Remek könyv. Befaltam, és azóta is elő-előveszem. Tökéletes méret, alak, kép/szöveg arány, igényes kivitel. 314 oldal, rengeteg (!!!) fényképpel, plakáttal, vízum igénylő lappal, képeslappal, mindennel, ami kell, és amire nem is számítana az ember.
2003-as, tehát bőven a feloszlás után íródott, alapos rálátással a történtekre, a magyar fordítás pedig 2011-es.
Sok púder nincs benne, ugyanis 100%-ban a szereplők szavai mesélnek. Zenekari tagok, managerek, barátnők, újságírók, roadok, számtalan figura. Nem a balhékra fókuszál, "csak" elmeséli 22 év történetét, kronlógiai sorrendben, olykor külön kitérve egy-egy tagra. Olvasmányos.
Négy (aztán még plusz néhány) össze nem illő, külön-külön is "életképtelen" fiatal sztorija, akik együtt valami megismételhetetlent hoztak létre. A léptékről csak annyit, hogy a hatásukra alakult a Sex Pistols is annak idején. Tették ezt úgy, hogy az énekes és a gitáros a karrier nagy részében nem állt szóba egymással.
A fő szerző, Monte a turnémenedzserük volt a kezdetektől. Ha van a könyvnek gyengéje, akkor az az, hogy Ő írta. Nyilván az idő nagy részében úton volt a banda, de nagyon szívesen olvastam volna arról, hogy hogyan tudtak dalokat írni, próbálni (!!), lemezt felvenni úgy, hogy szinte folyamatos volt az ellentét a tagok között. Ilyesmiről sajnos nem igazán esik szó.
"Elég jól be tudok illeszkedni minden zenekarba, de náluk nem volt hova beilleszkedni. Mindenki utált mindenkit. Valósággal taszították egymást. Lehet, hogy ez tette őket érdekessé."
"Sokszor előfordult, hogy Johnny koncert közben is baseball-meccset nézett egy tévén, ami a színpad mellett volt felállítva, komolyan, a gitárjára rá sem nézett, csak játszott, mint a gép."
"Rögtön tudtam, hogy nem Graham a megfelelő ember /az album producerének/, amikor azt mondta nekem: "Nagyon zúg az erősítőd, kicsit vegyél le belőle!" Mire azt mondtam: "Hűha. Ez tényleg gond. Soha senki nem mondta még nekem eddig.""
"Keresztül kellett menni egy detektoros kapun, le kellett vetkőznünk, átkutatták a ruháinkat, lecsavarták a borotvahab kupakját és mindenféle eldugott dolgokat kerestek. Persze nem találtak semmit, de tudták Joey-ról, hogy ki ő, és azt gondolták, hogy most egy akkora drogfogást csinálnak, mint korábban Keith Richards-zal. A külseje alapán arra számítottak, hogy biztos lesz nála valami. Joey mindig úgy néz ki, mintha a nap huszonnégy órájában valamilyen szer hatása alatt állna, de hát ő alapjáraton ilyen."
Számtalan hasolót idézhetnék, vagy Springsteen-ről, Julia Robertsről vagy éppen Jimmy Carter lányáról, Stephen Kingről a sztorit... Számomra talán az emberi dolgok miatt tetszett leginkább a könyv. Természetesen, nem ítélkezve mesél a kényszerbetegségről, a tagok teljesen eltérő világnézetéről, személyiségéről, drogokhoz, alkoholhoz, szerelemhez, nőkhöz való viszonyáról.
Az utolsó 15 oldal brutális!! Oldalanként három sűrűn teleírt hasábon a lejátszott 2263 koncert (!!!) dátumának, helyszínének felsorolása. 1974-től 1996-ig. Felfoghatatlan mennyiség, megtett távolság. És közben felvettek 14 albumot is stúdióban.
Ha egy kicsit is vonzódsz a gitáros zenékhez, csak ajánlani tudom az elolvasását. Az pedig garantált, hogy olvasásakor Ramones-t fogsz hallgatni. És nem bánod meg.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.