'Dark Night Of My Soul'

(Ennyit a (gagyi) telefonos fényképezésről.)

I Origins (Az origó)

A szem a lélek tükre? Ha igen, érthető, hogy nincs két egyforma. De mi van, ha mégis akad? És mi az, hogy lélek, ha van egyáltalán?
Érdekes, jó dolgokat felvető, egészen jó film. Bár, az állandó kézi kamerahasználattal soha nem fogok megbarátkozni.

6,8/10 pont

Whiplash

A legjobb egyetemen egy elsőéves dobos (tanuló) srácnak egyetlen célja van, a hangszer legendáinak sorába emelkedni. Ám az oda vezető út rögös, nem csoda, hogy nagyon kevesek érnek a végére.
Lehet-e megszokott módszerekkel kiemelkedő zenészeket "faragni"? Érzékenynek vagy éppen hogy mindent kibírónak, eltűrőnek kell lennie egy zseninek?
A cél szentesit(het)i az eszközt? Van határa a csúcsra vezető úton a szenvedésnek?
Aki dobos akar lenni, pokolra kell annak menni?
A zene (szerintem) nem sport, hanem (ön)kifejező művészet. Ebből ugyan szinte semmit nem mutat meg a film, de - mint a végén kiderül - remek (!) forgatókönyvvel, történet szövéssel zseniálisan ábrázolja, milyen a "sport" része.
Nem csak zenészeknek.

8/10 pont

Beégett minden a helyére, a mocsár az tényleg mocsár
Talán lecsapolni kéne, és a sárból meg lehetne vár
Toronnyal mindegyik sarkán, az egyikben lakna egy lány
A könnyei alatt felnőne egy valamirevaló sárkány
Mert a lányok mindig csak sírnak, nem jó nekik a semmilyen vár
A sárkányok persze tenyésznek e furcsa harmónián

Te vagy utolsó reményem, galambom, kis tubicám
Repülj el, vidd el a hírem, valaki csak reagál

Repülj el ösztönből kérlek, Bostonból gondolj majd rám
Repülj el, vidd el a hírem, a mocsár az tényleg mocsár
Majd befog egy közepes herceg, nagyapja magyar volt talán
Mondd el, rendkívül nagy már a sárkány, nem kellett volna sírni talán

Győzd meg, hogy jöjjön el értem, galambom, kis tubicám
Rámenősnek kell majd lenned, ígérj neki fűt, fát, pin@t
Értékesítésről szól minden, a valóság nem számottevő
Ha engem megment a herceg, lehetek végre hercegnő

Majdnem mindegy, honnan nézed, mindenhonnan jelentős a kár
Majdnem mindegy, miben kéred, a kölcsönkenyér visszajár
Visszajár, vissza kell térjen, de a postagalamb is csak madár
S mi van, ha ő máson van, mint régen, más mágneses energián

És a reakcióidők nőnek, és csökken a potenciál
Majdnem mindegy, miben kéred lényegébe' már...
Automatizál

/Kaukázus: Bostoni galamb/

"Ha valamiben tudok segíteni, esetleg Amerikában élő gazdag Magyar leszármazott vagy és szeretnél meghívni a kerti party-ra zenélni, nyugodtan keress meg! Igyekszem mindenkinek válaszolni, kb egy hét átfutási időt kérek!"

Kardos-Horváth János honlapjáról :)

Az első kép életem első céges mobiljával. :( Nézzük a jó oldalát a dolgoknak: remek a rádiója és zenét is meglehetősen jó minőségben játszik le.

1964. október elsején, 50 éve (!!!) indult (Tokióból Oszakába) az első gyorsvasút. "A tesztek során a vonatok sebessége a hagyományos vasúti kocsiknál 443 km/h, a mágnesvasút vasúti kocsijainál pedig 580 km/h volt." Földrengés- és tájfunbiztos, napi 424 ezer utas, 50 év alatt kétmilliárd megtett kilométer, ilyesmi.

Hagyományos vonaton utaztam Japánban. Ilyet (Sinkanszen) is láttam nagyon közelről, de az adott rövid távon még a helyieknek is drága lett volna. Poénból, a kedvemért még így is majdnem kipróbáltuk, de a menetrend úgy hozta, hogy maradtunk a "sima" vonatnál.

