'Dark Night Of My Soul'

Már írtam itt Jeremy Clarkson egyik könyvéről.
(http://krap.blog.hu/2012/02/06/jeremy_clarkson_driven_to_distraction)
Most olvasok egy másikat, és az egyik írásán annyit nevettem, hogy gondoltam, megosztom Veletek.
Ennek szinte minden mondatából süt az a stílus és humor, amiről az előző könyv kapcsán beszéltem.
Aki tud angolul, ne vesződjön az én gyenge fordításommal! Itt megtalálja az írást eredetiben:
http://forums.finalgear.com/top-gear/jc-how-to-blow-up-a-dead-seal-12976/

"Hogyan robbantsunk fel egy döglött fókát

A múlt héten a Sunday Times Otthon rovata nagy terjedelmet szentelt annak, hogy költözzünk a tengerpartra és hátralévő életünket töltsük vastag, pólónyakú pulcsiban és sárga gumicsizmában. Mindez szörnyen idillinek tűnt.
     Nekem azonban van egy házikóm a parton, és hadd mondjam el önöknek, hogy a tenger melletti életnek vannak olyan aspektusai, amelyeket talán nem vettek figyelembe. Mint például azt, hogy mi a teendő, ha egy két és fél méteres fóka keveredik a partra a házuknál és meghal.
     Nem, nem és öltem meg bunkósbottal, és nem is gabalyodott bele a 40 fontot érő halász felszerelésbe, amelyet minden este elveszítek a tengeren. Globális felmelegedés? Talán, de Rolf Harris tanításaival ellentétben van egy másik, sokkal általánosabb oka is a fókák pusztulásának. Úgy hívják, öreg kor.
     Akárhogyan is, döglött volt, és noha limitált a tudásom a tárgykörben, tudtam, hogy talán két napom van, mielőtt rendesen bűzleni kezd.
     "Told a tengerbe," mondta egy helyi. Nagyszerű terv, de tényleg, csak akkora súlyról beszélünk, amihez egyszerűbb volna a tengert odatolni. Atyám, nehéz volt.
     Ami még rosszabb, mialatt tuszakoltam, kiestek a szemei.
     Úgyhogy lábszárig állok a vízben egy átható vöröses barna foltban és körös-körül kis halak és rákok harcolnak, hogy megehessék a szemeket. Ilyesmit David Attenborough nem mutat.
     A természet hátborzongató, kegyetlen, vérlázító oldalát.
     Nem szégyellem beismerni, hogy nagyon hamar cefetül rosszul lettem. Aztán a rákok elkezdték enni a témát.
     Szerencsére a napokban vettem egy spéci, nyolckerék meghajtásos járgányt ilyen vészhelyzetekre, így hát a part felé fordítottam, hogy behúzzam vele a fókát a "mély víz" jelzésig.
Egy kötelet kötöttem óvatosan az uszonyaihoz, majd hirtelen lehúztam azokat az állatról.
     Mondjanak, amit akarnak a fókákról, hogy aranyosak, meg minden, de biztosíthatom önöket, hogy hihetetlenül rosszul vannak megalkotva. A legkisebb rántástól vagy lökéstől leválnak részeik.
     Lényeg, hogy sok motorbőgetés és a feleségemmel folytatot sok vita után - hogy milyem csomó lenne a legjobb -, a szörny szárazra került. És akkor most mit tegyünk?
      Azt vettem fontolóra, hogy átvontatom a közeli gyönyörű helyre ahol illegálisan kempingeznek emberek. Egy rothadó, szemek és lábak nélküli fóka hamar elűzné őket. "Nem," mondta egy másik helyi, "kabátot kellene csinálnia belőle".
     Ez egy érdekes kérdést vet fel. Hihetnék, hogy felkészültek a tengerparti életre. Talán tudnak festeni, virágot kötni és hínárból (moszatból?) lekvárt készíteni, de meg tudnak nyúzni egy fókát? Fogadok, hogy nem. Én sem, hát úgy határoztam, elégetem.
     Természetesen sokszor néztem Ray Mearst, és tudtam, hogy könnyen lehet tüzet gyújtani türelem és egy kevés száraz fa segítségével. De Man szigetén vagyok, és szeretném látni, ahogyan száraz fát talál itt. Kétféle volt: nedves és átázott.
     Annyit gyűjtöttem, amennyit csak tudtam, plusz fél tonna hordalékot, amit mindig könnyű a parton fellelni, és olyasmit alkottam, ami elmenne egy Viking halottégető máglyának... és aztán a garázsba mentem néhány liter gázolajért.
     A hajótörést okozó kalózok óta nem látott Man szigete ekkora bazi lángokat. Egész nap recsegett-ropogott. Azzal a boldog tudattal tértem nyugovóra, hogy megfelelő és nemes megoldást találtam a fóka problémára.
     De nem működött. Csak a bundája pörkölődött meg hangyányit.
     Építettem hát egy még nagyobb tüzet. Akkorát, hogy a Hemel Hempstead-i tűzvész bojler őrláng legyen hozzá képest. Vettem gázolajat, benzint, metanolt, motorolajat, gyújtóst és még csipetnyi puskaport is. Aztán meggyújtottam a gyufát, és azonnal tudtam, hogy túlzásba vittem a dolgot. A halom nem kapott lángra. Felrobbant.
     A brutalitás hihetetlen volt. Úgy nézett ki, mint Bejrút. 50 méteren belül minden megváltozott. Kivéve a fókát. Az egyben maradt, csak most már volt egy kis repedés a hasán, amelyen keresztül kijöttek a belei. Rettenetesen bűzlött.
     Emiatt egy el nem hanyagolható napi 175 fontos összegért béreltem egy buldózert, hogy sírt áshassak az enyhén megpörkölt, finoman felvágott tetemnek.
     Ez olyan költség, amit talán nem vettek figyelembe, amikor a tengerpartra költözésről gondolkodtak.
     Próbáltak már sírt ásni kavicsos tengerparton? Lehetetlen. A kavics a Hidra geológiai megfelelője. Kiásnak fél mázsát és azonnal jön ugyanennyi, hogy kitöltse a lyukat.
     Mire letelt a 24 órás buldózer kölcsönzés, a gödör kb. Willie Carson méretű volt, messze nem elég nagy egy nagy döglött szürke fókának, így attól tartok, nincs Happy End. Még mindig odakint van és egy teljes irányítószámnyi terület úgy bűzlik tőle, mint a kambodzsai mezők a mészárláskor.
     Azt hittem, a tenger melletti élet nyugalmas. Azt hittem, remek lesz itt dolgozni.
     És az is, noha el kell mondanom, hogy ez az első újságcikkem, amelyet gázálarcban írtam."

