'Dark Night Of My Soul'

     Az első benyomás, a mérete és terjedelme egyértelmű csalódás, kevésnek tűnik - plusz "nyilván" egyedül az én könyvem borítóját gyűrték össze a reptéren S. csomagjának átvizsgálásakor -, de ennyiben ki is merülnek a negatív dolgok a művel kapcsolatban. Egy szuszra is falható, de tíz estére, esténként egy fejezettel is tökéletes. Úgy olvastam, hogy az adott este elolvastam az előző fejezetet és egy újat.
Nagyon szeretem Hornby humorát, stílusát. Azt, hogy nem tesz nagy sztorikat, csavarokat, eseményeket a könyveibe, mégis élmény olvasni őket, hogy a legváratlanabb helyeken nevetek fel és ehhez elég akár egyetlen szó is.
     Ez a tíz párbeszéd is hozza a hornbys jegyeket – kellemes időtöltés. Egy házaspár a párterápia előtt hétről hétre beül a közeli krimóba egy italra, és beszélgetnek. Ennyi a "történet". 100% Hornby, 100% Anglia. Nekem ennyi elég az olvasási élményhez. A rövidsége miatt akár a szerzővel való ismerkedésnek is tökéletes.
     A belőle készült sorozat nem adja vissza teljesen a könyv hangulatát, de a karakterek – főleg a női – nagyon el vannak benne találva. Viszont eredetiben megérteni őket nem kis művészet magyar fülnek.
Angolul olvastam. Magyarul Egy házasság helyzete címmel jelenik majd meg 2021. elején.

     Ez már sokkal inkább egy vérbeli Hornby regény, mint a Slam volt. Terjedelmesebb, választékosabb is, és a témája, cselekménye is olyan, amiben a szerző erős.
Hornby olyan dolgokról tud nagyon jól írni, melyekhez szenvedély kell: zene, futball, párkapcsolatok.
A címbeli Juliet egy lemez címe, kár tehát erotikára gondolni a borítót látván. Ennek megfeleően a "A Meztelen Juliet" magyar cím tökéletes fordítás.
      Egy amerikai zenész egy turnéja közepén szó nélkül és szó szerint kisétál a zene világából, és elvonul a kíváncsi tekintetek elől. Senki nem tud róla semmit 22 évig, egy maroknyi rajongó azonban napjainkig életben tartja a nevét, beszél róla az interneten, felkeresi azokat a helyeket, ahol hősük megfordult, ahol érdekes vagy érdektelen dolgok történtek vele, amelyek szerepet játszottak életében.
A brit Duncan a legfanatikusabb rajongó. Minden dalszöveget kielemzett, az összes koncertfelvétel a birtokában van. Barátnőjével bejárja amerikát a zenész "zarándoklat" útvonalán.
Így kezdődik a regény, ezt követően jönnek az apróbb-nagyobb, tipikusan hornbys fordulatok.
     A könyv humora a cselekmény alakulásában, néhány fanyar mondatban és magában Hornby stílusában van jelen - tipikusan brit tehát, inkább érteni "kell", mintsem hahotázni rajta.
2009-ben adták ki először. SOKKAL jobb a Slam-nél, és talán a legjobb művei közé is odatehető. Az angolja a szokásos (a Slam egyszerűsége a múlté). Középfokkal simán érthető. Egyéni, választékos, de nem mesterkélt vagy erőltetett.
Jó könyv. Okoskodás helyett inkább idézek belőle, az többet mond az én szavaimnál.

"In the time before Duncan, it had been easy: she was young, and she liked exactly the same kind of music as the young man asking the question, who, like her, was either on his way to university, or an undergraduate, or recently graduated. So she could say that she listened to the Smiths and Dylan and Joni Mitchell, and the young man would nod and add The Fall to her list. Telling a boy in your tutor group that you liked Joni Mitchell was really another way of saying, 'If the worst comes to the worst and you knock me up, it'll be OK.' But now, apparently, she was expected to tell people who were not just like her, people who might not have an arts degree (and she knew she was being presumptive, but she had decided that Barnesy was not an English graduate), and she knew that she could not make herself understood. How could she, when she wasn't able to use some of the cornerstones of her vocabulary - words like Atwood and Austen and Ayckbourn. And that was just the As."

"Mielőtt Duncannel összejött, könnyű volt: fiatal volt, és pontosan ugyanazt a fajta zenéket szerette, amelyeket a kérdést feltevő fiatalember, aki, hozzá hasonlóan, vagy éppen készült az egyetemre, vagy egyetemista volt, vagy éppen végzett az egyetemen. Mondhatta hát, hogy Smiths-t és Dylant és Joni Mitchellt hallgat, és a fiatalember bólintott és hozzácsapta a The Fall-t a listájához. Azt mondani a tankörtársadnak, hogy kedveled Joni Mitchellt, olyan volt, mintha azt mondtad volna "Ha minden a lehető legrosszabban alakul és teherbe ejtesz, nem lesz gond". De most szemmel láthatólag olyan emberekhez kellet beszélnie, akik nem hasonlítottak hozzá, olyanokhoz, akiknek nem volt művészeti diplomájuk (és tudta, hogy ez csak feltevés, de meg volt győződve róla, hogy Barnesy-nak nincs irodalmár végzettsége), és tudta, hogy nem tudja magát megérttetni. Hogyan is tudná, anélkül, hogy szókincsének sarokköveit használhatá - szavakat, mint Atwood, Austen vagy Ayckbourn. És ezek csak az A betűsök voltak."