'Dark Night Of My Soul'

"Ez meg mi???" teszem fel a kérdést a mai napig a nyitó Moonchild 25. másodpercében,
ha nagy néha arra vetemedem, hogy meghallgassam ezt a lemezt.
A kérdés a teljes lemezre áll. Már a '86-os Somewhere In Time is leverte a
biztosítékot a METAL rajongók körében, de akkor még nem sejtette senki, hogy
mélyebbre is vezet az út. Az említett pillanatban ugyanis SZINTETIZÁTOR szólal meg
egy Iron Maiden albumon. A mai napig ezt tartom a leggyengébb lemezüknek (bár a
Matter... is kandidál). Nicko remek, mint mindig, és a borító is bajnok (főleg a
hátsó, Eddie előző nagylemezek borítóiról ismerős énjeinek
megfagyott/megkövesedett maradványaival), de kb. ennyi a pozitív oldal.
A dobhangzás is más kicsit (még természetesebb?), mint az addig megszokott, ez sem
rossz.
A Moonchild sem egy szokásos, kemény, gyors kezdés, de az Infinite Dreams már
kifejezetten langyin indul - hogy kössem a Csillagporhoz. Messze nem Ő a
leggyengébb alkotás a lemezen, vannak benne jó momentumok ugyanis.
A Can I Play With Madness egy értékelhetetlen nyálas giccs.
A The Evil That Men Do majdnem rendben van, egészen jó a tempója, a dallamai.
A monumentális címadó közepes, a közepén megismételve a Powerslave-en már
ellőtt misztikus elcsendesedést. A szólói nagy része kusza, dallamtalan. A végén a
szinti már kifejezetten idegesít.
The Prophecy: nyit egy gyakorlásra remek, de Maidenhez puha gitározással, aztán
egy jó kis énektéma, majd egy még jobb énektéma következik. Ezen öt percben zenélni
is méltóztatik a zenekar, így egy pepec kis dal vált belőle. Még a záró akusztikus
gitározás is tetszik. (Ex-gitáredzőm! Mennyit gyakorolhatnánk, ha egy városban
élnénk!!). A lemez legjobbja.
A The Calirvoyant sokáig a koncertek része volt. Hallgatható.
A záró Only The Good Die Young kicsit tempósabb. Van benne egy új, vicces basszus
ötlet...
Mint írtam, Nicko dobtémái rendben vannak, Dickinson hangja is hozza a szintet.
A gitárosokról nem szólok (azért néhány jó szóló nem ártott volna), a szintiről
pedig fölösleges.
Szerintem a sok turnézás, amivel az addigra joggal kivívott világhír járt,
kiszívta a kreativitást a Maidenből a Seventh... idejére. Holtpontra érhettek, és
rossz irányba léptek. Azóta szerencsére száműzték a billentyűket a zenéjükből.
Nyálas vakvágány az egész album. Max. hölgyeknek tudom ajánlani.

Hogy ritkán szólok filmekről, annak az az oka, hogy a Blöff óta nem igazán láttam olyan alkotást, mely bármilyen szinten kiemelkedne a nagy nulla masszából. Hétvégén viszont két ilyenbe is beleszaladtam. A Másnaposok egy egyszerű, de nagyon vicces vígjáték négy tagról, akik teljesen szétcsapják magukat egyikőjük legénybúcsúján Vegasban. A film arról szól, ahogy vicces helyzetekbe keveredve próbálják kinyomozni az előző éjszaka (nem kevésbé vicces) történéseit.

A másik a Csillagpor, mely jókor kapott el. Egy mese - mi másról? - a szerelemről. Régen voltam szerelmes, de akkor (is) ilyennek láttam. Az nagyon jó ötlet volt és nagyon jól meg volt csinálva a filmben, hogy amikor boldog volt a csillag/lány, akkor ragyogott. És persze Michelle Pfeiffer is remek a szépülő/csúnyuló boszorkány szerepében.