The Sensation of Crossing the Street (1913.), by Stanley Cursiter
Az utcai átkelés benyomása (vagy valami ilyesmi)
Találó kép. Valóban hasonlít a Mrs Dalloway regényhez, amelynek a borítóját képezi egy jelentős részlete.

"A Győri ETO csapata minden mérkőzésen abban a szellemben lép pályára, hogy mindent megtegyen a győzelemért, így ez Mezőkövesden sem lesz másképp. Szándékunkban áll minden hártalévő találkozót megnyerni..."
/Pintér "minden" "nem foglalkozom a múlttal, de ha jól tudom, mi nyertük a legutóbbi bajnokságot" Attila a mérkőzés előtt. /

Mezőkövesd-Győr 3-0 (1-0)

Örülök, hogy nem tartottam be a fogadalmamat, miszerint idén már nem megyek meccsre.

Graz környékén túrázott egy ismerős. Ő készítette.

19 éves. Egy hónapja volt a Győr női kosárlabda csapatának a játékosa, amikor a csapat busza felborult. Többen meghaltak. Kimászott a busz roncsaiból, közben vette észre, hogy a bal lábának annyi. Lefeküdt, megvárta a mentőket, a sokk miatt nem érzett fájdalmat.
Térd alatt amputálták a lábát. A műtét után azt mondta az apjának, aki úton volt a kórházba, hogy eltört a lába, mert nem akarta elterelni a figyelmét a vezetésről.
Az első percektől reálisan és pozitívan beszél a helyzetéről, jövőjéről. Pszichológus segítségét nem vette igénybe az esettel kapcsolatban.
19 éves (!!!).

"Kelj útra, és meglásd, majd te magad jössz szembe magaddal mindenhol!"

