'Dark Night Of My Soul'

Kollégám repült Németországba. Visszafelé a bicskát felengedték a repülőre (!), de a tolómérő miatt rendesen körülállták és elvették tőle. Odafelé az is felmehetett simán.

Tényleg kegyelti okok, a hátrahagyott család, stb., de az eltelt pár hónap alatt sem tudtam eljutni addig, hogy ne írjam le a véleményemet az esetről. Adva van egy fickó ("őrjöngő férfi", "tomboló férfi"), akit három rendőr próbál megbilincselni egy lépcsőházban éjszaka. Az intézkedésnek az lett a vége, hogy mindhárom rendőr megsebesült, az egyik meg is halt, a másik kettő kórházba került, de utóbbi kettő előtte még a tagot a villamossínen, ordibálva kergette, majd csak azt követően fogta el, hogy lábon lőtte.
Hogy a három rendőr szakmailag nem volt a csúcson az estenél, az eléggé egyértelmű és rendkívül finom megfogalmazás. Lehet emberileg sajnálni a halottat és családját, értem, hogy valószínűleg már nem oszt, nem szoroz, de egy ilyen akció után törzszászlósból főhadnaggyá előléptetni valakit...? 
A tanulság? Legyetek jóban a szomszédaitokkal, mert ez az állomány véd meg Titeket is, ha baj van! És Ti nem lesztek hősi halottá nyilvánítva, bármi is történik Veletek.

A cégnél a számtech csapat (IT) tagjainak az aláírásuk utáni mottója:

We make IT possible

Franciaországban nem kis balhé van abból, hogy a nyugdíjkorhatárt 62-ről 64 évre tervezi Macron megemelni. Nálunk jó ideje 65 év a határ, és hang nélkül fogjuk benyelni azt is, amikor szépen, lassan megemelik a "végtelenbe".

... jól látszik, hol fagy és hol olvad.

/A képet az időkép.hu-n találtam a múlt héten./

     Mint írtam, ebben a rövid (120 oldal, pár óra alatt elolvasható) regényben nem szerepel - még az említés szintjén sem - postás. A cím így megfejtést kíván. Olvastam róla, hogy miért ez a címe - én nem jöttem volna rá, és kitalálni sem tudtam rá jó/jobb magyarázatot, de nem lövöm le a poént, mert igazán nincs is.
     Az egyes szám első személyben elmesélt történet egy csavargó, vándor néhány hetét, hónapját, egy asszonnyal való találkozását és közös történetüket meséli el sok párbeszéddel, minimális leírással vagy bölcselkedéssel. És ez az ereje - egyszerű, földhöz ragadt, de olykor elemelkedő; profán, de a mozgatórugója magasztos; tiszta, de végtelenül gyarló, és egyben mocskos is. A karakterek egyszerűek, hétköznapiak, az érzéseik, tetteik mozgatórugói szintén. A történetvezetés egyenes. Nagy csavar, ármány, csak az utolsó negyedben található benne, több is - azok közül az első ki is rántja a talajt a főszereplők alól. Amikortól a kétely, a csalódás befurakszik a páros gondolataiba, lelkébe, már az a kérdés, hogy van-e olyan erős az egymás iránt érzett érzelmük, hogy mindent legyőzzön. A válasz sejthető, mégis szurkol az olvasó egy esetleges boldog, de legalább semleges és hihető befejezésnek. Ezt meg is kapja, de nem sziruposan, hanem úgy, ahogyan nem számít rá.
     Realisztikus, helyenként durva, de ezzel együtt sodró, mégis elgondolkodtató olvasmány. Tetszett. 

Az is jó a hardcore-ban, hogy arra épül, hogy semmi megjátszás nincs benne. Így a videoklipjeik sem hemzsegnek a sablonoktól. Először csak a két reflektoron mosolyogtam. Az 1:24-nél betáncoló tagon már felnevettem. Jól felépített, egyszerű klip. Szeretem az ilyet (is).

/Sick Of It All: Road Less Travelled/

"... maga mögött tudta tudni..."

Nem elég, hogy okosakat mondanak, de ez a doktor (!) ex-focista úr még magyarul is rendkívül választékos!

"Nincs mirajtunk áldás, Frank. Azon az éjjel Isten homlokon csókolt minket. Megadott nekünk mindent, amit ember Istentől kívánhat. De nekünk sok volt, amit adott. Összeroskadtunk annyi szeretet súlya alatt."
                                                  /James M. Cain: A postás mindig kétszer csenget/

Bozsik Péter "tudat alatti minden áron győzni akarás"-ról beszélt a Kövesd meccse alatt/után. Érdekes.

Élek, (az túlzás, hogy) virulok - nincs semmi különösebb gond. A munka (utáni önmagam leterhelése) és a laptop haza nem hordása miatt van/volt ez a nagy csend, de a lustaságot is meg kell említenem. :( Kis (?) türelem, és jövök!

