'Dark Night Of My Soul'

A héten hallgattam néhány friss albumot. Adele-tól a 30 (most akkor mégis csak lett életkoros cím!? Ejnye.) alapjában jó, de nem tetszik annyira, mint a 21 vagy a 25, és nincs rajta annyi megjegyezhető dal(lam) (sem), mint a 19-en; az ABBA Voyager-éről legyen elég annyi, hogy 3/10 pont; Lana Del Rey idei második (!) albuma, a Blue Banisters nem sok újat hoz, de az előző (szintén idei) albuma (Chemtrails Over the Country Club) visszatette nálam a hölgyet a "hallgatható" polcra, és a Blue Banisters is megtartja ott. Egyébként munkához nyomom időrendben az Aerosmith életművet is. Az első négyen vagyok túl. Meglepően jók, nyersek. Ami miatt írok, az az új Cynic album, az Ascension Codes, amit a megjelenés előtti napon feltett a kiadó a Youtube-ra, és nagyon tetszik. Helyenként nagyon SZÉPEKET zenélnek rajta. Persze, úgy könnyebb, ha (ennyire) tud az ember. Íme:

     Komolyan igyekszem pozitív lenni a blogon (is), de emellett elmenni...!!?? Eleve "nagy barátja" vagyok az olyan zenekaroknak, akik élőben, vendégzenészek nélkül képtelenek előadni a saját dalaikat... Azt csak most tudtam meg, hogy ez a világhírű négyes életében (értsd: 10 éves aktívkodása alatt) kb. 100 koncertet adott összesen, ami szánalmasan/nevetségesen kevés. "Döglött lóba" nem rúgunk, úgyhogy mindezt nem véletlenül nem említettem itt eddig, sőt, díjaztam a csapatot, hogy horribilis (!!!) összegek ígéretére sem álltak össze. Aztán eljött az új album. Még azt is megálltam volna, hogy írjak a 37 perces (!!!!?), többnyire karácsonyi prüntyögés vagy szintetizátor gyári-demo dallamok szintjén lévő primitív "zenéről", melyet 40 év szünetet követően sikerült kiadniuk idén. Ha valakinek ez kell, hát hallgassa. (Ötödik helyen nyitott a MAHASZ heti listáján, de az érkező új Adele lemez úgy fújja majd el, mint egy porszemet.)
      Ami leverte nálam a biztosítékot, az a manager megvalósított ötlete, mely szerint felvett énekre nem a tagok tátognak a közelgő "koncerteken", hanem George Lucas stábjával (komolyan!) megcsináltatták a négy tag avatarát, digitálisan megfiatalították őket és készítettek egy filmet hologramot, melyen az avatarok énekelnek, táncikálnak és az énekkel együtt kivetítenek majd egy nagyzenekar mögé egy speciálisan erre a célra épített csarnokban, Londonban. Hónapokon át, estéről estére. Koncertek, ahol a négy tag közül egyetlen sem játszik vagy énekel egyetlen hangot sem élőben, sőt, jelen sincsenek. A szembe köpött rajongók pedig rohannak a jegyekért.
És még csak nem is ez a legszánalmasabb, legbicskanyitogatóbb az egészben, hanem a "zenekar" véleménye az egészről:

"Minket az fogott meg, hogy a saját verzióinkat úgyis elküldhetjük, hogy mi közben otthon főzünk vagy a kutyát sétáltatjuk."

"Jövő májusban mi is a közönség soraiban fogunk ülni Londonban, hogy megnézhessük, hogyan koncertezik saját magunk digitális mása."

Szép új világ ABBA módra.
Nézzük pozitívan ezt a förtelmet: megteremtette a lehetőségét annak, hogy sokunk kedvence, a Kantin zenekar végre felléphessen. :))

Mire jó egy manager? Például arra, hogy hülyét csináljon egy "zenekarból" két elvált házaspárból, akik idén elfeledtetik velünk, hogy van egy "soha a büdös életben nem" Guns 'n' Roses, akik elvileg már beton-biztosan megnyerték a "ki csinálja a világon a legnagyobb s.gget a szájából?" versenyt... Áh, előbb csak a kép a négy, bőven 70 fölött járó "zenészről". Ha azt hiszitek, ez a legcikibb a történetben, nagyot tévedtek.