50 éves vonatokat Magyarországon sem kunszt látni. A menetidejük nálunk több, mint 20-25 éve.

Nem kamu képek! Washingtonban egy templomon Darth Vader-ről formázták az egyik vízköpőt.

Sumák lázadók, véreres szemű senkiháziak
rám figyeljetek
Bohócok vagyunk
és mind belehalunk

IQ-rádiók, kábítószerek
Nézz rám és egyből gerjedek
Szerelmes leszek
és mind belehalunk

Na ez az üzenet
Az üzeneted

Akármerre mész, felejtőt találsz
Eltűnsz innen akármerre jársz
Mindig az fogad,
Hogy belehalunk

Micsoda üzenet

A konyhában ül, a hamutartóból dekket szedeget
Mással beszél, de a szeme az itt kopog a halántékomon
Mindig bejöhet
Szeretem,
Mert te is szereted

Rám ne számítsatok, én eleget ráztam az öklöm
Eleget hallgattam olyat, aki tudta hogy miről beszél
Csak azt nem hogy kinek
Én a legszéléről jöttem
Tudtam hogy itt leszel valahol, és tessék itt vagy
De nem megy
Mit csináljak ha nem megy?

Mikor itt ülsz velem szemben
És a dekket szedegeted
Hol marad az üzeneted?
A konyhában ülsz és a dekket szedegeted
Hol az üzenet? Hol marad az üzeneted?
Csak a dekket szedegeted

Itt akármerre mész, felejtőt találsz
Eltűnsz innen, itt akármit csinálsz,
mindig ez fogad
Hogy belehalunk
Mind

/Hiperkarma: Felejtő/

Hosszú idő után ez volt az első munkahetem. Érdekes élmény. :) Elsejétől lesz teljes, amikortól villamossal járok majd dolgozni. Ez régi vágyam volt a sok ingázás után. Illetve az élmény fizetéskor tetőzik majd.Vélhetően.

Az jutott eszembe ezt a reklámot

(az évek alatt már sokszor) látva a CineFesten, hogy:
- mennyire egyszerű zene is lehet nagyon hatásos,
- mekkora balfékek, ha a Nike feliratokat és a pipákat véletlenül és ingyen hagyták benne a szörf(ös)ön (moziban nagyon látszik),
- bármilyen is a reklám, attól még a termék egészségtelen cukros műanyag lötty.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Kedves, mai, magyar, szerethető, humoros, gördülékeny. Tetszett.
Azt minden mozis bejegyzésemhez odaírhatnám, hogy olyasmiről írok, amihez nagyon nem értek, hiszen a film még a zenénél is összetettebb, sokoldalúbb művészeti ág, amelyet csak élvezek, de soha nem tanulmányoztam.
Laikusként akkor tartok jónak egy filmet, ha valamiben teljesen egyedi, vagy nagyon jó a története. Ilyen egyszerű vagyok.
Ebben a filmben vannak egyéni ötletek, képi és forgatókönyvi gegek, a történet pedig nagyon jól van elmesélve.
Kifejezetten tetszett benne, hogy homogén a zenéje. Az egyetlen Szécsi Pál dalt leszámítva (ha jól figyeltem) valamennyi betétdalt azonos gárda szerzett és adott elő. A képi világa változatos, de a legkevésbé sem elvont. Nem csodálom, hogy fesztiválról fesztiválra jár, ugyanis amellett, hogy könnyen befogadható és naprakész, "szakmailag" is friss és ötletes.
Nem értek hozzá - nem ragozom: tetszett és gratulálok az alkotóknak!

8/10 pont - egyszer mindenképpen nézhető, nézendő, bármelyik magyar film mellé (elé) odatehető.

Free Entry

Két fiatal lány kalandjai a Szigetre ki-/bejutás előtt és a fesztiválon, az életben.
Szigetes filmet készíteni úgy, hogy az ott elhangzó zenéket nem használhatják az alkotók, (kevés kivételtől eltekintve) a fellépőkről nem mutathatnak képeket... nálam itt meghalt a hangulat. Persze, a Free Entry egy történet, nem pedig egy fesztivál film.
A sztorit viszont nem érzem kellően erősnek, érdekesnek, fontosnak, és több nem túl logikus "fordulat" is van benne. Nem az én filmem.

