'Dark Night Of My Soul'

Egy 170 ezres városban 25 ezren írták alá a Fidesz újabb ötletét. Az aláírásgyűjtés kezdete előtt megfontolt (józan?) többségként kommunikálták a támogatókat, majd az "aláírások hatalmas száma" is megjelent.

Eszméletlen ez az egypártrendszer!

"I think it's dark and it looks like rain", you said
"And the wind is blowing like it's the end of the world", you said
"And it's so cold, it's like the cold if you were dead"
And you smiled for a second

"I think I'm old and I'm feeling pain", you said
"And it's all running out like it's the end of the world", you said
"And it's so cold, it's like the cold if you were dead"
Then you smiled for a second

Sometimes you make me feel
Like I'm living at the edge of the world
Like I'm living at the edge of the world
"It's just the way I smile", you said

The Cure: Plainsong

"Sötét van és mintha esne" mondtad
"És a szél úgy fúj, mintha világvége lenne" mondtad
"És annyira hideg van, olyan hideg, mintha halott lennél"
És elmosolyodtál egy pillanatra

"Azt hiszem öreg vagyok, és fájdalmat érzek" mondtad
"És ez az egész elfogy, mintha ez lenne a világvége"
"És annyira hideg van, olyan hideg, mintha halott lennél"
És elmosolyodtál egy pillanatra

Néha azt érzem miattad,
Mintha a világ peremén élnék
Mintha a világ peremén élnék
"A mosolyomtól van" mondtad ("Attól van, ahogyan mosolygok"/"Én így mosolygok")

Nulla kalóriatartalmú energiaital??
"A kalória az energia mértékegysége."

     Stephen King egy zseni, korunk egyik legnagyobb írója, ehhez kétség sem férhet. Tini koromban borzongva faltam a regényeit. (22-t és egy angol nyelvű novellagyűjteményt számoltam a polcokon.) Aztán a '99-es Tim Gordon, segíts! annyira gyenge volt (ráadásul az elején ki lehetett találni a "csavart" benne), hogy azóta máig nem olvastam semmit a szerzőtől.
Dream Theater szindrómát állapítottam meg Kingnél, azaz forradalmian új dolgokat csinált nagyon magas színvonalon, de túlságosan termékeny (és befutott) szerző, és ez a minőség rovására ment.
Az e-book olvasó rám szabadította a világirodalmat, és adtam Neki még egy(-két) esélyt. Jól tettem.
     A 2011-es Mile 81 egy mindössze kb. 50 oldalas kisregény. Csapnivalóan rossz. Egy gyenge Christine (1983.) utánzat, pedig már az a regény is sokaknál kiverte a biztosítékot szürrealizmusával. Gyakorlatilag csak nyelvgyakorlásnak jó, de inkább még annak sem ajánlom.
      A - nem csak terjedelmileg (2500 oldal) - másik véglet a Végítélet. 1978-as, nem tudom, mikor fordították magyarra, és hogyan hagyhattam ki annak idején. 1988-ban átírta, visszatette bele az eredetileg kihagyott részeket - ezt a változatot  olvastam most, magyarul.
      Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám, hogy King megírta a saját Gyűrűk urát, Ószövetségét, Elveszett Paradicsomát, Isteni színjátékát és még néhány nagy jelentőségű művét egyetlen nagyon hosszú regényben.
Nagyon sok Poe, Shakespeare, Bibliai és egyéb utalás, áthallás, idézet színesíti. Csodálatos a hangulata, csont profi és gördülékeny a szerkesztése, a közösség és az egyes szereplők történeteinek a bemutatása. Rengeteg filozófiai, vallási, erkölcsi, szociológiai, jogi kérdést vet fel, mintegy mellékesen, egyáltalán nem tolakodva.
A befejezéstől féltem, hiszen az is kingi védjegy, 4-5 regényének olvasása után ki lehet találni, hogy mi az a meglepő, de "kinges" fordulat, ami a végső kifejletet követően bekövetkezik egy-egy művében.
A Végítélet úgy felel meg ennek a hagyománynak, hogy cseppet sem csorbítja a regény egészét, a történet tartalmát.
     Kifejezetten tetszett, hogy a szó nincs "megfoghatatlan", az emberekben lakozó, felettük az irányítást átvevő gonoszról, zsigeri félelemről, megmagyarázhatatlan "rossz"ról. Igazából ez nem is 100%-os Stephen King, hanem azt mondanám, hogy egy nagyon jó, enyhén Stephen King stílusában, profin kitalált és megírt regény.
Alap bibliai tudás, érdeklődés nem árt hozzá, de azt sem tartom kizártnak, hogy van olyan, aki a Végítélet olvasása után kezd ismerkedni a Testamentumokkal.
A (nálam verhetetlen) Ragyogás a "vérbeli" King mestermű. A Végítélet noha stílusában más kissé, hasonló (ha nem nagyobb) magasságokba ér fel.
Nagy élmény volt olvasni.