     Remélem, senki nem vár műelemzést. Véleményt viszont mindenképpen kell írnom erről a regényről.
Nagy falat volt. Igencsak jelenlegi angol tudásom feletti szinten íródott, így éppen csak volt élvezhető számomra az irodalmi értéke. Szókincsem szegényes, de - ami a szerző nagy barátja - a terjedelmes, gyakran bekezdésnyi, olykor fél oldalas, egymásba ágyazott és meg-megszakított gondolatokat tartalmazó mondatok szerkezetét egészen jól átláttam. Enélkül elvesztem volna.
      1925-ös, és egy 1923 júniusi nap eseményeit írja le. Vagyis nem. Inkább az eseménytelenségen keresztül mutatja be szereplőit, jelen- és múltbeli viszonyaikat.
      Szeretem, ha egy regénynek van cselekménye. Ennek nincs. (Estély lesz, a volt udvarló hazatér Indiából és nagyon rövid látogatást tesz, a férj máshol ebédel, a házvezetőnő a gyerekkel sétál a vársban, van, ki agyilag megzakkanó férjével bajlódik, az estély lezajlik - kb. ennyi a cselekmény.) Stílusa viszont nagyon van a szerzőnek.
Úgy kanyarodik el a cselekmény jelenétől sok és még több irányba, gondolatokat egymásba fűzve, hogy gyakorlatilag a jelen megszűnik, csak múlt, a múltbeli történések, döntések, érzések kavalkádjában találjuk magunkat. Mégis, mesterien tartja egyben a művet az irónő, vezeti lassan végig Londonon és az adott napon az olvasót.
     Nyelvezete ma is, majd' 90 évvel később megállja a helyét, csupán néhány nyelvtani dolog (egybe-külön írás) változott kiadása óta. (A gay szót fura volt eredeti jelentésében (víg, szabados) többször látni.) Engem meglepett a modern, formabontó stílus, a mondatok közepébe beszúrt zárójeles kiegészítések, a mondat közbeni felkiáltójelek, a mondatok a mondatban. Nagyon korát megelőzőnőnek (korát nagyon megelőzőnek?) tűnt.
     Rengeteg elemzés született a műről. Meglepően sok megközelítésből vizsgálták/vizsgálják.
Nekem tetszett. Ordít róla, hogy nő írta, de ezt a lehető legpozitívabb értelemben mondom. Az agyalás, a férfiakéhoz nem hasonlító gondolattársítások, gondolatmenetek, szellemi kalandozások is érdekessé teszik. És sokadszor, mert fontos: ezen kívül is stílusos, egyéni.
Hogy Mrs. Dalloway kikosarazott annak idején egy Peter nevű férfit, és ez mindkettejükben nyomot hagyott és sokat pörögnek ezen - érdekes párhuzam az életemmel. Egy helyen "Tokay"-t isznak, és az itt is nem régen bemutatott Harrogate-et is megemlíti a mű.
     Eredetileg Hours (Órák) lett volna a címe - ez is kapcsolat a már említett filmmel.

'What does the brain matter compared with the heart?'
Mit számít az ész a szívhez képest?

'One might fancy that day, the London day, was just beginning. Like a woman who had slipped off her print dress and white apron to array herself in blue and pearls, the day changed, put off stuff, took gauze, changed to evening, and with the same sigh of exhilaration that a woman breathes, tumbling petticoats on the floor, it too shed dust, heat, colour; the traffic thinned; motor cars, tinkling, darting, succeeded the lumber of vans; and here and there among the thick foliage of the squares an intense light hung. I resign, the evening seemed to say, as it paled and faded above the battlements and prominences, moulded, pointed, of hotel, flat, and block of shops, I fade, she was beginning. I disappear, but London would have none of it, and rushed her bayonets into the sky, pinioned her, constrained her to partnership in her revelry.'

