'Dark Night Of My Soul'

"Meglesz, amint a szfinxorr előkerül."

Nagy hajrában, de készen lett a Ritmiklift interjúm.
Egyrészt gyerekjáték volt, hiszen nem zenei lapban jelenik meg, így több
általános dolog kellett bele a szokottnál; másrészt a rövid terjedelem
(4000 karakter) miatt nagyot küzdöttem, hogy (majdnem) minden beleférjen,
amit fontosnak tartok, tartunk a csapattal.
Minden jó, mert vége van. :)
Este már a kedvenc dalomat gitároztam tőlük:

http://www.myspace.com/music/player?sid=10900435&ac=now

A(z egyszerűbb) dúdolható dallamokat egészen jól le tudtam szedni - ezer évem alatt ez a hallásom egészen jól kifejlődött a nulláról -, de akkordokat maximum a dallamból (nem) tudok számolgatni, nagy néha.
Az Absinthe esetén ez sem megy.
Ex-gitáredzőm: (mik az akordok a dalban? :) ezt hogyan lehetne fejleszteni?
Neked megy az ilyesmi?

"Na, bakker, ha ez is eltört, jól nézek ki. NAGYON fáj, a törés nem fájt, remélem,
csak az izom. Ott nincs izom, és az nem így fájna. Nem merem/bírom kinyújtani és
még mindig nagyon fáj, te jó Ég! Ránézésre rendben van. Attól még bőven el lehet
törve, és ha rendben lenne, ki tudnám/merném nyújtani. Ne láss rémeket!
De akkor is nagyon fáj. Óvatosan kinyújtom, aztán lesz, ami lesz."

Ezek jártak a fejemben, miután focin keményen összecsattantam a saját kapusommal.
Olyan szerencsétlen helyen szállt belém, de nagyon (térddel? könyökkel?) az alkarom
könyökhöz nagyon közeli végénél, hogy vagy egy percig kínlódtam utána.
A többiek megértőek voltak: "A műtött karod? Nem? Akkor mit rinyálsz?"
Szerencsére nekik lett "igazuk", semmi bajom nem lett.

A gyíktól is félek.

Arra jó a bérlet, hogy olyan hangversenyre is eljutok, melyet "magamtól" biztosan
kihagynék. Miklósa Erika dalestje ebbe a kategóriába esik.
Hogy öregszem, arra bizonyíték az is, hogy régebben ki nem állhattam a szoprán
(opera) hangokat (és a klarinét, a csemballó, valamint a fuvola hangszínét), tegnap este
mégsem zavart.
Nem ragadott magával - az én "hibám" -, de kellemes kb. 75 percet szerzett a művésznő.
A hangjáról, megjelenéséről kár beszélni, még én is hallom, látom, hogy hibátlan,
profi. Az egyénisége csak helyenként súrol bele a "furába", alapjában megmaradt emberinek.
A direkt hangok nagy barátja vagyok (már az is zavar, hogy a hegedűsök, csellisták
állandóan "rezegtetik" a bal kezüket), valamint jelen pillanatban (az unalmas
legutóbbi In Flames lemez óta)a Kreator a kedvenc zenekarom a kontinentális
Európából, így nem csoda, hogy az olasz vígoperák nagyon messze vannak az
ízlésemtől és a Time To Say Goodbye kifejezetten untat, de a más stílusú
operákból vett áriák, illetve az A csitári hegyek alatt átirata nagyon tetszettek.

https://www.youtube.com/watch?v=UIM52TjiERM

Olykor elég, ha egy dal "csupán" kikapcsol három percre, illetve elismerést vált ki azzal a két-három jó ötlettel, ami van benne.
Ha egy király klipet is készítettek hozzá, az újabb öt perc gondtalan jókedv.
Nem kis szó.

A banshee a kedvenc angol szavam, de most vetélytársa akadt.

Mókás, hogy egy dalról akartam ma írni, de közben rájöttem, hogy ezt már megtettem:

http://krap.blog.hu/2009/11/26/my_grave_favourite_song

Az elmúlt több mint két évben sem jöttem rá, mitől kattantam rá ennyire, de ez nem baj.
Nem ajánlom senkinek :), de tény, hogy két-három, ettől merőben eltérő stílusú nótával
együtt ez a dal (vagy csak a refrén, a DOBTÉMA, a ritmusgitár és a szinti?) fejez ki
talán leginkább.
Most éppen a 3:19-nél bejövő egyszerű szinti téma fektet meg benne a legtartósabban :), illetve a dob-váltása 2:57-nél, és az, amit utána leművel (a kettős cin ütések - nyamm!) az elcsendesedésig.
És persze az egyre inkább bedurvuló őrületes dob az említett nyugvás után.
A szomszédaim is szeretik. Van, hogy egész délelőtt ezt hallgatják.
Mellettem általában fiatalok laknak albérletben.
Szinte mindegyik felébreszt egyszer (!!!! :) valami gagyi zenével egy szombaton
bekültözésük után nem sokkal.
Aztán kicsit meglazítom a port :) és megigazítom a nem létező porcelánt náluk a
My Grave néhányszori megismétlésével koncert hangerőnél alig hangosabban,
és lesznek csendes szombat reggelek és előre köszönések a lépcsőházban.