"A helyzet normális, minden el van b@szva."

"Az influenza utáni világban a műszaki tudás fogja felváltani az aranyat..."

"Ez az emberi faj átka. Szociábilis. Ahogy Krisztus megállapította volt: "Bizony mondom nektek, valahányszor ketten-hárman összejönnek közületek, mindig lesz egy másik fickó, akiből a szart is kiveritek!"
Elmondjam neked, hogy a társadalomtudomány mit tanít az emberi fajról? Dióhéjban összefoglalom. Mutass nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet. Adj kettőt, egymásba szeretnek. Adj hármat, és feltalálják a "társadalomnak" nevezett elbűvölő dolgot. Adj négyet, és nekilátnak piramist építeni. Adj ötöt, és kirekesztenek egyet. Adj hatot, és feltalálják az előítéletet. Adj hetet, és hét éven belül újra föltalálják a hadviselést. Lehet, hogy az embert Isten képére alkották, de az emberi társadalmat az Ő ellenlábasáéra, és a társadalom folyton hazafelé igyekszik."

"A Biblia nem írja, mi történt Noéval és családjával, miután az ár leapadt. De nem lennék meglepve, ha félelmetes tusakodás tört volna ki ama néhány ember lelkéért – a lelkükért, a testükért, a gondolkodásmódjukért. És nem lepne meg, ha velünk is ez történne."

"Semmi értelme csak úgy hányódni. Olyan értéktelennek érzi magát tőle az ember. Észrevetted már, hogy az ember csak akkor van jól, ha előre nézhet?"

/Stephen King: Végítélet/

Már visszafelé tekertem a 75 km-es körömön, amikor szembe jött egy srác szintén országúti bicajjal, megkérdezte, messze van-e még a következő város, majd visszafordult, hogy velem tartson.
Vagyis, inkább én Vele. Azon a hétvégén a környékünkön rendeztek országos kerékpár versenyt (bajnokságot?), amiatt volt itt a csapatával, de az aznapi időfutam bajnokságon ő nem indult, csak a csapata, így elküldték edzeni a számára ismeretlen utakra.
Mint kiderült, gyulai a srác, (fél)profi kerékpáros (borotvált láb, magas, cingár felépítés, szálkás, nagy vádli) csont profi a bicaja, és olyan iramban (kb. 38-43 km/óra) tekert folyamatosan, hogy kb. 10 km-t bírtam mögötte (!), enyhe szélárnyékban menni, aztán mondtam, hogy csak így tovább, de nélkülem.
Innen kezdve pláne értékelem a Tour De France közvetítésben látottakat.
Persze, az lenne az igazi, ha a sportág neve nem forrna össze a doppinggal. :(
Ja: ezek után a vicc kategória, ha leírom, hogy 75,6 km, 27,5 km/óra átlagsebesség volt az a napom számokban.

