'Dark Night Of My Soul'

     Na, gondoltam, az a-ha mozi után nézzünk valami hasonlót egy másik világból. Úgy a közepéig nem is volt vele semmi gondom, sőt, kifejezetten tetszett. Addig elmesélte, remek zenékkel, archív felvételekkel bemutatta, hogy hogyan indult az Ike & Tina Turner zenekar révén a karrierje, alaposan kitért a házassága megromlásának okaira, a válásra. Innen kezdve viszont a film nem a sztorit vitte tovább, bemutatva a szóló karriert (amire, én kis naiv, gondoltam, fókuszálni fog a film), hanem a nyakamba öntött még egy órányi rinyálást arról, hogy ez az Ike milyen rossz ember volt, mennyire kihatott hősnőnk életére. Ez tény és sajnálatos, de nem biztos, hogy a film felében (!!!) ezzel kellett volna „szórakoztatni” a nézőt.
      EMLÍTÉS SEM ESETT az első négy szólóalbumáról, amelyek a ’70-es években készültek (igazság szerint összesen talán két szólóalbum kerül említésre), a dalszerzéseiről (mondjuk, ez nem meglepő, mert 0 (azaz NULLA) darab dalt írt a dicső újrakezdéstől (1986.) napjainkig), arról, hogy miért és hogyan hagyta abba a turnézást, az éneklést, hogy miért adta vissza az amerikai állampolgárságát (!!), hogy hogyan készültek az albumai, hogyan és ki választotta ki a kísérőzenészeit, ki és hogyan tervezte meg a show-it... Ezek talán fontosabbak lettek volna, mint azt nézni egy órán keresztül (a film második fele), hogy a hősnő annyira, de annyira meg akart szabadulni a férjétől és annak emlékétől, hogy a válóperben semmit nem kapott, egyedül ahhoz ragaszkodott, hogy az említett férj családnevét (Turner) és a férj által (állítólag a tudta nélkül) kitalált keresztnevét (Tina) megtarthassa. Ez mennyire életszerű és mennyire szánalmas!?
Azt még bevettem, hogy nyilvánosságra hozta (People magazin) a bántalmazásokat és a rossz dolgokat, hogy ezzel végleg lezárja a múltat, az viszont már nagyon nem tetszett a begyemnek (de a film megpróbálta letolni a torkomon), hogy a People interjú után x évente kiadott valamit (könyvek, játékfilm, és most ez a dokumentumfilm), ami szintén a múltról szól – a nagy felejtés jegyében. Gáz.
      Ha ennyi ez a nő, akkor semmi értelme róla filmet készíteni, ha viszont énekesnek tekintjük, akkor ez a film nem állít méltó emléket neki.
Dobálóztak nagy számokkal a filmben, ment a parasztvakítás, de pl. az a-ha (ők ráadásul időben ugyanakkor) vagy az Iron Maiden simán hozta amerikai show és marketing nélkül is azokat a számokat, amelyeket Tina. Hogy azt a 6-8 női előadót ne is említsem, akik Tina előtt vannak lemezeladásban.
Azt, hogy Ike Turnertől interjú részleteket tettek a filmbe a halála után, egyenesen gusztustalannak tartom.
      Az első fele egy jó kis dokumentumfilm, a második fele pedig előbb untatni kezdett, majd rendesen felbőszített. Nem hiszem, hogy egy 81 éves nő, pláne Tina Turner életében és munkásságában az a 16 év (az életének kevesebb mint ötöde) lenne a legfontosabb, érdeklődésre leginkább számot tartó, amíg a férjével élt, aki gyakran (?) bántalmazta. Ha igen, az kellemetlen.

4/10

Ilyesmiről beszéltem. Ez nem Dancing Queen vagy Sleepin' In My Car. És hány ilyet írtak!! Avagy, ahol a nő énekli az alsó szólamot (többnyire):

