Azonnal, az első másodpercekben beindul az ugrálás, aztán rendesen elvonják az értelmet, de már ugyanezen dal (Insane) refrénje jelzi, hogy nem egy fáradt vagy kísérletező anyagot hallgatunk. És ez így megy tovább egy ütős félórán keresztül. Kevesebb borulattal, nagyon erős refrénekkel.
Alapból nem az én zenémet játssza a zenekar, készítettek is már számomra hallgathatatlan albumot is, de tény, hogy nagyon eredeti(ek), amit kitaláltak annak idején. A hangzás, a hangolás, az énekes, a borítók, a dalszerkezetek, azonnal felismerhetővé teszik őket.
A dobosuk tud ezt-azt, de most önmagához képest csak közepest üt (azért érdemes figyelni!), a dallamérzékük viszont csúcsközelben van, főleg az anyag első felében. Ehhez jön még a kiforrottság és a frissesség, plusz a tökéletes hangzás, és már lehet is konstatálni, hogy ez bizony egy egyéni zenekar remek albuma. Az életműbe nem tudom elhelyezni (az biztos, hogy az elektronikus elhajláshoz semmi köze), és azt sem tudom megmondani, hogy önismétlő-e, de az tény, hogy a "derült égből" jött - hozzám vágtak egy tavalyi Metal Hammert, abban olvastam egy interjút velük - és hogy mindenkinek tudom ajánlani. Mazsoláknak, a bandát nem ismerőknek, a tőlük esetleg eddig ódzkodóknak (az a szó!) is.
A Take Me, illetve a záró Calling Me Too Soon előtti pár történés nem ültetett meg, ezért nem magasabb a pontszám. Rutint vagy pénzszagot viszont nem érzek rajta. Nagy szó.
Korn: The Serenity Of Suffering (2016.)
Itt a teljes mű:
8,4/10 pont