(Dobos, dobolás, dobszerkó! Szöveg. Végre egy TÖMEG, amelyik élvezi a zenét, nem pedig a mobillal kamerázással van elfoglalva. Mondjuk, a dal előtti "felbujtó" szöveg után csúnya is lett volna csak úgy álldogálniuk. Régen gyakorlatilag minden koncert (minimum) ennyire beindulós volt. Mostanság....?)

https://www.youtube.com/watch?v=lLes0J8AwDY

Idén későn kezdte.

Hosszú 2-3 perc alatt, mély, egyre erősödő, majd gyengülő búgással egy motoros repülőgép "húzott" el valahol az esti felhők között a város felett.
Ilyesmit, csak sokkal erősebben hallhattak a II. Világháborúban sok-sok országban hónapokon keresztül?

Evra, Jones, Smalling, Valencia - Nani, Rooney, Mata, Kagawa - Welbeck, Van Persie
Hernandez, Fellaini, Januzaj

Kapus ugyan egy sem, de 13 mezőnyjátékos pályára lépett a Manchester United előző szezonbeli játékosai közül a VB-n. Némelyikük még versenyben is van.

B. ötéves. Minden állatot megfog, hazavisz. Megsimogatott egy darazsat (!!!), amely "természetesen" megcsípte. A kérdésre, hogy ezt miért tette, a válasza: "Kockáztattam." :)
Aznap meséltette el az anyukájával, hogy mit jelent az, hogy "kockáztatni".

A műszerfalon kazetta (a kocsiban CD-s rádió található, nem kazettás), hajgumi, a sebváltó mellett rúzs (!!), szájfény, hátul gyerekülés, annyira magasan fogó kuplung, hogy csúsztatni szinte lehetetlen, a tükrön rózsafüzér...
Szóval, nem nagyon megy az image-emhez. Gondoljátok meg, mielőtt olyan szívességet tesztek, mely azzal jár, hogy egy ideig női kocsit vezettek! :)
Egyik volt kollégám mondása is eszembe jutott: "Peugeot: a bátrak és az autószerelők autója."

'David Beckham today is beginning to look like an Iron Maiden album cover.'
/Jeremy Clarkson, 2004./
"David Beckham mostanság kezd úgy kinézni, mint egy Iron Maidem album borítója."

Három és fél hónap elteltével izmos kis növényekről beszélhetünk, melyeken már a virágok is kezdenek kifejlődni.

((A zene illik a borítóhoz. Csak nagyon elszántaknak, akik hörgés mellett/mögött is hallják a szépet: http://doomvs.bandcamp.com/releases))

Mennyire nemes, nagyvonalú, szép gesztus! Így, négy hónappal az önkormányzati választások előtt.

Őszintén? Nem tudom eldönteni, hasznos-e a világnak az e-ink (elektromos tinta, elektronikus papír) feltalálása.
Egy mozdulattal le lehet tölteni könyveket, és aztán szemet kímélő, fényt nem kibocsátó eszközön olvasni őket. Elterjedésével csökken a papírfelhasználás, nincsenek tárolási és szállítási költségek és ezekkel járó környezetterhelés, és ezekkel együtt a könyvek ára is, melyekhez immár bárki hozzáférhet, akinek nete van. Nincs futár, nem kell elmenni a könyvesboltba. Mindenki jól jár.
Igen ám, (tisztelet a kivételnek!) de az egyszerű ember azt látja ebben, hogy most már nem csak zenéket, filmeket, sorozatokat, hanem könyveket, folyóiratokat, képregényeket is "leszedhet" a netről. Akár ingyen és bérmentve.
Hogy milyen hatással lesz ez a kiadókra, szerzőkre, azt nem tudom. Az ideális az lenne, ha pénztárcabarát árakon lennének beszerezhetők az elektronikus könyvek, és - ami még fontosabb - lenne elegendő számú olvasó, aki nem a lopás lehetőségét, hanem egy technikai vívmányt lát a dologban.
Mint itt is láthatjátok, nem lehet mondani, hogy falom a könyveket. Évente 2-5-öt olvasok, azok zömét is télen és angolul. Az ebook olvasó nagyot változtatott ezen a szokásomon.
A technika egyszerűen hangzik: elektródák közé különböző töltéssel rendelkező fekete és fehér "pigmenteket" helyeznek, és a megjelenítendő kép vagy szöveg adott pixeljének megfelelően változtatják az adott pixel töltését, így a fekete vagy éppen a fehér töltés kerül felülre, az látszik az adott ponton. Előnye, hogy ha egy oldalt megjelenített, utána már nincs energiaszükséglete, azaz csak lapozáskor fogyaszt. Most még csak fekete-fehér a technika.
Fényt nem bocsát ki: sötétben nem látszik, "igazi" könyvként működik.