Hihetetlen, hogy nem tették albumra!

https://www.youtube.com/watch?v=9ieEdqAhiHQ

 

Nyári gumis kerekekre csere két kocsin is, kert ásása, foci (győzelem, sok lőtt gól, de ezek nem számítanak, csak az, hogy közülük némelyik egészen szép volt), teljes elfáradás, két sör, Grace klinika,

hetedszer hallgatom egymás után, erősen rá vagyok kattanva - évek óta:

nagyon szeretem a zenéjüket, mailben éppen interjút készítek Velük, (VÉGRE, ismét
"dolgozhatom" zenével kapcsolatban).
Az élet apró örömei, melyk SZÉPPÉ teszik azt.

Az egyik első angolul olvasott könyvem - természetesen az első Csilagok Háborúja
trilógioa után - Michael J. Fox kanadai színészé volt, mely arról (is) szól, hogyan
hatott az életére, a gondolkodására, hogy Parkinson-kórt diagnosztizáltak Nála.
A filmjein túl arról híres (hogy alacsony, hogy a felesége kitart mellette...),
hogy a kórral kapcsolatos kutatások élharcosa lett az alapítványán keresztül,
illetve sok éve sokkolta a (főleg amerikai) TV nézőket, amikor egy komoly (kongresszusi??)
felszólalására, melyet a betegségről tartott, úgy ment el, hogy direkt nem vette
be a gyógyszereit, ettől pedig előjöttek a tünetei, és mindenki szembesült vele, hogy mennyire beteg.
A minap láttam Vele egy interjút (CNN). Dadog, koordinálatlan a mozgása, de
szellemileg ép. Nyíltan beszélt mindenről, már ismét játszik filmekben
is - a betegségéhez illő karaktereket -, egyszerre volt fura és jó látni.
Részlet az interjúból:

https://www.youtube.com/watch?v=fqqA10bsHMo

     Ez nálam nagyon ritka, de amikor előfordul, akkor rendesen megkavar.
A hatásmechanizmus szinte mindig ugyanaz és a derült égből jön.
Rendre az AAZTA!!!-eznemsemmi,hogyanisvan?-HÚ,DEÁLLAT stádiumokon
esem át ilyenkor.
A hatás már sokféle: van, amikor napokig csak az adott nótát hallgatom,
majd szépen kikopik az életemből; van, hogy megtanulom gitáron (ja, ha
egyszerű :), majd elhalványul az emléke; és van, hogy örökre az egyik
kedvencem lesz. Az biztos, hogy hosszabb időre feldob, feltölt.
     A mostani dal már a nyitó riffel megfektetett, aztán tovább pakolta
rám az érzelem hegyeket, miközben az agyamat is dolgoztatta.
Hónapokkal ezelőtt hallottam először - azért most mutatom be, mert eddig
nem találtam a neten -, mostanra minden hangját megfejtettem (a finom
játékot a cineken, főleg a lábcinen, ezen a felvételen nem is hallani (jól)), és csak azt
tudom írni, hogy TÖKÉLETES!
     Persze, ilyen felvezetés után szinte borítékolható, hogy Nektek nem tetszik majd, de nem gond, az ízlések eleve különböznek. Én ritmusgitár és ÉRZÉS mániás vagyok zenében.
Az ilyen zenéket (is) szeretem (leginkább:)- melyek egyszerre hatnak a lélekre és az értelemre.

https://www.youtube.com/watch?v=s4MbuBunntA

u.i.: ex-gitáredzőm: ÉPPEN az is a jó az egészben, hogy csak lesel a meghallgatásakor, és nem érted, mit kajálok benne!! :)

Hogy ne maradjatok csodaszép (bizony! Tessék kivárni a refréneket!!) zene nélkül
az ünnep alatt sem:

https://www.youtube.com/watch?v=_bbVelwUkDY

Mimózák csak 1:20-tól hallgassák! :)
 

"Nem tudom, hogy mi az, amit még el kéne mondani" - kb. ezt akartam tegnap írni.

A bakelit elhalásával éppen gyermekkorom kedvenc lemezei kerültek ki az
életemből az elmúlt 10-20 évben. Szégyen. Próbálom pótolni.
Most pl. az első megjelent Beatrice hangzó ("'78–'88", dupla) döbbent le, hogy
mennyire jó.
A sokáig kiadhatatlan dalokat tartalmazó első lemez önmagáért beszél (mai füllel
is remek), de a teljesen más stílusban, hangzásban fogant '88. is pepec.
Most éppen a nyitó dal a kedvencem, pedig messze nem az a legjobb:

https://www.youtube.com/watch?v=V2Y-lOw6ZnM

Az eléggé monoton verzék, majd a gyenge felvezetések után ahogyan beüt a REFRÉN.... WOOWWWWW!!!!
Rengeteg (10?, 15?) éve nem hallottam ezt a lemezt, de a mai napig ahányszor
meghallom, hogy "Az óra körbe jár..." ugyanaz a hatás, mint régen.
Reflex-szerűen :) keresem a tömeget, hogy a refrént üvöltve rohanjak a
közepébe eldobni az agyam.
Az emberek alapjaikban nem változnak.
És ez jó!
A basszus is az említett refrén alatt.
És a 2011-es Ricse lemez sem rossz.