Haladok, ha lassan is a Maiden összes albumának bemutatásával.
A '83-as Piece Of Mind-ra azt mondtam, hogy nyugis és, hogy visszalépés.
A '84-es Powerslave ehhez képest egy remek album, talán a Maiden utolsó
klasszikussá vált (stúdió)lemeze. A nyitó Aces High egyből mutatja, hogy a
fiúk állítottak a metronómon és az ötletzsákba is rendesen belenyúltak.
A nagylemez borítója bajnok. A humor szokás szerint jelen van vicces
feliratok ("itt járt Indiana Jones"), és figurák (pl. Miki Egér) képében az
egyiptomi jelek között.
A belső borítón a banda a szarkofág mellett, a kaszás árnyékával a háttérben...
Pepec! Az Aces High kislemezének borítója ott van nálam a legjobbak között.
A lángoló repülők a háttérben, az elforgatott horizont, a város lenn, a
lövésnyomok az üvegen és Eddie koponyáján!!! Zseniálisan kidolgozott
rajz (festmény?). A 2 Minutes To Midnight-é is remek az atomvillanással.
Vissza a dalokhoz: a két említett kislemezes dallal indul az 50 perc.
Az Aces méltán lett klasszikus, minden benne van, amitől jó a Maiden (gyors,
technikás, dallamos, ötletes) a 2 Minutes-ben pedig a szólók vannak
nagyon eltalálva, valamint a helyenként hallható hamar lecsengő, sustorgós
(homorú?) cinek tetszenek nagyon. Hat perces, de ezzel sincs a leghosszabb
három dal között a lemezen. Az instrumentális Losfer Words (Big 'Orra)
is egy jól felépített, ötletes szerzemény.
Flash Of The Blade: veretes. Akár a The Number Of The Beast albumra is
illene. A két gitár két témát játszik a szólók nagy részében, nem
"ikerszólóznak". A The Duellists középtempós, olyan ikerszóló hegyekkel, hogy
tanítani lehetne őket. A közepén a hosszabb instrumentális rész is ötös és
- csak ismételni tudom magam - jól felépített.
Back In The Village: az Aces-en kívül ez volt a kedvencem erről a lemezről,
mikor megismerkedtem vele. Nem tudom, miért - fiatal voltam. :)
Jó a refrén, hibátlanok a szólók, de egy eléggé elfeledett nóta lett belőle.
Powerslave: hú, mekkora Egyiptom feeling! Majd' hét perces. Van egy jó kis
atmoszférája! Még azt sem tartom kizártnak, hogy tercrokon fordulat van
benne (ex-gitáredzőm??). A közepén a kis (hippis?:) gitározgatás - az
első egy-két lemezen voltak ilyesmik - jól vezet át a szokásos
színvonalú szólókba.
A Rime Of The Ancient Mariner egy külön fejezetet igényelne a maga majd'
negyedórájával. Jó sztori (olyan szavakkal, mint a 'mesmerize' igeként,
küzdöttem a fordításával annak idején, ahogy' kell). Jó sok zenei
hangulat és téma található benne. Szeretem, jó dal, a friss Flight 666
videón jó volt látni, hogy ismét játszották élőben. Harris papa jót
basszusozik benne, de ez (végre) egy olyan album, mely elsősorban nem róla szól.
A csendes részt követően a sikoltás után hallható az egyik kedvenc
ritmusgitár riffem (egyszerű, de üt, az első náhány szóló alat
is az megy).
Az egész lemezen száraz a gitársound (mint egy múmia, hogy a néhány nappal
korábbi hasonlatos bejegyzéshez kössem :), de egyáltalán nem erőtlen, Nicko
pedig káprázatosan dobolja, ötleteli végig a nyolc dalt.
Nagy ötlet volt a turné koncertjeit Churchill híres beszédével, régi vadász-
repülők robajával és az Aces High-jal indítani. Ott tojtam volna be, ha
hallom.:) (Mondjuk Németo-ban érdekes lehetett, ha ott is előadták! :)
A The Number Of The Beast nálam verhetetlen, de utána ott tolong a
Powerslave a Maiden legjobb stúdió lemezeinek rangsoromban. Ötletes,
változatos, kreatív.

