'Dark Night Of My Soul'

Minden ellene szól. Egy (nem létező) lépcsőn lesétál a szereplő, és a múlt egy adott pillanatába kerül ugyanott... Ha akar, vissza is jöhet, és ha legközelebb lesétál, ugyanoda és ugyanakkor kerül. Szóval, időutazás. Kevés ennél gagyibb alapötletet tudok elképzelni egy regényhez. Ehhez jön még az amerikai (brrr) történelem egy emlékezetes pillanata...
Minden ellene szól. Még a bőséges terjedelme is.
Mégis a felén túl járok, és nagyon tetszik. Igaz, most közeledik a tényleges esemény, amiről a könyv vélhetően valójában szól, és itt már nem annyira érdekes, kicsit leül. (Hogy én a nőt választanám a kaland helyett, az tuti.)
De eddig egy jó kis Stephen King regény.
Horror nélkül.

Nem kell mindent túlbonyolítani.!

..., melyet annyira szeretek, és nem tudok megunni.

Nem én fotóztam, de láttam már ilyesmit. Sőt, ettem is bambuszt.

Azt nem mondom, hogy jó helyre fókuszáltam, de a növény azért hálás a törődésért.

Az idei első csúcs. És az út addig.

Az EB-n résztvevő csapatok keretében 140 (!!!) olyan játékos van, aki az angol bajnokság valamelyik osztályában szerepel.

Ma az Anglia-Wales meccsen pályára is lépett vagy 25-27 közülük.

Sok koncert(felvét)e(l)t láttam már, de ez lesokkolt. Több értelemben is. A minap akadtam rá véletlenül.
Csak a linket teszem ide, a videókat nem, annyira durva némelyik.
Történt tavaly a Foo Fighters göteborgi stadion-koncertjén, hogy a frontember Dave Grohl kb. az első dal alatt (!) elindult a színpad széle felé, megbotlott, és legalább két métert esett gitárral a nyakában, a semmibe. A legdurvább rész az, ahol az esés után megpróbál ráállni a - mint utóbb kiderült - nem gyengén eltört lábára, de nem tud.
Ott is marad fekve. Orvosok, hordágy érkezik és egy mikrofon, melybe bemondja, hogy eltörte a lábát, de tényleg, és sajnálja. Azt is mondja, hogy elmegy a kórházba, helyreteteti a lábát, de visszajön majd. Hordággyal elviszik - mint kiderült, nem a kórházba -, a zenekar pedig a dobos éneklésével elkezd feldolgozás(oka)t játszani. Aztán Dave-et visszahozzák bekötözött lábbal, egy székbe teszik a színpadon, egy hangfalra felpolcolja a törött lábát (utóbb kiderült, hogy a bokája szanaszét tört, négy napja volt, hogy megműtsék), egy ORVOS/MENTŐS néhány szám alatt A SZÍNPADON FOGJA A TÖRÖTT LÁBÁT, HOGY EL NE MOZDULJANAK  A CSONTOK A KÖTÉS ALATT, AMÍG MEGJÖN A KÓRHÁZBÓL A RÖGZÍTÉS, mialatt Ő énekel és gitározik. Akkor ismét levonul (ölben leviszik) a színpadról, begipszelik/rögzítik a lábát (a többiek zenélgetnek), majd ölben, egy székben visszahozzák, és felpolcolt lábbal, de immár egyedül végignyomja a koncertet.
És a műtét után a turnét is, gipszben, ülve. Ott már a műtétről és a röntgenről is mutogat felvételeket.
Mindez premier plánban, sok kamera/telefon által jó minőségben rögzítve. Az esés/törés közelről is.
Tapasztaltam, hogy egy törés adrenalin löketet ad, de ez ezzel együtt is hihetetlen!

https://www.youtube.com/watch?v=yDacj5QW3xw

https://www.youtube.com/watch?v=xioh6zrOVCo

A második kép: "Köszönöm, Göteborg, elképesztő volt!"

Kb. egyszerre zárt be a hentes és a kenyérbolt a környékemen.

Kb. a tizedesvessző használatával egy időben tanultuk meg, hogy így nem írunk le egy számot. Képzavar, de szegénységi bizonyítvány.

A csodabérlet, a stadion, telt ház egy magyar (másodosztályú) bajnokin, és az ünneplés.