Azt képzelhetnénk, hogy a nap, a londoni nap éppen elkezdődött. Mint egy nő, aki kibújt szövet ruhájából és fehér kötényéből, hogy kékbe és gyöngyökbe öltözzön, a nap megváltozott; levetett dolgokat, füstfátylat vett fel, estévé vált, és ugyanazzal a lelkesült sóhajjal, mellyel egy nő lélegzik, alsószoknyákat ejtve a padlóra, a nap is port, hőséget, színeket hullatott, a forgalom enyhült, autók, csilingelve, robogtak a nehézkes teherautók után, és itt-ott a négyszögek vastag lombkoronája között egy erős fénysugár függött. Feladom, mintha ezt mondta volna az este, amint halványodott, gyengült a rések és kiemelkedések, formák, a hotel, lakások ás üzletházak fölött, Halványodom, kezdte. Tovatűnök, de London nem kért ebből és szuronyait az égre emelte, megkötözte, kényszerítette, hogy társuljon a tivornyájához.

(Valahol a fénysugár környékén veszítettem el a reményt, hogy sikerül rendesen lefordítanom.)

..., de jól néz ki.

Florida, hol máshol.

Mint rajongó, és mint alkalmi kritikus is nagyon sok sajtó fotót láttam, kapok zenekarokról. Nagyon nehéz valami jót, egyedit alkotni a műfajban. A blog hosszú ideje alatt eddig csak egyetlen kép került ide ebben a tárgykörben (http://krap.blog.hu/2010/06/22/sick_of_it_all_1).
Most találtam egy másik zseniálisat.
Az ötlet, pláne a megvalósítás kiemelkedő.
A víz fröcskölés lábbal, az ütéstől kondenzálódó felhőgyűrű, a bennszülöttek repülő lándzsái (!!), és az egész sziklás rész... Nagyon, nagyon tetszenek.
Nagy Attila készítette. A zenekar (Cadaveres) Facebook oldaláról szereztem a képet.

      A csapat 10. lemeze. Akoriban jelent meg meg (2001.), amikor még nem volt ekkora divat a zenék netre szivárgása, főleg nem az albumok hivatalos kiadását megelőzően.
Mégis előbb hallottam, mint hogy a boltokba került. Sok tévedésem közül egy kapitális fűződik ehhez a 13 dalhoz. Ugyanis azt írtam róla - szerencsére nem hivatalos helyen, csak egy haveri fórumon -, hogy "Ez eszméletlenül jó, de ha tényleg ez az új lemez, és ki merik így adni, irgalmatlan nagyot buknak majd vele.".
Kiadták. Csak az USAban 426000 példányban vették meg, Európában is platina (még Magyarországon is arany). Nagy siker lett.
      A zenekar eddig kb. 4-5 jól elkülöníthető zenei átalakuláson ment át egyéni stílusán belül. Egy folyton újító zenekarnál csak így lehet.
A bukást arra alapoztam, hogy noha elektronikában utazó zenekarról beszélünk, ez gyakorlatilag egy gospel lemez. Enyhe jazz-es beütéssel. (A gospel is jazz, nem?)
Nyoma sincs popnak, táncolható ritmusoknak (kivétel: I Feel Loved), hatásvadászatnak. Gyakorlatilag egy jazzklubba ültetik a hallgatót, ahol Dave a lelkét is beleénekli mikrofonba az egyszerűen ringó alap ritmusokra.
(Hi-Fi a legjobb fajtából, de annyira szellős a hangkép, hogy a (frekvencia) közép gyakorlatilag csak az éneket jelenti.)
Még a két Martin énekelte dal (Comatose, Breathe) is illik az összképbe, bár nem a lemez kiemelkedő szerzeményei.
      Már a második Shine a lélek mélyéig ér, a Freelove sem sokkal marad el mögötte és az I Am You is rezdül rendesen, a záró Goodnight Lovers-re pedig nehéz szavakat találni. A When The Body Speaks talán a csapat leggyönyörűbb dala. Ex-gitáredzőm kb. ennyit mondott róla annak idején: ez egy sima (két párhuzamos?) ereszkedő x moll skála. Szakmailag valóban kb. ennyi (eljátszani sem kunszt), de olyan tartalom, mélység van benne, hogy... És nem csak Dave (nagyon mélyre lemenő) hangjában. A zene nem (csak) szakma.
Illetve, hogy nem kicsi szakmai tudással is lehet csodákat alkotni. Például egy angol, dúsgazdag, befutott, stadionokat megtöltő, elektronikus, kezdetben szinti-pop zenében utazó csapat letett az asztalra egy ennyire tiszta, szép, bensőséges albumot.
     A cím csalóka. A zene egyáltalán nem izgató - bár a lelket birizgálja rendesen.
És persze úgy szól, mint egy álom, de ez náluk alap.
Nem ez a legjobb lemezük, de (eddig) az utolsó 10 pontos a stúdióban felvettek közül.
Ide teszem, de nem ebben a minőségben az igazi.