Várom a még jobb időt, kissé beteg is vagyok, úgyhogy nem sok téma van, melyet ide pakolhatnék.
Még temetése is megyek a héten. :(

Január végi képek:

A blog statisztikájában látom, hogy milyen keresőkifejezések alapján kerültek
látogatók ide. Néha akadnak meglepőek közöttük. A mostani kedvencem:
"a+drog+rossz+értem"
Öröm, ha kultúremberek (is) megtisztelnek látogatásukkal. :)

A japánok Tokyoban (tehát földrengés-veszélyes területre) megépítették a világ
legmagasabb TV tornyát.
634méter magas.

Noha az Alice In Wonderland filmhez írt dalát telibe lőtte - talán ezt már írtam
is -, a tavalyi lemeze nem egy nagy szám.
Valami miatt mégis szeretem a hangját.
Pedig hajszálra van attól, hogy idegesítsen.
Azért egy műkincset találtam a Goodbye Lullaby-on is (a lemez címén kívül):

https://www.youtube.com/watch?v=zQrEJkspHss

Tudom, lemezen valószínűleg én is jól énekelnék :), de úgy hallom, élőben sem kamu a hölgy:

(Utóbbi videón figyelitek a dobost, hogy a jobb kezében nincs is ütő?)

"Én mindenfélét hallgatok, de nemcsak magát a zenét figyelem, hanem azt is,
hogy milyen szívből származik."

"...a szabadság egy növekedési folyamat... az Igazság tesz téged szabaddá..."

"Az, ahogy gondolkodsz, meghatározza azt, amit érzékelsz, és az,
amit érzékelsz, meghatározza az érzelmeidet."

"Megláthatsz engem egy műalkotásban vagy zenében, vagy embereken keresztül..."
/Wm. Paul Young: A Viskó/

A polcon érdekesnek tűnt, hát kölcsön kértem.
Olvasva már inkább megosztó, idegesítő, mint érdekes vagy jó.
A történetét le sem írom, mert akkor biztos, hogy senki nem veszi kézbe.
A mondanivalója már beszédre érdemesebb téma.
A könyv "Jézuskás", azaz vallási.
Arról szól, hogy Isten mindent tud, és végtelenül szeret mindenkit.
Ennyi.
Aki hisz Istenben, annak semmi újdonságot nem ad, aki nem hisz, azt pedig helyből nem érdekli az egész.
Arra talán jó, hogy elgondolkodtassa, kicsit közelebb vigye az embert Istenhez, de sok értelmét nem látom az egész könyvnek.
Noha a szerző kanadai, az írás gyomorforgatóan amerikai. Giccses, nyálas, az olvasót gyereknek/ostobának néző.
Kb. a 700-as klub és a Vidám vasárnap mellé tehető, de minek.?
Jobb idézetek következnek belőle holnap.

Kedvenc focistám, Scholes gólt lőtt a hétvégi bajnokin, de nem erről marad emlékezetes
a meccs, hanem, hogy a másik gólt szerző Giggs-nek ez volt a 900. (!!!) Manchester
United-ban lejátszott mérkőzése.
Egy picit gondoljatok bele!
 

Memóriám sohasem volt, és még öregszem is.
A kettő együtt azt eredményezi, hogy (hosszabb) hangversenyek esetén a végére
elfelejtem az első műről a gondolataimat.
Most Dohnányi Ernő: Ruralia Hungarica-ja sínyli ezt meg. Jó és szép, de azért
nem "nagyon jó" és nem "csodaszép". Kb. ennyi maradt meg belőle.
Jó kezdés volt tehát, de nem nyűgözött le.
Bartók Brácsaversenye nem tetszett. Nem elborult, tehát nem fárazstó hallgatni,
de semmi nem volt benne, ami miatt értékelném.
Tóth Péter: Balkán Express: rövid, érdekes ritmusú (hétnyolcados, amit én
három-negyednek hallottam -> van hová fejlődnöm), a vonat tisztán kivehető benne,
pedig nem vagyok benne biztos, hogy ez szerzői cél volt.
Kodály: Háry János - szvit: egészen jó.
A harangjátékos második tétel nagyon tetszett:

https://www.youtube.com/watch?v=738j9FmhseI&feature=related

A "közjáték" pedig nem csak király, de annyira magyar is, hogy már csak
külföldi olvasóim miatt is idepakolom:
This music is sooo Hungarian, as far as I can tell, that it is a must for you
to hear, dear foreigner reader:

https://www.youtube.com/watch?v=fMp-9RestNg&feature=related

Kedvenc szimpatikusaimat vendégkarmesterként Nagy Sándor vezényelte, aki valószínűleg nem iszik alkoholt, mert az ajándékot a(z előző hangverseny kapcsán is említett) vezérhegedűsnek adta. Ha a zenekar iránti tisztelete jeleként mondott le róla, akkor pláne piros pont.