'Dark Night Of My Soul'

Először voltam a Sportarénában. Pepec. Nagyon rendben van.
      A Cynic egy szimpatikus csapat egy olyan dobossal, akit
élmény volt nézni, hallgatni. A többiek sem rosszak (boundok nélküli
basszus öt húrral, fejek és látható hangolókulcsok nélküli szólógitárok),
a zenéjük is kellően egyéni. Egészen jó, de nem hibátlan hangzást kaptak.
Dalaikkal, (nagyon) szerény, tisztelettudó magatartásukkal kivívták a
publikum elismerését.
     Furcsa, amikor megszokottá válik egy Dream Theater koncert.
Az első (néhány) alkalom rendesen lecsapott a lábamról (arcra ragadó mosoly,
ilyesmi), ehhez képest ez "csak" egy remek koncert volt számomra.
Fantasztikusak, ez természetesen nem változott. SEMMI show elem (filmek,
háttér, pirotechnika) nem volt, mégis mindig volt mit figyelni.
Portnoy ismét új dobszerkót épített, már nem az átlátszókon nyomja.
Dobverő pörgetés, fel-, illetve a technikusnak dobálás és elkapás(i
kísérletek), köpködés vízzel és anélkül... Volt minden.
Amikor olyan dolgokat üt, amit egy "alap", átlag dobos, akkor úgy tűnik a
többi részhez képest, mintha csak ücsörögne. Döbbenetesen jó dobos.
Az egész koncert tökéletes közelben szólt (a basszus és - hála Istennek -
a billentyűk kevesebb volt a kelletténél), de a dob/gitár/ének hármas
úgy szólt, hogy nehéz lett volna fokozni. A hangerő éppen megfelelő volt.
Ha jól emlékszem, csak két dal hangzott el az új albumról (A Nightmare
To Remember, A Rite Of Passage); a kedvenc korszakomat (Scenes) is
gyakorlatilag hanyagolták; úgy éreztem magam, mintha a Once In a LiveTime
világában lennénk. (Voices, Pull Me Under, Hollow Years, Caught In A Web,
Learning To Live, Metropolis stb.). (Remélem, nem írtam olyan dalt, amely
nem hangzott el.)
Számomra olyan volt a műsor, mintha az akkori koncert lenne az alap,
melyet néhány későbbi dallal aktualizáltak.
A Hollow Years az est egyik csúcspontja volt nálam.
Jordan egy mókás kis (2 oktávos?) hordozható szintetizátorral rittyentett
egy (halom) szólót Mr. Petruccival a ráadás(blokk)ban. Élmény volt nézni.
Kb. ebben a ráadásblokkban volt annyi hang, mint a szimpatikusok Promenád
koncertjén összesen az elmúlt héten. :)
Szerencsére az általam érzett bukta szagnak nyoma sem volt. Jó volt látni,
hogy ennyi emberben van igény, van lehetősége, hogy eljöjjön egy nem
olcsó Dream Th. koncertre. Eléggé elöl voltam, így nem tudom megmondani,
mennyien voltunk, de számomra meglepően sokan.
Isten áldotta tehetségek, akiken a sztárságnak semmi jele nem látszik.
Rengeteg ilyen EMBER kellene a "zeneiparba"!!
1998-as a Once In A Livetime. Te jó ég, hogy mennyi mindent alkottak azóta!!!
2 óra (10 perc?) Álomszínház!

Most hallgatom először figyelmesebben az albumot, eddig kb. ötször szólt
olvasás mellett. Ezen alkalmakkor egy kellemes, hallgatható, az
eddigiektől kellően eltérő, amolyan "közepes" (Dream Theater mércével
mérünk!!) alkotásnak tartottam. (Mondjuk van olyan lemezük az elmúlt
tíz évből, melyet összesen nem hallgattam meg tíznél többször - ehhez
képest az új jól indul.)
A borító már-már szokványos. Az a belső kép NAGYON hat nálam, melyen
az elefánt (sok helyen előfordul a bookletben) nézi a sűrű vihart,
fellegeket, és közben egy finom vonalakból álló kecses virágot fest.
Mintha a tiszta, világos háttér előtti kis virág lenne az, amit a
viharban lát. Még a szeme is kifejező. Egyszer azt hiszem, hogy a tájat,
másszor, hogy a vásznat nézi.
A kedvenc témámról (világítótorony + tenger) is van egy remek kép.
Jobb a billentyűk hangszíne, mint eddig. Ez jó, mert egyik-másik
Dream lemezen már kezdett zavarni. Főleg azokon, melyeken ráadásul még
túlzásba is vitték a hangszer alkalmazását.
A zene kellően változatos, tetszik. Már a második dal meggyőzi az
embert, hogy a túlzott kreativitás és a munkamánia náluk nem hiba,
hanem jellemvonás. Talán nem annyira technikás, mint az eddigi műveik
(mondom, talán!), a dalok sem annyira közvetlenek, egyszerűen érthetők,
mint a közérthetőbb lemezeiken (mondom, talán!), de mégis (vagy éppen
azért, mert nem hat elsőre) egy olyan (remek?)mű, melyet újra és újra
szívesen hallgatok.
Az, ahogy a régebbi dolgaikat újraértelmezik, beleszövik egy új dalba
(nem új keletű szokás), hátborzongatóan zseniális. Most a The Shattered
Fortress-ben teszik ezt. Van az elővett dolgok között olyan is,
amit gyakoroltam régebben, úgyhogy ez az első olyan Dream Theater
hangzó, melyről egy témát (ráadásul egy eléggé komplikált, félhangoktól
hemzsegőt) első hallást követően együtt tudtam játszani a csapattal.
Hát még ha fejlődnék is! :)
(Ex-gitáredzőm: mennyire ismered a munkásságomat?:) Melyik ez a dallam?)
Illetve: a The Best Of Times-ban 7:25 környékén van egy(-két?) fincsi
akkordváltás (a "The fleeting winds of time-mal kezdődő verzében).
Leírod? ((Aztán a 'Thank you for the inspiration'-nel induló verzében
is visszatér))
Érdekes lesz egyben meghallgatni Portnoy bá' 12 tételes elvonókúrás
összefüggő sztoriját is. A The Shattered... ugyanis a záró (három) tétele
a műnek. Színház a színházban. (Álom a színházban?)
(Álom az álomszínházban?)
Kezdek kalandozni - hat a zene...
Remek alkotás.
Hogy élőben mit tudnak, arról is(mét) hamarosan beszámolok.

Azt csak hittem, hogy a következő koncerten nagyobb lesz a hangsűrűség, mint a szimpatikusok fellépésén! Bence ugyanis spontán beszervezett egy újabb Szabad Európa Rádió koncertet szombatra. Most Bence gitárja is jól hallatszott, és mintha többségben lettek volna azok a dalok, melyekben ő énekel, így "kárpótolódott" a múltkori halk keverésért. Az "előzenekaruk" egy erdélyi csapat, a Jokerman volt. Kellemes, lendületes, ötletes zenekar. Fiatalok. Nagyon. A frontemberük is nagyon rendben van, a basszer lány is hozza, amit kell, a dobos fülessel, de pepecen üt. A legnagyobb ászuk (monjuk Jokerek között nem nagy szám az ász? :) az egyszem gitárosuk. Nagyon lazán, magától értetődő természetességgel, kissé Red Hot C. Peppers-ösen, érzéssel játszotta a témáit. Jó dalok, jó zenekar. Hajrá!