     Nino Rota olasz zeneszerző. Leginkább filmzenéi (számtalan. Legismertebbek talán: A Keresztapa, Rómeó és Júlia) révén ismert, de több operát is írt. A Milliomos Nápoly az utolsó ezek sorában, 1977-ben mutatták be először.
      Kezdjük a lényeggel: a zene és az énekdallamok jók. Helyenként nagyon-nagyon jók. Ez tehát egy jó, vagy mondjuk inkább úgy - lévén, nem értek a műfajhoz -, hogy nekem tetsző opera.
Van ugyan egy olyan - hosszabb(nak érzett) - szakasza, ahol az olasz nők az amerikai katonákkal mulatnak, amely opera helyett inkább musical vagy éppen ragtime, és önálló, egymás mellé pakolt "számok" benyomását kelti, de összességében zeneileg nagyon erős az előadás.
Az énekesek és a zenekar is hibátlanok, a díszlet és a jelmez a környezetnek (háború alatti Olaszország) megfelelő, a világítás viszont számomra szó szerint halvány. Nem tudom, ez csak a főpróbának szólt-e - vélhetően nem - vagy a műfaj velejárója - ezt is kétlem -, de kicsivel, olykor pedig sokkal "több fényt" el tudtam volna képzelni.
     Problémám mindössze a történettel és a mondanivalóval van. Egyik sem erős. Előbbi legfeljebb egy háborús és a háború vége előtti helyzetkép, az élet, a nehéz boldogulás bemutatása, utóbbi...? Nos, igen... Vagyis nem. Mondanivaló, tanulság nekem nem esett le. Csak a zenéjével és az énekdallamokkal hatott rám ez a mű. Operáról lévén szó, az nem kevés!
     9-kor kezdődött és éjszakába ("hajnali" 1 óra) nyúlt a próba (az előadás sokkal rövidebb lesz), de nem bántam meg, hogy végigültem. Noha az olasz mentalitás távol áll tőlem, jó volt karnyújtásnyi távolságból figyelni a rendező(ke)t, és beszélgetni előtte és a szünetekben a zenekar általam ismert tagjaival.
     Olasz rendező, olasz énekesek (LTL OperaStudio Projekt (Teatro del Giglio di Lucca, Teatro Goldoni di Livorno, Teatro di Pisa)), olasz karmester és a Miskolci Szimfonikus Zenekar közös előadása.
Olasz (és néhány mondatban angol) nyelven, magyar felirattal a színpad fölötti elektromos táblán.
A főpróbán három felvonásosnak tűnt, de a programban kettőről van szó.
     Előadás ma este a Miskolci Bartók Plusz Operafesztivál keretén belül, 21 órakor a Nyári színházban. Pléd, pulóver ajánlott!

A kép forrása: operafesztival.hu

"I was mute from pain. The morphine wasn't working as I knew it should.
I knew a thing or two about opiates by that stage in my life. I knew the warm rush they offered, yet I was getting none of it.
They wheeled me into a room next to another guy on a gurney. The motion made me writhe in agony. "Dude, I broke my back," said the guy in the other bed. "And I'm glad I don't have whatever you have."

