'Dark Night Of My Soul'

A baleset éjjelén volt időm gondolkodni, a legfontosabb (?) dolgok (teljes értékű
lesz-e a karom/vállam ezt követően? mekkora sebhely marad utána? mennyi idő a teljes
felépülés?) valahogy nem jutottak eszembe. Vagyis törvényszerűnek vettem, hogy pár
hét és kész az egész, mint ha mi sem történt volna.
Amitől tartottam (unatkozni fogok a kórházban, de nagyon), az viszont nem
következett be. Az unalom csak néhány napja támadt meg először.
Az elmúlt három hetem sokban hasonlított a Himalájában töltött három hetemre:
hasonló ritmus és napirend napról napra, nyugalom, kevés dolog, ami eltereli a
gondolataimat (hogy miről? A gondolkodásról.), lassulás.
Most arra jöttem rá, hogy még az én, újabban nem különösebben zsúfolt vagy pörgő
életemnél is lehet (és kell?) nyugodtabban, "lassabban" élni.
És mit ad az Ég? Amikor ezen agyaltam, belefutottam a Spektrumon az eredetileg
Discovery készítésű Túlélni az Everestet (Ultimate Survival Everest) sorozatba.
Sajnos az elejét nem láttam - pedig az alaptáborig nyilván azon az úton jutottak fel,
mint mi -, de az ismerős táj, az ismerős légszomj és egyéb problémák, a HEGY ugyanabból
a helyzetből való mutatása, ahol én is jártam beindították kis lelkemet.
Maga a mászás rész is érdekes, érdeklődve nézem.
Újabban sok (jobb) karral kapcsolatos tervem, van. Soha nem edzettem, de alig várom,
hogy fekvőtámaszozhassak (amikor majd jobbal is nyomhatom az egykezest, AKKOR leszek
gyógyult - remélem hamar eljön ez is, bár most még nagyon távolinak tűnik),
ha kondi terembe nem is megyek, de mielőbb szeretném elérni a baleset előtti
szálkássági szintemet.
Eddig soha nem érdekelt az ilyesmi.... Fur az agy.
Vagyis, inkább: nem értékeljük, amink van, addig, amíg el nem veszítjük.
Szép hétvégét!