Depeche Mode: Exciter

- Egy kiváló amerikait mutatok be, akinek az a dicsőség jutott, hogy már 1000 drogterjesztőt lőtt le. Hölgyeim és uraim, kérem üdvözöljék Frank Drebin hadnagyot a Különleges Ügyosztályról!
- Hát őszintén, az utolsó kettőt elgázoltam, amikor tolattam. Szerencsére tényleg drogdílernek bizonyultak.

- Micsoda alak! Hogy' lehet így kinézni?!
- Hé, emberek! Frank talált még egy áldozatot!

- Fehér férfi. Bajszos. Kb. 1 méter 80 centi.
- Az bajuszban eléggé feltűnő.

- Egy piros furgon!? Nagyon köszönöm. Könnyű lesz megtalálni.

- Te aztán értesz a bokszhoz!
- Csak annyira, hogy soha nem fogadok a fehér fickóra.

- Más furcsát nem vettél észre rajta?
- Hát csak azt, hogy fél méterrel magasabb és újabban bal kézzel ír.

Blőd, persze, de ahányszor látom, annyiszor nevetek rajta. Kellett a Csupasz pisztoly trilógia sikeréhez egy olyan karakter, mint Leslie Nielsen (nyogodjon békében!).

Nem egy idegbeteg zenekar. :) Hogy az első (és második) verze helyett/elé miért egy másik dal szövegét "énekli", azt ne tőlem kérdezzétek!

Többször megkaptam, hogy miért nem adok mindig címet a (képes) bejegyzéseimnek.
Szimplán azért, mert egy kép az önmagában is teljes. Ha hozzátennék valamit (pl. egy címet vagy megjegyzést), azzal inkább elvennék belőle, leszűkíteném, mint plusz tartalommal ruháznám fel.
A tegnapi kép esetében is így jártam el. Nekem csak most tűnt fel, hogy a bácsi inget, nyakkendőt is visel - nekem most ez tetszik a kép(b)en.
Aztán ott van az apály és az, hogy az évek alatt elfelejtettem, hogy készítettem egy ilyen képet.
Másnak lehet, hogy a hullámok tetszenek, vagy éppen ellekezőleg, nem tetszik a háttér életlensége, az egész kép témája vagy amatőr módon történt elkészítése.
És ez így van jól.
Semmi szükségét nem érzem egy bot, apály, egyedül, Anglia, seashore, nyomok, bója, életút, gentleman... jellegű címnek.

2006. május, Anglia. (Rendezgetem, nézegetem a képeimet. Már alig emlékszem rájuk. Jó felidézni dolgokat.)

"F. Steele
Royal field artillery
18th March 1919 age 23"
"Ubique Quo fas et Gloria ducunt"

'Királyi tüzérség - "Mindenhol, ahová az igazság és a dicsőség vezet (minket)" '

... reggel felteszek egy lemezt és már a második dalnál tudom, hogy jó napom lesz. Pusztán az a két nagy énekdallam ötlet, az érzés, ami a dalban van és a banda "laza" hozzáállása a zenéhez elég ehhez. És persze a HANG, melybe csak beleszeretni lehet.

Szerencsére ilyen napok is vannak.

     Az első és legjobban megszokott email címem (szerintem az egyik legrégebben működő az országban :) szolgáltatója addig újítgatott, míg már csak a gondom van vele, gyakorlatilag használhatatlan lett a fiókom.
 Teljes levélgyűjtemények tűntek el belőle az évek során a sok variálásban (most is egy adag), bennük pótolhatatlan mailekkel.
      A számítógépem is kezdi kimutatni, hogy nem mai gyerek.
      A városban használt bicajom váza előbb megrepedt, majd mire rájöttem, hogy ez a gond, gyakorlatilag el is tört. Javítani nem lehet, elfáradt, vége. kb. 25 éve vettem használtan.
Az idők során szinte mindent kicseréltem rajta. Nagyon a szívemhez nőtt.
A másik bicajt a legutóbbi esés után nem rakattam még rendbe (megszűnt a bolt, ahová odaszoktam vele), így most itt állok kétkerekű nélkül.