Néma voltam a fájdalomtól. A morfium nem úgy hatott, ahogyan kellett volna. Életem ezen szakaszában már tudtam ezt-azt az ópiátokról. Tudtam, hogy melegnek kellene elárasztania, de semmi ilyesmit nem tapasztaltam.
Egy szobába toltak, ahol egy fickó volt kerekes hordágyon. Agóniában vergődtem a mozgatástól.
"Haver, eltörtem a hátam," mondta a srác a másik ágyon. "És örülök, hogy nem az a bajom, ami neked, bármi is az."

"It happens in a flash, life does. Only the ever-deepening lines on my face tell me that I have been alive for a while. I don't feel any different. I still have geeky and adolescent thoughts. I still tell the same dumb jokes" ...
... "But then again, the real question is different: How did I manage to outlast that roof? To put it another way, how did I get here from there? And how did I find myself there in the first place? That's what I've tried to figure out through the process of writing this book. Because it certainly wasn't a given that my story would amount to anything more than a lurid cautionary tale. It had all the elements: sex, drugs, and rock and roll, and fame, fortune, and a fall. But instead, the story became-well, it became something else."

Egy szempillantás alatt történik, az élet ilyen. Csupán az arcomon lévő egyre mélyülő ráncok árulkodnak róla (nekem), hogy élek már egy ideje. Nem érzek semmi különbséget. Még mindig vannak tini gondolataim. Még mindig ugyanolyan süket vicceket mesélek...
... De az igazi kérdés más: hogyan élhettem túl a háztetőt? Másképpen fogalmazva, hogyan jutottam ide onnan? És mit kerestem ott? Erre próbáltam rájönni ennek a könyvnek a megírása alatt. Mert az egyértelműen nem volt biztos, hogy a történetem több lesz egy rémes figyelmeztető mesénél. Az összes eleme adott volt: szex, drogok és rock and roll, hírnév, vagyon és a bukás. Ehelyett a történet - nos, a történet valami más irányt vett.

"We all went back to Slash's place-he was living with his mom. It was obvious even on the acoustic guitar he played that first night that Slash was a special player. I was absolutely stunned by the raw, emotive power he so easily tapped. Slash was already in a league of his own and watching him play guitar was a "holy shit" moment."

Mindannyian visszamentünk Slash-hez, aki az anyukájával élt. Noha csak akusztikus gitáron játszott azon az első éjjelen, nyilvánvaló volt, hogy Slash spéci gitáros. Teljesen ledöbbentett a nyers, érzelmes erő, amely oly könnyedén jött az ujjai alól. Slash már akkor egy külön ligában játszott, és figyelni a játékát "azt az eget!" élmény volt.

/Részletek Duff McKagan könyvéből/

Talán ez a bekezdés jellemzi leginkább Duff önéletrajzát:

 "In the summer of 2010, I had to be in L.A. for a few weeks to work on the next Loaded record while my wife and kids were in Seattle for summer vacation. But that was okay. It was cool to be a lone wolf once in a while, to range free and howl at the moon-as long as I was home by 11:30 so I could call my wife before she went to bed. And yes, uh, well, my dogs got lonely when I was gone too long."

2010 nyarán Los Angelesben kellett töltenem néhány hetet, hogy a Loaded következő lemezén dolgozzam, miközben a feleségem és a gyerekek Seattle-ben voltak nyári vakáción - de ez jól volt így. Király időnként magányos farkasnak lenni, szabadon kószálni, ugatni a holdat - feltéve, hogy 11:30-ra hazaérek, hogy felhívhassam a feleségem, mielőtt aludni tér. Oh, és igen, a kutyáim magányosak, amikor sokáig vagyok távol.

