Csendben ültünk V-vel (nem keverendő Vr-val!)a Rába parton. Idill, mindketten élveztük egymás társaságát, a nyugalmat, békét, harmóniát.
Meg is állapítottuk, hogy jó pár lennénk. Aztán egyszerre néztünk egymásra és röhögtük el magunkat, hogy "na, de járni egymással...!!!???". Aztán abban maradtunk, hogy ha úgy alakul, hogy mindketten egyedül leszünk, akkor 60 évesen összejövünk, és boldogan élünk, amíg csak.
Szerelmes és hűséges (típus :) voltam a barátnőmbe/-höz, egy másik lányba/-hoz... Ezért is lehettünk ennyire jóban V-vel... Mert tudta, hogy közöttünk csak barátság lehet, semmi más.
Ez a folyóparti délután jutott eszembe a színdarabról.
Hogy hamarosan 60 éves leszek :) :(, és egyedül vagyok...
Nem ígértünk semmit egymásnak. A darab két szereplője viszont igen, és az egyik "benyújtja a számlát", számon kéri a réges-régi ígéretet...
A Színház legkisebb termében, karnyújtásnyira ültünk a szereplőktől. A díszlet minimális volt, de több apróbb/nagyobb EREDETI és olykor humoros ötlettel dobta fel a rendező (vetítés, UV-ben látszódó feliratok, makettek, stb.).
A cselekmény vezetése 5-20-30 perceket ugrált az időben előre-hátra, így több dolgot többször is láttunk. Ez először érdekes volt, majd zavart, a vége előtt viszont kifejezetten tetszett.
Az alapötlet nagyon jó. Mindannyian (a szerencsésebbek legalábbis) voltunk szerelmesek, és noha pl. nálam nem sok hiányzott hozzá, alig van valaki, aki az első szerelmével él. Márpedig az érzelmek közepette mondunk az adott pillanatban igaz(nak érzett) dolgokat, amelyek később átértékelődnek. Számomra kb. erről szól a gyakorlatilag egy Beatles (brrr) dalra, annak szövegére (I Will) (("Love you forver and forever" - egyszer csak eljutok eddig a dalig az életművük bemutatásában)) épülő színdarab.
Én a logikus dolgokat kedvelem (ha eddig nem vettétek volna észre), ezért a vége felé kissé elvesztettem a fonalat, a befejezésnél pedig pláne, de aztán (ha nem is teljesen) segítettek összerakni az én mérnöki agyamnak is.
Összességében nem bántam meg, hogy megnéztem, kicsit el is gondolkodtatott, de ajánlani csak a modern(ebb) színház kedvelőinek tudom.
Nem elvont vagy ilyesmi, de azért kell nyitottság a befogadásához.
Az öt szereplő: Ullmann Mónika (nő a múltból) remek, Simonfi Adrienn (a fiú barátnője) gyakorlatilag csak monológokat mondott, jól, Györgyi Anna (feleség) hozta a formáját, profi színésznő, de nálam ott van egy kis "de" minden játékában. (A vágy villamosában nem éreztem erősnek, Az eltört korsóban viszont jó volt. Kíváncsi vagyok, ha nem a politika szele hozta volna városunkba (a férjét), akkor hogyan éreznék a játékával kapcsolatban. Ciki, hibám, de nem tudok elvonatkoztatni ilyen dolgoktól.)
A fiú átlagos, a férjet ebben az előadásban gyengébbnek éreztem a többieknél.
Kortárs német szerző írta (Roland Schimmelpfennig). Ügyes, mert szerintem mindenki talál kapcsolódást benne a saját életében történtekkel.
A fejünk felett elrepülő repülő, és a jelenet, melyben U.Mónika elénekli az említett dalt (főleg a vége!!) magyarul voltak a kedvenceim.
A képek forrása: www.mnsz.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.