'Dark Night Of My Soul'

Forrás: The New Yorker

     Petrucci, Rudess, Portnoy - a Dream Theater nekem tetsző időszakát kitevő felállás többsége (plusz Tony Levin) ráadásul ének nélkül! Ez az album a progrock kedvelőin kívül a hozzám hasonló "nem bírod az újkori Dream Theater-t hallgatni, mert kiveszett belőle mindaz, amit szerettél bennük, vagy csak az agyad gátolja az új dobos befogadását és ezért érzed úgy, hogy egy elgépesedett lemezgyár lett a zenekar?" alakoknak készült nyújt örömöt. Nem kicsit. Itt ugyanis nem termék, hanem zene a végeredmény. Ugyanúgy (?) agyas, mint a Dream, ugyanúgy tele van halmozva témákkal - na, nem mindenhol -, itt is vannak kellemes visszautalások, viszont benne van az is, amiről az egész zenélés szól. Az érzések, hangulatok átadása, a fülön keresztül a szívhez, lélekhez szólás - és hasonló megfogalmazhatatlan apróságok.
    Nagy, de átlátható hangtenger - csak a bónusz lemez a maga improvizációkra épülő öt dalával 55 perces (érdekes módon ez szellősebb, lazább mint az egy órás alap mű) -, amely nem lesz heti vendég a lejátszómban, de olykor előveszem majd és szörfözöm a hullámain vagy éppen elmerülök kissé benne. A harmadik folyadékfeszítési kísérlet nálam bejött.

Ha valaki nem ismeri az említettek által képviselt zenei szintet/tudást, annak ajánlom az album dalai közül a Kék rapszódia című Gershwin kompozíciót. Eljátsszák. Négyen - a dobost is beleszámolva.

Liquid Tension Experiment: 3 (2021.)

8/10 pont

"Hungary has a population comparable to Michigan’s and a G.D.P. close to that of Arkansas,..."
                                                                                                                                   /The New Yorker/

"Magyarországnak Michigan-nel összevethető lakosa és Arkansaséhoz közeli GDP-je van..."

    A marsi nagyot durrant, mint első könyv - ez a harmadik regény az életműben. Közös pont az űr, valamint az, hogy a főszereplő a történet jelentős részében magára van utalva. Plusz még a gyakorlatilag kilátástalan helyzete.
     Az első kb. harmada teljesen lekötött. Ekkor derül ki apránként, hogy egyáltalán ki a főhős, hol van, miért van ott és mi a feladata. Maga a sztori ezt követően is érdekes, jönnek a megoldandó feladatok, a nem várt fordulatok, de onnan kezdve, hogy (na, hogy' ne lőjem le a poént?) segítséget is kap asztronautánk, már valahogy alábbhagyott a lelkesedésem.
    Ez azonban senki kedvét ne vegye el az elolvasásától, mert ez egy remek regény! A marsihoz hasonlóan rengeteg tudományos tényt (na, igen, fizika nélkül az űrben fura is lenne, igaz, közgazdászok, jogászok!?), adatot oszt meg az olvasóval, gyakorlatilag észrevétlenül, közérthetően, felvet nagyon jó morális dilemmákat, és a humort sem nélkülözi. A marsi naplót írt, így könnyebb volt filmre adaptálni, de ahogyan az amerikai filmipart ismerem, ennél a sztorinál is megoldják a filmesítést.

   Újabb Star Wars (mini) sorozat. A Mandaloriant és a Boba Fettet alig (sem) említettem itt, de az tuti, hogy nem elemeztem őket különösebben. Ezt a hat részes sztorit sem fogom. 
   A Sithek bosszúja és a Csillagok háborúja (Egy új remény) között járunk időben. Obi-Wan Kenobi kétkezi munkából él a Tatuinon, míg meg nem zavarják nyugalmát. A teljes történetet el lehetne mesélni 2-3 mondatban, ugyanúgy, ahogyan a fent említett két hasonló sorozatét. Itt viszont Ewan McGregor és egykori tanítványa személyében rendesen odacsapnak a készítők a nosztalgia faktornak. Olyan, mint ha valóban a film folytatását néznénk. Ez a történet sem pörög - a sorozatok már csak ilyenek? -, de az ismert szereplők, helyszínek, járművek (lézerkardok) meghatározzák az egész hangulatát, észrevétlenül elfogadtatják a nézővel a történetet. Még akkor is, ha a sztori helyenként bizony eléggé érdekes, a logikának olykor nem gyengén ellentmondó.
   Engem legalábbis beszippantott, kellemes időtöltés volt. Sokkal többet nem is vártam tőle.