 /A-ha: I've Been Losing You (live, unplugged 2017.)/

     Fura, hogy az északi „nagy” popzenekarok közül csak és kizárólag az a-ha-ban éreztem és érzek bármi hozzám közel állót. Annak ellenére, hogy a magas hangú (férfi) énekesek hangjával finoman szólva is vannak problémáim. A tegnapi film óta ezt is tudom: falzett a mumus neve. : ) Az ABBA és a Roxette a „hagyjuk!” kategória, a Europe nem alkotott elég jó dalt, aztán kb. ennyi, ami északi és nem metal. Az a-ha-ban viszont határozottan ott van a tartalom a jó dallamok, a hangulat a popzene mögött. A régi dolgaikat is hallottam – ki nem? –, egy dupla koncert CD-jük (How Can I Sleep…) nagy kedvencem, de az újabb, „felnőtt” dolgaikat is követtem, az egyik késői albumukról még írtam is a Rockinformnak. (Ha megtalálom, ideteszem – érdekel, mennyire tartom jó írásnak a saját művemet.)
      A zenekar tehát jó, a korral sem csináltak bohócot magukból és az életműből, ami nagy szó. Az is – és itt már kanyarodom a tegnap látott (dokumentum)filmre -, hogy soha nem volt tagcseréjük, nagyon korán, fiatalon összekerültek, semmi botrányuk nem volt, a szépfiú énekesen kívül rendezett házasságban éltek és élnek, a szintis ráadásul a középsulis szerelmével.
Kívülről nézve fel sem tűnt, hogy mennyire hirtelen (első kislemez a veszett nagy világsiker Take On Me dal a szenzációs videoklippel) és mennyire természetesen (utána újabb és újabb slágerek, remek albumok, bár utóbbiból nem készült annyi, mint készülhetett volna) mekkora (címlapok, ügyeletes tinisztárság) siker szakadt a nyakukba. Ez a siker egyébként tart a mai napig. Véleményem szerint azért, mert tudott a zenéjük velük együtt változni, a hullámvölgyekben is önmaguk maradtak, nem ültek fel trendeknek, nem hajszolták a sikert. Hogy milyen lehetett ezt megélni, abba nem igazán gondol bele a zenehallgató.
     A film első fele túl nagy hangsúlyt fektet az említett Take On Me-re. Ezt csak akkor tartanám indokoltnak, ha a zenekar közvetlenül utána nem írt volna kapásból 3-4 legalább akkora dalt. A történet második felében aztán már elkanyarodik a dal árnyékából a sztori. A film kizárólag a három zenész és minimális számú egyéb szereplő elbeszéléséből, gondolataiból áll össze. A nagy előnye az, hogy nincs semmi önfényezés vagy a társak sztárolása az anyagban, és hogy van egy természetes folyása. Lazán, de egymáshoz kapcsolódva szövik a történetet, miközben kialakulnak a nézőben a három eltérő, de mégis összeillő személyiség főbb vonásai.
Éppen a hetekben hallgattam a valahol északon egy faházban felvett (MTV) unplugged felvételüket. A filmben van egy rész, ahol rendesen egymásnak feszül a három zenész (plusz manager) nagyon eltérő véleménye egy témában a felvétel, koncert előtti próbák egyikén, a hegedűs hölgy pedig csak ül és pislog a vita közepén. Nekem talán ez a rész tetszett leginkább.
      A teremben egy sima sztereo rendszer volt, amely nem szólt kellő hangerővel, így a tér sem igazán volt jelen a hangképben, ezért kár.
Picivel több zene elfért volna benne, bőven lett volna miből meríteni, Norvégiáról is érdekeltek volna dolgok, az viszont nagyon tetszett, hogy észrevétlenül, de az lett a film mondanivalója – számomra mindenképp -, hogy milyen emberek, hogyan áll egymáshoz, a zenéhez, a zenekarhoz, az élethez a trió. Érdekes, de a személyiségükből adódóan normális, hogy a hírnévről alig, a vagyonukról, életmódjukról pedig egyáltalán nem esett szó. Mindezeken felülemelkedni nem egyszerű dolog. Az a-ha-nak ez szemlátomást sikerült, és – ami a lényeg – a zenéjükből is ez (is) sugárzik.
     Hárman háromféle választ adtak arra, hogy lesz-e még új albumuk (kedvencem „nem”, „miért?”, „mert nem akarok darázsfészekbe nyúlni”), de amíg ez a hármas zenél, addig érdemes figyelni rájuk. Az életművük pedig önmagáért beszél.

7/10

Vagyok, élek, csak az élet... A megyénknek let (új) logoja. Kb. egy kocka egyszerűségével és mondanivalójával bír. A neten (még?) nem találtam. Ha előkerül, cseppet sem büszkén, de megmutatom majd.
Zenére nyitottaknak pedig az Insomnium legutóbbi, 2019-es albumát (Heart Like a Grave) ajánlom. Olyasmit ért el, ami nálam újabban már nagyon ritkán esik meg, sajnos: először napi, majd heti szinten újra meghallgatom, és minden hallgatáskor meglepődön, hogy mennyire jó. Kemény, okos, hangulatos, dallamos, pozitív kicsengésű. Finnek.