5/10 pont - Yvonne, lesz jobb!

/A kép forrása: www.cinefest.hu/

Der Anständige (The Decent One, A megfelelő ember)

    Ha valami érdekel a történelemből, akkor az a második világháború, így kíváncsian ültem be a vetítésre.
Heinrich Himmler naplójára és - főleg családjával folytatott- levelezésére építve mutat be a film egy embert, egy kort.
"Heini" a Hitler utáni legbefolyásosabb ember volt a náci Németországban. Úgy lett hírhedt egy háborúban, hogy gyakorlatilag nem is katona, hanem a táborok, a Gestapo, a rendőrség vezetője volt.
     Leveleket filmezni, a bennük leírtakat felolvastatni német nyelven nem egy nagy kunszt, korabeli filmeket keresni, összevágni sem lehetetlen küldetés, így a szememben a film csak a történelmi, dokumentációs értékkel bír. A némafilmeket hanggal, zenével ellátni, na az nem kis feladat lehetett, de remekül oldották meg - a film utáni beszélgetésen ez fel is merült, ki is emelték az alkotók.
    Kicsit több "szakmaiságot" el bírtam volna viselni, a munkájának, Hitlerrel való kapcsolatának bővebb részletezését, kifejtését szívesen néztem volna, de nem én mondom meg, miről és mennyit írt a családjának. Így viszont feleségéről, gyerekeiről, szeretőjéről és a "civil" Himmlerről tudunk meg többet.
    Nem bombasztikus, de erős, jó film, kb. a Spektrum, Nat. Geo. jobb alkotásainak szintjén.
Gyorsan ide is írom a pontszámot, mert a továbbiaknak nincs köze a filmhez, az alkotókhoz.

7/10 pont

A film után azonnal hazavágta az alkotás kiváltotta hangulatomat Izrael Magyarországi Nagykövete. BORZALMAS volt, hogy egy olyan ország állampolgára, politikusa, amely ország a megalakítása óta konfliktusok, HÁBORÚK forrása, gerjesztője, testőrök között (!!! egy filmfesztiválon!!!) kiáll és békéről, szeretetről, rosszul döntő erőszakos emberekről beszél.
Hihetetlen számomra, hogy 70 éve ott tartanak, "abból élnek", amit a nácik tettek velük. Az is döbbenetes, hogy most óvatosan kell fogalmaznom, mert bármit is írok, az rólam mutat (akár hamis) képet. Pusztán azért, mert a téma Izrael és a zsidóság.
Szóval, kedves Nagykövet Úr, hagyjuk meg a filmet a nézőknek, alkotóknak, a politikusok pedig foglalkozzanak a jelen kor problémáinak megoldásával. Ha ugyanis az izraeli vezetők csak fele annyira hinnének abban és annak megfelelően cselekednének, amit papolnak, akkor nem növekedne napról napra az áldozatok száma térségükben.
Himmler hitt egy szörnyű dologban és tette is. Izrael - és életben tartója, az USA - miben hisz, mit tesz?

Red Army (Vörös hadsereg)

