
      Mert összességében élmény az előadás. Szórakoztat, de sokkal inkább elgondolkodtat. Mindig volt mire figyelnem, valamin töprengenem a főpróba alatt. Nem éreztem, hogy 200 percig tart.

Bemutató ma a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában.

Szeretem a jó lemezborítókat. Azt viszont nem tudom megmondani, mitől lesz jó egy ilyen alkotás. Legyen egyéni (a mai világban?), nem árt, ha művészi, ha azonnal azonosítható a zenekar belőle, ha esetleg az életmű egy koncepciót visz végig, vagy egy-egy visszatérő motívum árulkodik az alkotóról... Vagy az a jó, ha szimplán csak poénos/figyelemfelkeltő/egyszerű? Tonnányi album jön ki havonta/hetente, rengeteg a rossz, klisés, egy kaptafa borító. Ezt sem tudnám megmondani, ez miért tetszik, de tetszik, az tény.
A buszon a cél cím az a klub, ahol annak idején először fellépett a zenekar.

     Egy átlagos The Prodigy album. A Boom Boom Tap túl monoton és ötlettelen, illetve a kelleténél több dalban szól az első lemezekről ismerős torzított női?/rajzfilm? „ének” és a szintén akkoriban használt „szinti” hangzás . Egyébként semmi bajom ezzel a 10 dallal. Kellően kemény, szigorúan monoton :), – de azért kellően változatos, hogy még érthetetlenebb legyek – igazi gépi, de egyéni partyzenét tol elék a brigád, ahogyan azt tőlük a kezdetektől megszoktuk.
Kiemelkedő, azonnal megjegyezhető, emlékezetes dolgokat nem tartalmaz, szóval nem a zene, a dallamok, hanem a ritmus, a beindítás szerepel a fókuszban. Ez pedig működik.
Egyértelműen az egyéni ízlés szabja meg a pontszámot, azt, hogy mekkora értéket képvisel a hallgatónál. Nálam elsőre egy hetest. Vannak jobb albumaik, és sajnos ennél gyengébbek is.
 
The Prodigy: No Tourists (2018.)

Egy átlagnál jobb szösszenet az említett énekkel - és a szokott, provokatív klippel - nézhető itt.

  
7/10 pont

11-est (is) csak egyedien:

      Korai és rajongói. Ez a két hibája van a könyvnek.
2013-as, azaz egy akkor 25 éves emberről szól. Esetünkben még az is "ront" rajta, hogy mindössze két lemez után íródott, a "25" megjelenését megelőzően véget ér.
      Egyébként korrekt mű, sok érdekes dolgot megtudunk Adele pályájának kezdetéről, hátteréről, a hangjával kapcsolatos betegségekről/erőltetésről... Rajongói, a szónak abban az értelmében (is), hogy a szerző odavan az alanyért, művészetéért. Ez nem baj, de egy könyv esetén pici távolságtartás, objektivitásra törekvés soha nem hátrány. Persze, Adele - lemezei, hangja - hatalmas.