Britten: Négy tengeri közjáték
Nem szeretem az ilyesmit. Hogy egy műből (esetünkben: opera) összeszedünk néhány tételt (esetünkben csak összekötő részeket), majd önálló koncertműként adjuk elő.
A nép átverésének, fölösleges dolognak tartom.
Ehhez képest nem volt rossz. Helyenként az üstdobo(ka)t ritmushangszerként használta a szerző - ezt jól esett hallani, mert nem annyira jellemző a komolyzenei irodalomra.
"Előzenekarnak" jó volt.
J.Rodrigo (sokat mondó név!): Concierto de Aranjuez
Amannyire szeretem a klasszikus gitárt - szerintem minden gitárosnak bele kellene magát ásnia a hangszerbe, mert EZ az igazi gitározás -, annyira nem szeretem a flamenco zenét.
Ez szerencsére nem az. Ráadásul abba a csapdába sem esett a szerző, hogy a hangszer "kliséit" puffogtassa, hanem vette a fáradságot, és tartalommal, ötletekkel próbálta megtölteni a művet.
Olyan 70-80%-ban sikerült is neki.
Zenei müvvelccségemre jellemző, hogy az enyhén szólva is közismert második tételről eddig meg voltam győződve, hogy filmzene (persze, ott is felhasználták), és ha tippelnem kellett volna, Morricone-t jelöltem volna meg szerzőként.
Ha nem ismertem volna, most ódákat zengenék róla. De ismertem. Ettől még nagyszerű maradt.
Hogy a videón látható művész milyen hangszeren játszik, és mit képzel magáról a húrok számát illetően :), arról lövésem sincs, de talán ex-gitáredzőm lesz kedves felvilágosítani minket (ha látott már ilyet).

Ha tudnám a hangolását, akkor érteném a lényegét. Így két (másfél?) egymás alá pakolt, egybeépített gitárnyaknak tűnik. Tippem, hogy a felső négy húr picivel félre van hangolva az alsó hathoz képest. Az biztos, hogy játszani kényelmetlenebb rajta, mint a "klasszikus" hangszeren.
A szerző 1901-től 1999-ig élt
Ex-edzőm gitártanára, Papp Sándor volt a szólista.
Ha nyolc ütős van a színpadon, az nagy eséllyel azt jelenti: Ravel.
Alborada del graciosao: Rövid. Ez tetszett benne. Lop magától, de még az itt is több verzióban bemutatott dallamot (http://krap.blog.hu/2013/07/08/zenelni_csak_jo_kedvvel_199) is felhasználta.
És ha még nem lenne elég Spanyolországból: Debussy: Ibéria:
Az első tételben volt néhány másodperc, amiben NAGYON ott van a lélek. Az megfogott. Egyébként sem rossz, de ő Raveltől is lop, úgyhogy sok jót nem tudok az egészről mondani. :)
Nem voltam formában, a spanyol témák sem az eseteim, de mégis jobb volt az estém, mint ebből a beszámolóból érződhet.
Depeche Mode koncertet néztem előtte. Lehet, hogy azt nem kellett volna.

"Olyan vagyok, mint a vak, aki próbál kijutni a kilincsgyárból."
                                       /Walden, Két pasi - meg egy kicsi/

Oh, a 12 húros zizegése!!!
Talán a kedvenc hangszerem.
A Show koncertlemezt hallgattam tegnap éjjel (első rész), és ma reggel takarítás közben (második rész).
Azt hiszem, a The Cure-ból nem lehet kinőni. Ha valakit megérintett, abban örökre benne marad. Sőt, alakítja az életét a zenéjük, szövegeik, mondanivalójuk.
Nem is tudom, beszélhetünk-e esetükben mondanivalóról. Sokkal inkább az ÉRZÉS, az életforma, a másokhoz, a szerelemhez (és általában az érzelmekhez) való hozzáállás az, ami sugárzik a zenéjükből.
Ez egyike a kevés vidám, felszabadult daluknak.

'kick out the gloom
kick out the blues
tear out the pages will all the bad news'