     Mint öreg rocker, őrzöm az emléket, és olykor emlegetem, hogy a már voklista-lányos, fúvósos, zongorás, de még a Slash-Axl-Duff fémjelezte Guns n'Rosest láttam koncerten.
Aki anno kihagyta, bánhatja, és már esélye sincs ilyesmire egyikünknek sem.
A tagok - szinte valamennyien - zenélnek, de hogy együtt már nem fognak, az szinte biztos.
Duff a Roses basszusgitárosa volt. Adott ki szólólemezeket, megalapította a Loaded-et, amiben ritmusgitározott, a Guns oszlása után Slash-sel (és Matt Sorum dobossal) maradt és életre hívták a Velvet Revolvert.
Több bandában zenél, a tegnapelőtti Walking Papers dalban is ő basszusgitározik.
Dobolni és gitározni is tud. Balkezes (volt), de jobbkezesként penget.
Ez az ő önéletrajza.
     Nem a balhékról vagy a drogokról szól, bár ez utóbbit és az ivást kénytelen volt hosszabban kielemezni, bemutatni, hiszen ezek vagy éppen az ezekről való sikeres leszokás végigkísérik életét, de az előbbiek említését, részletezését már-már szinte kerülni igyekszik.
     Nem is a Guns-ról szól a könyv. Súlyához mérten, de az ott eltöltött idővel arányosan szerepel benne a banda, de nem többet. Ügyesen van szerkesztve. Olykor ugrunk ide-oda az időben, de mindig gördülékenyen, indokoltan, gondolatmenetet követve.
A Gunst én azt hittem, hogy Axl vágta haza a primadonna viselkedésével. Ez igaz is, de a könyvből az is kiderül, hogy meg sem beszélte a zenekar a problémákat, gyakorlatilag a kommunikáció teljes hiánya lett a végük.
     Az is kiderül a könyvből, hogy miért volt őrületes szerencséje a drogokkal, hogy egyáltalán miért élhet még. Nem tudtam, hogy a hegyi (terep) kerékpározás és egy küzdősport oktató vezették vissza a tiszta életbe. Azt sem, hogy két lánya és egy ex-model felesége van.
Ráadásul Steve Jones-szal (Sex Pistols), Matt Sorum dobossal és a Duran Duranos (!!!) Johnny Taylor-rel is adtak ki egy atom jó lemezt Neurotic Outsiders név alatt. Éppen ezt hallgatom, míg ezt írom. (és éneklem, hogy 'You're a bitch I am a jerk, I don't think this is gonna work' :) MEKKORA örömzene!!!)
https://www.youtube.com/watch?v=qex9Jeq2PGw
Layne halála után, 2006-ban egy turnén ritmusgitáron (!) kisegítette az Alice In Chains-t. A zenén kívül is sok érdekes, értékes gondolat van a könyvben. Nagyon tetszett.
      Hogy miről szól? Az én olvasatomban a lenyugvásról, a dolgok átlátásáról, a felnövésről. Egy kalandos életű emberről, aki rengeteg dolgot átélt, és mára tudja, hogy mi fontos és mi nem az.
      2011-ben jelent meg, magyar fordításról nem tudok.
Az csak utólag tűnt fel, hogy - ennek természetesnek kellene lennie, de (zenész, sportoló) életműveknél ritkaságszámba megy - a könyvet Duff egyedül, "társszerző" nélkül írta.
Le a kalappal!

Ez az első könyv, amit elektronikus formában, einkes olvasóval olvastam, kb. négy nap alatt, mert az angolja remek, "középfokkal" simán érthető, élvezhető.
Az eszköz is megér egy bejegyzést.

Mivel nincsenek svédek, skótok, írek, egészen leegyszerűsödött a helyzetem.
Maradt Anglia, mint mindenkori kedvencem, nekik szurkolok leginkább. Japán (esetleg Dél-Korea), és ha úgy játszanak, ahogyan korábban, akkor Mexikó meccseit fogom még nézni, mert tetszik az a nyílt, futós, pörgős foci, amit ezek az országok játszanak.
Ecuadort pedig azért sasolom majd, mert egyik kedvenc játékosom (Antonio Valencia) ott játszik.
Aztán, kb. ennyi. Komplett csoportok vannak (Argentína-Bosznia-Irán-Nigéria, Német.-Portugál.-Ghána-USA, illetve Spanyol.-Hollandia-Chile-Ausztrália), ahol egyik csapat sem érdekel (sőt!) a legkisebb mértékben sem. Igyekszem tehát sok meccstől távol maradni.