     Tretyak, Krutov, Makarov, Fetyiszov, Larionov, Kaszatanov - 4-6 névre én is emlékeztem a legendás Szovjet Jégkorong Válogatott tagjai közül.
Elvarázsoltak kis koromban, annyira gördülékenyen, technikásan, elegánsan,  gyorsan (röviden: parádésan) játszottak. Élmény volt nézni őket a TV-ben. Ez a film róluk szól.
     Beszélnek (fiatalon, a "jelenben" és a kettő között is), felelevenítik a CSAPATuk történetét, közben pedig nézhetjük az archív képsorokat Ronald Reagan-től az olimpiai közvetítéseken át az edzésekig. Hogy milyen világban éltek és dolgoztak, azt még mi, "öregek" sem tudjuk felfogni, akik megéltük az előző egypárt rendszert, a maiaknak pedig szerencsére már csak mese az egész. Ezek a sportolók azonban megélték a legkeményebb szovjet diktatúrát, komoly próbákat álltak ki testileg, lelkileg.
     Volt egy meccsük, ahol egy gólt nem adtak meg a javukra, és az eredeti edzőjük (szövetségi kapitány) lehívta a csapatot a jégről. 40 percig állt a játék. Brezsnyevvel a lelátón. Hamar új szövetségi kapitányt találtak a politikai/katonai vezetés nagyon magas szintjéről.
Valójában csak egy jégko- rongcsapat (a valaha volt legjobb!?) története, de rengeteg dolog van benne: hazaszeretet, kísértés, barátság, árulás, történelem, politika, fenyegetés, hazugság, összefogás, zsarolás, beilleszkedési problémák, elszakadás az otthontól, kommunizmus... nem tudom felsorolni.
    Nem csak (többszörös) olimpiai és világbajnokok, de megverték az éppen regnáló NHL bajnokot, a Gretzky-féle Kanadát és gyakorlatilag mindenkit, akivel játszottak.
Fetyiszov több mint 1800 meccset játszott pályafutása során. Larionov, Fetyiszov, Fedorov, Kozlov, Konstantinov 1997-ben (!! nem keresek utána, melyikük hány éves volt akkor) és (Konstantinovot kivéve)  1998-ban nyert játékosként Stanley Kupát (NHL bajnokságot) a Detroittal. Az edzőjük azt mondta, hogy nem tudja, hol tanultak meg így hokizni, de nehogy bármit is változtassanak.
      Tretyak (a kapus, legalább akkora legenda, mint a többiek) keveset szerepel a filmben. Ő az egyetlen, aki nem játszott az USA-ban (NHL), miután erre egyáltalán esélye lehetett egy szovjet sportolónak. Szinte semmit nem mondott a saját teljesítményéről, helyéről a csapatban, csak az öt "mezőnyjátékost" méltatta. Talán ez hatott meg először/leginkább a filmben.
     Fetyiszov hat éven át sport miniszter volt, Tretyak most is az Orosz Jégkorong Szövetség elnöke.
A 2012-ben meghalt Krutov is beszél a filmben.
      Fetyiszov egyszerre csibész, bunkó, komoly, hős és mindent (az életét is) egy lapra feltevő, egyszerű srác és jómódú politikus.
      Hogy milyen játékosok voltak, azt szerencsére láttam. A film kicsit rávilágít, milyen emberek.
Rengeteget írtam. Csak azért, mert nagyon nagy film, tökéletes alkotás. Szórakoztatott, megindított, emlékeket idézett fel.

10/10 pont

HIHETETLEN, hogy mi minden van a neten: Marty Friedman Slayer, Iron Maiden, Judas Priest, Venom (!! :)), Metallica (Dave Mustaine) és Pantera riffekre improvizál - ki mással, mint Kerry Kinggel a saját japán TV-s műsorában.

Ha tetszett: ugyanaz pepitában. Marty japánja nem semmi, és ahogyan King a Black Sabbathot egy hangból felismeri, az sem kezdő! :)

Avagy: Dream Theater helyett 2014-es technikai netovábbnak!
A "trükk" végtelenül egyszerű: egyszer kell olyan szinten megtanulni gitározni, amennyire nagyon kevesen tudnak, közben "mellékesen" ki kell alakítani egy egyedi, felismerhető stílust, ezt követően már "csak" kreatívnak, motiváltnak, rugalmasnak, nyitottnak kell lenni, nagy zenei alázattal rendelkezni és kerülni az önismétléseket. Ennyi.
Igaz, az út rögösebb, ha instrumentális zenében szereti kifejezni magát a zenész - hiszen pl. én nem szeretem az ilyesmit, és tudom, hogy sokan vannak így vele -, de a mellékelt hangzó alkotójának életműve és néhány Satriani album mutatja, hogy a helyzet akkor sem reménytelen.
Igen, ez egy "gitárhős" album. Az, és mégsem az.
Nem az, mert vannak énekes dalok is. Először a már itt is tömjénezett (Hegyalja, néhány éve) Danko Jones hangja szólal meg egy vérbeli, gyilkos húzású (és bekeményített) Danko Jones stílusú dalban (I Can't Relax), természetesen villantós szólóval megfűszerezve.