     Borzalmasan gyenge. Rettenetesen.
Ha ezt a 11 felvételt odaadná egy producernek valaki, hogy "íme, ez lenne a következő lemezünk", az egész mehetne a kukába, a csapat pedig vissza a próbaterembe, dalokat írni.
Persze van egy kivívott rang és - ESETÜNKBEN - egy élethelyzet, amikor nem a logikus út a követendő, hanem az, hogy megjelentetik ezt, így, ahogyan van. Hogy miért, azt értem (az énekesnő a halálán van), de hogy kinek, és milyen céllal...
Szerintem nem kellett volna. Ott volt a The Smashing Pumpkins, akik ajándékként kiszórták a netre a kiadatlan következő lemezt a(z első) feloszlást követően. Szerintem ez a járható út.
      Mert mit is takar ez a 38 perc? Buta, gépi, zömében lehalkulással véget érő, gyenge, szintetikus pop dalokat. Az, hogy mennyire idejétmúlt, fel sem tűnik, mert a bántó ötlettelenség minden biztosítékot lever a hallgatóban.
Van bennük valami, persze. Nem véletlenül lettek világszerte ismertek, kedveltek, de aki ezt a lemezt meghallgatja, semmit (!!) nem érez a kisugárzásukból.
Az It Just Happens egy az egyben Listen To Your Heart (égés), a You Make It Sound So Simple ének előtti egy perece egészen jó és hangulatos (!!!) - jó helyről lopták a gépi alapokat -, de kreatívnak vagy kiemelkedőnek semmiképpen nem nevezném.
A Some Other Summer a maga '80-as évek discojával az első dal, ami akár egy rádióban is elmenne, szigorúan csak néhányszor és csak nyáron.
Az egyetlen szerzemény, amely megüti a mércét a lírai Why Don't You Bring Me Flowers?. Nem mondom, hogy nem írtak még jobbat, de benne van az ÉRZÉS, a szépség. Kifejezetten jó dal.
Kb. ennyi említésre méltó. A többit inkább nem részletezem.
      Amikor először hallgattam, nem tudtam a hölgy állapotáról, betegségéről, így csak arra hagyatkozhattam, ami a hangfalakból rám támadt. Abban pedig nincs egy igazi hangszer, egy őszinte, eredeti dallam.
Legfeljebb olvasáshoz, mosogatáshoz, háttérbe ajánlom. Oda pedig minek?

Roxette - Good Karma (2016.)

3/10 pont

A tegnap estém, éjszakám egészen jól alakult. Sok kedves és tengernyi jókedvű emberrel találkoztam. A hol, mikor és honnan készítettem a képeket tárgykörben "Csak a Mezőkövesd!" jeligével nem várom a tippeket. :)

Na, ha valamit nem olvastam eddig, az a japán regény. Eredeti japán verseskötetem és képregényem is van, de azokból egy hangot sem értek, mert az írásjelek (szépsége) miatt vettem meg őket.
Krimi, de olyan, ahol már az elején kiderül, hogy ki a gyilkos, a történet pedig gyakorlatilag arról szól, hogy sikerül-e a nyomokat és a gyanút elterelni.
Érdekes. Az eleje nem tetszett a sok párbeszéd miatt. Olyan volt, mintha egy drámát olvasnék, ráadásul eléggé szappanoperás stílusban. Aztán később javult a mesélés/beszéd arány, így összességében nem zavart a kezdet.
A történetet egy matektanár és egy fizika prof. teszi érdekessé, akik az egyetemről ismerik egymást. Nekik köszönhetően matematika-filozófiai (van ilyen kifejezés??) kérdések is felvetődnek. Kis betekintést - de sajnos tényleg nem sokat - nyerünk a japán mindennapokba és még kevesebbet a japán kultúrába. Nyilván a szerzőnek ez a természetes közege, de 1-2 dolog jobb megértésében nekem sokat segített, hogy odautazásom előtt olvastam könyvet az ottaniak gondolkodásmódjáról, viselkedési szabályaikról és azok hátteréről. A lezárásnál ez például nagy hasznomra volt, így többet értettem az adott szereplő(k) motivációjáról, amikor egy-egy dolgot tesznek.
Két esős nap alatt befaltam, kellemes kikapcsolódást nyújtott.
2005-ös. Itthon a Libri adta ki 2012-ben, de már ezresért is láttam a neten akciósan.

Már a beszédbe is bele lehet zúgni :) (norvég), de a DAL a lényeg, amit a hölgy énekel:

u.i.: tooth - a szó, amit talán nem érteni tisztán.

A szerzőtől először, a közelmúltban olvasott Nagy Károly nyomábanhoz képest ez a regény egyszerűbb. A cselekmény kevesebb szálon és kevesebb szereplővel fut, a történelmi vonal - hogy egy régi esemény, tárgy indít el a jelenben egy izgalmas cselekmény sorozatot - viszont megmaradt. Most egy amerikai (na-ná!) bírónő keveredik idős apja révén egy a nácik által (is) elrabolt műkincs utáni kutatásba, nyomozásba. Ahogy haladunk előre, fogynak a szereplők, ismerünk meg európai műgyűjtőket és módszereiket. És persze magánéleti, érzelmi szál is keveredik a lapokra.
Nem rossz, de ez a két könyv elég is volt Steve Berry munkásságából. Az visszatetsző, hogy itt is ott van Dan Brown ugyanazon elismerő mondata a borítón.