"Ahogy egy felhő eltakarja a napot, úgy ereszkedik Londonra a csend; úgy ereszkedik a lélekre is. Mintha megszűnne mindenütt minden igyekezet. Az idő ernyedten lóg árbócán. És megállunk, elcsendesedünk mi magunk is; lényünket visszafojtjuk. Csak a megszokások csontállványzata tartja mereven az emberi külszínt, a burkot. Amelyben egyébként - semmi sincs, mondta magában Peter Walsh; teljesen üresnek, kihaltank érezte magát belül. Clarissa visszautasított, gondolta. Ott állt és azt gondolta: Clarissa visszautasított."

Ilyesmi mondatokkal (és még ilyenebbekkel) van tele a regény. Nem egyszerű érteni az eredetit, fordítani is nagy meló lehetett:

"A közben eltelt korok azonban elmosták már egy kicsit annak a régi-régi májusi napnak megannyi tiszta körvonalát; a ragyogó szirmú virágokat ezüstös dér lepte be; s ő már nem látta, miközben így könyörgött a férfihoz (mert semmi kétség, ez történt): "Nézz, ó nézz a szemembe odaadó drága szemeddel", nem látta már a barna szemeket, a fekete szakállas napsütötte arcot, csak egy előtte felmeredő alakot látott, árnyalakot, annak csicseregte oda a nagyon-nagyon öreg emberek madárhoz hasonlatos élénkségével: "Nyújtsd a kezed, hadd szorítom gyengéden az enyémbe" (mit is tehetett volna Peter Walsh, mielőtt taxiba ült, odanyújtott egy pénzdarabot a szegény szerencsétlennek), "s ha meglátják is, számít-e?", tűnődött a vénasszony; s kezét szívére szorítva, mosolyogva rejtette rongyaiba shillingjét, s mintha minden kíváncsiskodó szem kihunyt volna, a mellette elhaladó nemzedékek pedig - csak úgy nyüzsögtek az utcán a dolgukra siető középoszálybeliek - eltűntek, falevelekként, melyek csak arra valók, hogy eltapossák őket, beszívja, átitassa, termékeny földdé rothassza őket ez az örök tavasz."