Beszóltam a legutóbbi Dream Theater lemezre. Ebben a 48 percben sok dolog megvan, amit onnan hiányoltam: őszinteség, frissesség, kiszámíthatatlanság, dög, élet és - igen - szinte folyamatosan olyan technikás pengetés, hogy az ember csak les, miközben a dalok is erősek és a zúzás mellett tele vannak életigenlő, pozitív dallamokkal, fordulatokkal.
Nem öncélú tehát a zene. Nem mellesleg hősünk azon kevés - írjuk le - metal gitáros egyike, aki ugyan érezhetően erősebb szólózásban, de ritmusgitározásban is több mint figyelemreméltó. Mondjuk, Dave Mustaine mellett nem csoda, hogy ezen a vonalon is kikupálódott.

Egyszerre kemény, tekerősen technikás és szívbemarkolóan lírai ez a 49 perc. Akár egy dalon belül is képes váltogatni a felsoroltakat, tökéletes átkötésekkel. Az átkötéseket, témaváltások kivitelezését tartom ennek a lemeznek az egyik legerősebb jellemzőjének. Szinte észrevétlenül vált agyatlan szaxofonos tekerésből és zongoravadításból (Meat Hook) fülledt filmzenés szaxofonozásba (természetesen gitárral izomból megtámogatva) és vissza, de van countrys gitározgatással indított, flamencoba átmenő prog metal szólózás és sok más finomság is.
A teljes lemez tetszik, de a régi harcostárssal, Jason Beckerrel írt Horrors ültetett le leginkább. Olyan klasszikus gitározás van benne, hogy én nem is vagyok méltó megkísérelni leírni, mennyire nagyszerű. :) Talán majd ex-gitáredzőm megteszi (kérem rá).
Na-ná, hogy csodaszép tercrokon fordulatokkal is operál, és úgy van oda- és visszakötve a (hét perces) dal többi részéhez, hogy döccenésnek nyoma sincs.

A hab a tortán - a Horrors-om kívül - a már említett Danko Jones és a Children Of Bodom gitáros/énekesének (Alexi Laiho) összehozása és egybegyúrása egy jó kis technikás hörgős, szép (!!!) és neo-klasszikus szólós négy perces, már-már skandináv zene ünnepre (Lycanthrope).
Nekem a gyors, kemény dalok tetszenek - van belőlük elég -, de a skála másik végén álló, a régebbi időket idéző Undertow (amely akár Karácsonykor is lemehetne egy értelmesebb rádióban) kellemes kikapcsolódást hoz a szépen összerendezett hangjegy erdőben.
A dalok két perctől hétig terjednek, annak függvényében, hogy éppen mennyi ötlet van az adott szerzeményben. Nincsenek tehát klisék, téma zsúfolás, sem üresjárat, fölösleges ismételgetések.

Hogy szakmailag hol van Marty, azt sejtem, hallom, de hogy például John Petrucci-nál (Dream Theater) jobb, technikásabb gitáros-e, azt nem tudom megítélni és nem is látom értelmét, de tény, hogy simán összevethető a kettő - tehát a csúcs(ok)ról beszélünk.
Hihetetlen, hogy már 52 éves és még mindig ennyire intenzív, sűrű, "szakmai" zenét tud, szeret, akar, képes játszani. A Megadethben is nagy király volt, de a szólóalbumai is zseniálisak.
Csak haladóknak, de nekik nagyon! És persze a 2000. előtti Megadeth rajongói is rá fognak cuppani.

Marty Friedman: Inferno (2014.)

