'Dark Night Of My Soul'

/The Danish National Symphony Orchestra: Cantina Band (live 2017.)/

      Ha már „szóba jött” az előző bejegyzésben (a képen balról az első), írok Steve Jones nem régen olvasott könyvéről.
Lehetne a cím Silly Thing is, ugyanis „Jonesy” életének első harmadát nem sok bölcs vagy megfontolt dolog jellemezte. Leginkább a lopás, az ivás/drog, a női nemi szerv és (szerencsére) a zene körül forogtak a mindennapjai. Ez – az illegális dolgokat leszámítva – túl sokat azóta sem változott.
      Önéletrajz a történet. A Pistolst leszámítva nem túl változatos vagy különösebben érdekes, viszont végig őszinte és mentes minden önfényezéstől. Ez nagy szó. Mostohaapás munkáscsalád a 60-as évek Angliájában, amely családtól amint lehetett lelépett hősünk (később Angliából is), hogy aztán többnyire lopásokból tartsa el magát. Gátlások, fékek, gondok nem léteztek, problémák is csak elvétve. A zene volt az egyetlen értelmes hobbija, és ismerve a Sex Pistols rövidke munkásságát és utókorra gyakorolt hatását mondhatjuk, hogy a megmentője is. Korrajz, punk a lehető legközelebbről, majd annak túlélése. Nem csak archív Pistols videókat néz meg az ember önkéntelenül, amikor olvas egy-egy fellépésről, interjúról, de sok korabeli zenét is megismertetett velem, amelyek a hatásai vagy a kortársai voltak. Legnagyobb meglepetésem az első The New York Dolls album volt, egyike azoknak, amelyek segítségével gitározni tanult – valóban NAGYON hasonlít az ottani két gitáros ritmusozása a Steve-ére.
      Tetszett a könyv, bár Lydon-é sokkal jobb.
Angolul olvastam, mert csak így tudok szinten maradni.

Ezt a képet talán még nem is láttam. Tetszik.

Halford és Downing könyveinek olvasása közben természetesen az életművet hallgattam. Minden albumhoz írtam 1-2 mondatot. Aztán vagy kibővítettem őket, vagy nem. Nem jutott időm az összes albumra, de hátha, egyszer... Gyakorlatilag valamennyi meghallgatható a Youtube-on is, ha érdekel valakit.

1. Rocka Rolla (1974.): Ősi hard rock zene blues alapokkal. A dátum jó támpont a hangzás, a zenei világ betájolásához. Nem rossz, viszont – az én ízlésem szerint – nem is jó. Hátránya, hogy nincs előnye; előnye, hogy nincs hátránya. Hallgatható, kellemes zenélgetés, nyugis hard rock zene, de nem az én stílusom. A hangzás egyenes, direkt, egyszerűen, egészen jól van keverve. A klasszikus négyes már ezen az albumon együtt van (Tipton, Downing, Halford, Hill), a dobos John Hinch, aki üt jó dolgokat, vannak jó ötletei. A későbbi, egyhangúan ledobolt albumokhoz képest  üdítő, hogy a borítóra utaljak. Az akkor 23 éves Halford énekel figyelemre méltó dolgokat, itt-ott a magasait is elengedi, de – csakúgy, mint a zene – még nem emelkedik ki kortársai közül. A borító (mai szemmel) a „jajj” kategória.

4,7/10 pont

2. Sad Wings Of Destiny (1976.): A felirat és a borító nagyot fejlődött. Halford hangja bátrabb, már a „klasszikus” éra közelében van, a magas sikolyai is előtűnnek. A hangzás két lépcsőnyit  modernizálódott és zeneileg is legalább ekkora a fejlődés az első albumhoz képest. A The Ripper dallamára, riffjeire felkapja az ember a fejét, a nekem nem tetsző lírai részekben pedig Halford és a gitárosok kapnak nagyobb teret, amit ki is töltenek. A Prelude úgy gyönyörű, ahogy’ van, a Tyrant pedig bármelyik albumukra felférne, annyira igazi Judas Priest. Kezd tehát a zenei egyéniségük is megmutatkozni. A másik véglet a (valaha volt?) legfurább Judas P. dal, a nagyon erős The Queen jegyeket mutató Epitaph. Jó kis régimódi hard rock zene. Alan Moore dobol a lemezen – gyakorlatilag észrevétlenül. 1976-ban ez egy nagyon jó album lehetett.

6/10 pont