'Dark Night Of My Soul'

'What does the brain matter compared with the heart?'
Mit számít az ész a szívhez képest?

'One might fancy that day, the London day, was just beginning. Like a woman who had slipped off her print dress and white apron to array herself in blue and pearls, the day changed, put off stuff, took gauze, changed to evening, and with the same sigh of exhilaration that a woman breathes, tumbling petticoats on the floor, it too shed dust, heat, colour; the traffic thinned; motor cars, tinkling, darting, succeeded the lumber of vans; and here and there among the thick foliage of the squares an intense light hung. I resign, the evening seemed to say, as it paled and faded above the battlements and prominences, moulded, pointed, of hotel, flat, and block of shops, I fade, she was beginning. I disappear, but London would have none of it, and rushed her bayonets into the sky, pinioned her, constrained her to partnership in her revelry.'

Azt képzelhetnénk, hogy a nap, a londoni nap éppen elkezdődött. Mint egy nő, aki kibújt szövet ruhájából és fehér kötényéből, hogy kékbe és gyöngyökbe öltözzön, a nap megváltozott; levetett dolgokat, füstfátylat vett fel, estévé vált, és ugyanazzal a lelkesült sóhajjal, mellyel egy nő lélegzik, alsószoknyákat ejtve a padlóra, a nap is port, hőséget, színeket hullatott, a forgalom enyhült, autók, csilingelve, robogtak a nehézkes teherautók után, és itt-ott a négyszögek vastag lombkoronája között egy erős fénysugár függött. Feladom, mintha ezt mondta volna az este, amint halványodott, gyengült a rések és kiemelkedések, formák, a hotel, lakások ás üzletházak fölött, Halványodom, kezdte. Tovatűnök, de London nem kért ebből és szuronyait az égre emelte, megkötözte, kényszerítette, hogy társuljon a tivornyájához.

(Valahol a fénysugár környékén veszítettem el a reményt, hogy sikerül rendesen lefordítanom.)