Nem mondom, hogy azonnal, de folytattam az új Maiden album megfülelését. A második CD-ről ez az első véleményem:

Darkest Hour (7:20): Ügyes variálgatással indul, majd lomhába vált és úgy is marad. Egy ötlet- és jellegtelen lírai időpocséklás. Ide is eljutottunk: egy Iron Maiden dal, amit nem szeretnék többé hallani. (4,5/10 pont)

Death Of The Celts (10:20): Valami miatt zavar az új húrok pengése, de ez az én bajom és csak szőrszálhasogatás.
Érdekes, ügyes, igencsak hangulatos és jó variálgatással indul (éljen a „változatos” dalkezdési struktúra!?), majd középtempóba és középszerűségbe vált. Érezhetően az ének és a szöveg lenne a hangsúlyos az első részben, de engem – és ez nem szőrszálhasogatás – a zene érdekel. Az pedig nem sok újszerűt tartalmaz.
Össze van rakva, nem is üres, de sok benne a múltidézés, a „hasonlót már hallottam tőlük” érzés. Van benne pár szép váltás, de nem érdekes annyira, hogy tíz percnél is hosszabb legyen. Hosszabb.(6/10)

The Parchment (12:39): Hangulatos (Bolero ihlette?) témázgatással indul, majd málházásba vált – úgy látszik, a sebességet száműzte a zenekar a repertoárjából. Nagy kár ezért, de önmagában nem lenne probléma. Azzal viszont van baj(om), hogy három (!) szólógitáros alá szintiszőnyeget kell húzni, hogy legyen egy kis érdekesség is a hallgatnivalóban.
Itt már 12 perc fölötti a dal hosszúsága, ami egyedül a szólók alatt nem tűnik soknak. Ez egyébként az előző két dalra is igaz: a szólók nem rosszak, de ez kb. olyan, mint egy jegesmedvénél, hogy nem fázik, és kellemetlen is ilyesmit leírni a Maiden kapcsán. Mint ahogyan azt is, hogy felkaptam a fejem, amikor az utolsó néhány percre „tempót fogtak” a srácok, és emlékeztettek rá, mit szeretek ebben a zenekarban. A dal nem rossz, egyértelműen jobb, mint az előző kettő. Ha ez lenne a leggyengébb az albumon, szavam sem lenne, de sajnos a jobbak között van. (7/10 pont)

Hell On Earth (11:19): A hatvanadszor ellőtt formula: sejtelmes, nyugodt felvezetés (hogy mennyire unom már!), kellemes torzítatlan témázgatás, majd vagy beindul valami (régebben mindig) vagy nem (újabban sajnos gyakran ez utóbbi a helyzet).
Ez egy jó kis Maiden dal, élmény hallgatni. Nem ül le, van (pozitív) kisugárzása. Röviden: él.
A szólók alatta az a furcsa érzésem van, hogy folyamatosan lassul a tempó, a ritmusgitár mint egy kézifék húzza vissza a többieket. Szeretem a(z ilyen) fura dolgokat a zenében. Elsőre a barátom lett.
Ezt az egy dalt hagytam volna az albumon a négyből. A hatvanadszor ellőtt formulát, a visszatérést a kezdeti merengéshez a dal végén (is) elhagytam volna. (8/10 pont)

Kb. ennyi a véleményem első (két) blikkre az új albumról. Nem tetszik különösebben az út, amelyen haladnak, a mód, ahogyan zeneileg öregednek, de még nem vesztettek el. Összességében a második CD nálam

6/10 pont,

ami a Maidentől gyenge. Megfelelő hangulatban, a „nagy” motyón hallgatva (eddig csak fülesen teszteltem a flac verziót) a CD-t nem tartom kizártnak, hogy kedvezőbb képet festek majd róla, ha elérek eddig az életmű elemzésében, melyben talán a Fear Of The Dark következik. Már évek óta.

A belső borító viszont pazar:

Az album összes dala (most még) meghallgatható hivatalos, a zenekar által publikált formában a Youtube-on (is).