A cím egy az egyben magyarra fordítása (Fehércsíkláz) nem az igazi (mondjuk,
jobbat nem tudok így, hirtelen kitalálni). Ezt leszámítva ez egy REMEK könyv.
Lemmy Kilmister önéletrajzáról beszélek, melyet Janiss Garza-val együtt írt.
A legjobb dicséret az, hogy gyakorlatilag egy szuszra olvastam el. Pedig nem
rövid - Lemmynek van mire visszatekintenie, hiszen már a hatvanas években zenélt.
A könyv annyira természetes, amennyire csak lehet. Mintha Lemmy leült volna, és
néhány óra alatt összeszedetten, színesen elmesélte volna az életét az Ő nagyon
brit, vicces stílusában.
Münchenben láttam meg a könyvet néhány hete németül, aztán, amikor egy
Angliában lévő ismerősömet megkértem, hogy nézzen utána, meg tudja-e venni,
eszembe jutott, hogy mintha magyarul is megjelent volna annak idején
(2002-es a könyv), és valóban, 2007-ben kijött magyarul.
Ezt a verziót olvastam.
A rendezettsége, HUMORA, lendülete, olvasmányossága kifogástalan.
Persze, aki valaha látott egy Motörhead képet, vagy olvasott egy riportot
a zenekarral (nekem Würzel volt a kedvenc figurám, nagyon sajnálom, hogy
kilépett), az sejtheti, mire számíthat egy ilyen könyvben: szókimondásra,
egyenességre, és sok-sok vicces történetre.
(Na, most elvesztettem az írás fonalát, mert a Killed By Death-t hallgatom.
Már annak idején is óriási dalnak tartottam a kezdőrifftől az utolsó szólóig,
most sincs ez másképp.)
Egy stílussal bíró - igaz, a stílusát alig-alig tágító - termékeny, földön
járó zenekar (hol lenne a Tankcsapda Motörhead nélkül!!?) frontEMBERének,
nagy idők tanújának, egy élő legendának cicomák, nagy szavak nélküli igaz
meséje. Gyakorlatilag bárhonnan idézhetnék a könyvből, vicces és jellemző
lenne.

"A Blue Oyster Cult előtt léptünk fel, de természetesen semmi segítséget nem
kaptunk tőlük!... Nem biztosítottak hangpróbát és az Odeon hirhedten rossz
akusztikával rendelkezik.... A show új hírnevet szerzett nekünk, és egy új
kategóriát a Sounds az évi szavazásán! Megválasztottak bennünket a "Világ
Legjobb Legrosszabb Zenekarának"!

Jugoszláviában "történt, hogy Phil Campbell újfent kísérletet tett arra,
hogy kiszálljon a Motörheadből - egy ideig úgy nézett ki, hogy minden
második nap kiszállt... az éjszaka közepén Philnek volt egy balhéja
valakivel. Elfelejtettem már, hogy mi volt a probléma, de fel-alá
viharzott a buszban, összepakolta a táskáit és kiabált: - Álljon meg!
- A jugoszláv buszsöfőrt nem érdekelte: megállt a busszal és - frumm! -
kinyitotta az ajtót. Így aztán Phil kilépett a két bőröndjével a buszból,
bele a fél méteres hóba. Körülötte bömbölt a vízszintes irányban
tomboló hóvihar. Egyik oldalán hótorlasz, lent a völgyben pedig,
mérföldekkel odébb egyetlen fény pislákolt. Majd az is kihunyt,
miközben bámulta. Kib...tul óriási volt - kincset érő pillanat a
Motörhead történelmében.
      Mondanom sem kell, Phil nem lépett ki azon az éjszakán."