10/10 pont

A kihagyhatatlan:
https://www.youtube.com/watch?v=jh_sDEtrY6Q

És a nem kemény, csak szimplán szép:

Kezdjük az eddigi legpozitívabb élménnyel: Boyhood (Sráckor).
     Őrületesen egyszerű, mégis a filmipar korában senkiben fel nem merülő (?) szakmai ötletet valósít meg: 12 éven át forgatták ugyanazzal a szereplőgárdával (!!!!) (minden évben néhány napot/hetet), így a szemünk előtt természetesen öregednek, változnak a szereplők.
Annyira kézenfekvő az ötlet, hogy csodálom, hogy eddig nem készült semmi hasonló.
A két gyerek, a film elején öt éves Mason és tesója (akit a rendező lánya játszik) esetén természetesen drasztikus a változás, az anya (Patricia Arquette) alig változik, az apán (Ethan Hawke) jobban látszik az idő múlása.
Ez persze csak egy - nem kis - érdekességet ad a filmnek, ettől még lehetne bármilyen.
     A történet átlagos, semmi különös: az anya egyedül, majd rosszul választott férfiakkal neveli a két gyereket, az apa visszatér Alaszkából és keresi, tartja a kapcsolatot a gyerekekkel, akik fiatalkori szerelmének gyümölcsei.
A film (főleg) a fiúról szól, aki a szemünk előtt nő fel 165 percben. A majd' három óra lehetne unalmas is, de nem az. Sőt, a végére szippant be teljesen - nálam legalábbis ez volt a helyzet -, akkorra ragad ki a világból és indítja be a gondolatokat. Olyan egyszerű és leírva nevetséges dolgokat boncolgat, mint apa-fia kapcsolat, az élet értelme, tárgyakhoz való ragaszkodás, szerelem, a munka helye az életben és hasonlók.
     A vége is zseniális. Megy, mendegél a film kb. 165 perce, és egyszer csak a derült égből hopp, vége. Alapból ez így gagyi lenne, de egy egyszerre átlagos és sokatmondó pillanatban (majdnem egy beszélgetés közepén) "szakad meg", ér véget, hogy az ember "lendületből" gondolja tovább a filmet, és vele a saját életét.
     Nálam nagyon hatott, csak ajánlani tudom. Itt kezdődik a filmművészet.
8/10 pont

A másik véglet:
Én aztán tényleg és kimondottan kedvelem Kirsten Dunst-ot, de a Kétarcú januárt (The Two Faces of January) sajnos ő sem menti meg. Közepes sztori, átlagos zene, semmi különösebb hangulat vagy csavar... Nem művészfilm (tehát nem az a gond vele, hogy elvont vagy ilyesmi (mert nem az)), hanem egyszerűen egy gyenge hollywoodi alkotás.
Ahol észreveszem, hogy reggel a hősnő haja rövidebb és göndörebb, mint este, az nem lehet jó film.
Jajj, nagyon nem. Jobb, ha nem is részletezem.
4/10 pont

Zajlik a Cinefest, nézek néhányat a filmek közül. Még egy átlagos filmen is sokat dobott, amikor utána beszélt a film rendezője, főszereplője, producere, operatőre, animátora, és kérdésekre is válaszoltak. Még kényesekre is ("mennyiből?", "honnan volt a pénz?)", de a szakmába is kicsit segítettek belelátni.

Aztán még örültem is, hogy a Másnaposok 2. utolsó 10 percére hazaértem, mondván, nem lehet elégszer megnézni, belenézni abba a filmbe. Erre mit látok? Az RTL-en a stáblista előtt hopp, vége a filmnek. Hogy a stáblista alatti, a filmhez NAGYBAN kapcsolódó képek a legpoénosabb részek a filmben, az nem érdekelte a "tisztelt" televíziót. GÁZ!

... ilyen lenne a teljes új album. A lemezen megjelent változatot gyorsan lekapta a kiadó a YouTube-ról, de ezen a felvételen is egészen jól hallani a lényeget (ex-gitáredzőm: szorgalmasan számold a húrokat! :) Azt írja a tag, hogy A# , F, A#, D#, G#, C, F a hangolás) :

De nem ilyen. Illetve csak a kommerszbe hajlásával és egyszerűségében hasonlít erre a dalra. Ötlet, érzés még ennyi sincs benne. Első hallás után azt mondom, ismét nagyot csalódtam egyik kedvenc bandámban. Most másképp, mint legutóbbi lemezük esetén.