'Dark Night Of My Soul'

„Nem jártam ott, csak álmodtam.”
„A tuskód és én ezúttal is ugyanarra jutottunk: nemsokára történni fog itt valami.”

     Ez az epizód főleg a vörös függönnyel határolt szobákban játszódik, ahol Cooper ügynök találkozik a szépen megöregedett, saját bevallása szerint (is) halott, mégis élő Laura Palmerral, annak apjával, a félkezű férfivel és karral, akiből mostanra egy fa lett. Coopert leszámítva mindenki furcsán beszél és mozog – mint eddig mindig ott. Feltűnik a fehér ló, van a szokott mászkálás a függönyös helyiségek között, aminek az a vége, hogy Cooper alatt megnyílik az ikonikus mintázatú padló, ő maga pedig zuhanni kezd. Nem tudjuk hová, de útközben kis időre szétnéz egy (new yorki (?)) üvegfalú kockában. A szokásos szinten elborult a szín, mégis sok dolgot érteni vélek.
     A kar (aki fa) pl. elejt egy olyat, amiből az sejthető, hogy neki van alteregója/hasonmása/másik, gonosz énje, nem pedig Coopernek, akire a tag egy az egyben hasonlít. Ez a Mr. C. - a valóságban - nagyon el akarja kerülni, hogy másnap visszavigyék a Fekete Barlangba, pedig (ha jól értem a fát) Cooper szabadulásának éppen ez a feltétele.
     A való világban kevés eseményt látunk az 55 perc alatt. A záró jelenetben – a (Bang bang) bárban, ahol egy zenekar egy sejtelmesen elvont számot játszik -  megjelenik James, a jóképű, motoros fiatal srác a régi Twin Peaksből. Sólyom az erdőben talán egy világok közötti kapu szerűségre (annak kialakulási stádiumára?) talál. Természetesen éjszaka.
     Alakul ez.

Scorpions: Lonesome Crow (1972.)

     Ismertek (?), annyira kevés zene tetszik 1980 előttről (Pistols!), és annyira irritál az akkori hangzás (tisztelet a kivételnek!), hogy szinte soha nem hallgatok ősi dolgokat.
A régiségvásárok arra is jók, hogy nyitottá, érdeklődővé teszik az embert. Amikor megláttam két egészen jó állapotban lévő Scorpions lemezt baráti áron, annak ellenére megvettem őket (persze, alku után, 2600 Ft/darabért), hogy (a dupla koncertet leszámítva) soha nem hallgattam rendszeresen a zenéjüket, a kezdeti dolgaikról pedig fogalmam sem volt. A másikat nagyjából tudtam, hogy mikori, erről viszont csak az ordított, hogy korai. 1976. állt a címkén, de mikor rákerestem, meglepve tudtam meg, hogy ez egy utánnyomása az első (!), 1972-es (!!) albumnak.
     Hippis, bluesos, elszállós. Köze nincs a zenekar későbbi zenéjéhez. Rudolf Schenker és Klaus Meine is 23 éves volt a készültekor, ami miatt viszont kifejezetten örülök, hogy birtokomba került a hangzó, az az, hogy ez az egyetlen albumuk, melyen (az akkor 16 éves!!) Michael Schenker gitározik. Virtuózan, ötletesen, figyelemre méltóan. Wolfang Dziony (dob,) és Lothar Heimberg (basszusgitár) sem maradt tagja a zenekarnak a második lemezre - ami kár, mert nem sablon vagy monoton dolgokat játszanak -, egyéni tehát a felállás.
Relatíve lendületes - vagy mondjuk úgy: sok tempósabb részt tartalmazó -, kicsit borongós, élő, lélegző a zene, NINCS lírai dal. Meine keveset énekel, de ahol igen, ott gyakran kiereszti a hangját.
Nem tipikus dalok alkotják olyan értelemben, hogy nem bírnak fix szerkezettel - amolyan művészalbum.
     Nyilván nem az én világom, nem is tetszik különösebben, viszont meglepően jó. Jobban bejön, mint a vele együtt megvett 1980-as Animal Magnetism. Nem veszem most elő őket, de szerintem veri a korai Judas Priesteket. A záró 13 és fél perces címadó dal megfülelését viszont csak haladóknak tudom ajánlani.
Remek állapotban fennmaradt (nyugat)német nyomás -> fantasztikusan szól. 9,8 márka áll a korabeli árcédulán.
Nagy hiba lett volna kihagyni.

6 - 7,4/10 pont a hangulatomtól függően

Brain, Made in W.-Germany, 1976.

     Ballagásra kaptuk a könyvet a harmadikosoktól. (Ilyen még van? Nem is emlékeztem rá, hogy a mi időnkben volt.) Szerencse, hogy ennyi évig kallódott, ugyanis 18-20 évesen olvasva biztosan nem tetszett volna, nem volt meg bennem az az érettség, amelyet megkövetel a témája, most viszont nagyon örülök, hogy véletlenül a kezembe került.
      Vietnámban, Saigonban játszódik a történet az '50-es évek elején, háborús helyzetben, fele részt európai szereplőkkel. Szereplőkben mondjuk, nem dúskálunk, lényegében három emberről szól a sztori. Vagyis, inkább három ember sorsán, szerelmi, kapcsolati háromszögén keresztül kapunk egy kor- és helyszínrajzot.
Hogy miről szól, az egy jó kérdés, és ez a mű talán legnagyobb erénye. Az ugyanis főleg az olvasón múlik. Elgondolkodtat, kérdéseket vet fel, nem a szó könnyed értelmében, de kikapcsol, sok nézőpontból vizsgálható, értelmezhető.
Nem hosszú, könnyen és gyorsan olvasható, mégis kellően összetett, sokrétegű.
      Méltán klasszikus. Tetszett.
      Utólag tűnt fel, hogy egyetlen szimpatikus (fő)szereplő sincs benne.

Szépen gyűlnek a zenekar albumai eredetiben, ez adott egy olyan vicces ötletet, hogy írok róluk, sorrendbe teszem őket. Azért vicces, mert gyakorlatilag valamennyi borítójuk ugyanolyan, és azért ötlet :), mert így legalább lesz egy sorozatom, melyet sikerül befejeznem – új albumuk ugyanis sajnos már nem lesz.
(Az On Parole-t – a zenekarhoz hasonlóan – én sem tekintem az életmű részének, ezért nem szerepel a listámon.)
Aztán, ahogyan belekezdtem, vakartam a fejem rendesen, hogy mi alapján különböztessem meg őket, de sikerült.
Kezdjük hát!
Két nagyon gyenge és két szimplán gyenge borító próbálja elvenni a kedveteket a továbbiaktól. Ezek:

22. helyezett: Snake Bite Love (1998.): Minden problémás. Az ötlet, a kivitelezés, a feliratok mérete és elhelyezése… Meglehetősen vállalhatatlan. Joe Petagno készítette. Ezek szerint ő is tud hibázni.

21. March ör Die (1992.): Rettenetesen rossz. Koponya lett a fejből, kb. ennyi lehet a koncepció. Nem túl bonyolult, viszont ronda. Szintén Joe Petagno munkája, amit nehezen tudok elhinni.

20. Aftershock (2013.): Vízfesték jellege van, de ettől még lehetne jó. Nem az. Az agyar vastagsága sem az igazi, de összességében sem tetszik. Terje Aspmo készítette.

19. We Are Motörhead (2000.): Tulajdonképpen nem rossz, de az alak feje nálam sokat ront az összképen. Érdekessége, hogy a fej profilból látható rajta. Joe Petagno festménye - nem is a kivitelezéssel van a gondom.