Már írtam, de kevés ennél jobb szerelmes dalt hallottam eddig. Avagy: váltott pengetés? Az meg mi? : )

Beágyazni nem hagyja, de a linknek működnie kellene: https://www.youtube.com/watch?v=wVMdc-Wgv0c

A régi The Cure albumok csak másolt kazettákon voltak, vannak meg nekem. Egy idő után nem is hallgattam őket, mert a kalóz koncertfelvételeikre cuppantam rá, de nagyon.  Apránként beszerzem a stúdió albumaikat lemezen, CD-n. A Pornography-t hallgattam legutóbb, sok sok év után, új hangmotyón, gyári, új lemezen. Szól, de nagyon.. Ez az album éppen a határon van - nagyon borult, mégis tetszik. Ez a dal is... Egyszerre végtelenül egyszerű és nagyon is komplex. A dobtémára például nem is tudok mit mondani... Van hangulata. A The Cure-ban talán ez a legjobb. A hangulatok, érzések, melyeket kifejeznek. És a szövegeik.
Azon kevés album egyike egyébként, amelyik újra kiadva legalább annyira jól (és hitelesen, az eredetihez hűen) szól, mint annak idején. A The Cure-nál nem ritka az ilyesmi. 

"I will never be clean again"

/The Cure: The Figurehead/

Tegnap gyalog mentem dolgozni. 16 perc. Jól esett a reggeli hidegben felébredni, mire beértem.

... minimálra vett billentyűkkel, egy másik zenekarral. Az első turnén (Devotional), amelyen láttam a Depeche Mode-ot a két néger (lehet még ilyet írni?) vokalista csaj (és ilyet?) (Hildia Campbell és Samantha Smith) nagyon sokat hozzátett a zenéhez. Itt nagy eséllyel nem ők szerepelnek, de ők is szuperül kiegészítik Dave hangját.

Dave Gahan & Soulsavers - Walking In My Shoes - live in Los Angeles 2015./

Depeche Mode dobszerkóval, megdörrentett dupla lábdobbal. Abban hasonlít ez a dal a tegnapihoz, hogy az első hallgatástól hatalmas kedvencem a mai napig. Gondolom, az egyik turné előtti próbákon vették fel ezt a videót. Tetszik, hogy minden körítés nélkül, egy klubban is megállnák a helyüket. Egy gitár "szóló" pedig nem attól jó, hogy komplikált. :) A sálat ne is figyeljétek! :))

Az egyik legfurább Megadeth "dal" a sok kedvencem közül. Az is tetszik, hogy a csajszi nem hivalkodni vagy mellet mutogatni akar a videóval. Edzőm: (szak)vélemény?

Egy dobos haverom mondta, hogy Portnoy témáit nem lejátszani nehéz (elsősorban), hanem kitalálni. Mustaine témáival is ez lehet a helyzet.(?)

/Megadeth: Into The Lungs Of Hell, cover by Alexandra Lioness/

Olvasok egy Depeche Mode könyvet (is). Mivel a zenéik nagy százalékát ismerem, max. 1-2 videoklipjük tud meglepni. Például ez is. Ez már egy második lemezes dal - jól mutatja, mennyire fiatalon kezdték. És a mai napig zenélnek. Igaz, már csak ketten vannak.

/Depeche Mode: See You, official video/

Írnék én szép dolgokról, de a tegnapi fogászatom - gyulladt fog tisztítása gyökércsatornán keresztül - annyira brutális volt, hogy ahhoz hasonló fájdalmat gyanús, hogy nem éltem még át. Az injekció mintha ott sem lett volna. Élek, használt - ez a lényeg. 

Tegnap láttam egy két oldalról átfúrt csontot, illetve a belőle kiálló fémeket, melyet súlyokkal húztak. Mint a filmekben. A műtét még csak ez után jön Anyu tesójának. Ehhez képest smafu az én éjjel fájdalmasan begyulladt fogam (a gyökérkezelés után szabadon hagyott), amely mire magamhoz tértem és elindultam volna az ügyeletre, addigra lenyugodott.

Mióta nincs Dream Theater (van, csak számomra érdektelen és értékelhetetlen dolgokat játszanak), talán ez a zenekar tud meglepni ebben az általam nagyon mostohán kezelt (jobbára került) stílusban. Nem tudok eléggé hálás lenni Tutusnak, hogy a pályájuk legelején megismertetett a zenéjükkel.
Lengyelek, és ahányszor hallom őket, annyiszor szomorodom el, sóhajtok fel, "hogy nekünk miért nincsenek ilyen zenekaraink!?".

/Riverside: Friend or Foe?, vágott verzió/

     Friss, de nem nyomozós; természetfeletti, de nem (különösebben) bekakis; rövid, két estés, de nem összecsapott; tipikus King is, meg nem is.
      A Mester stílusa, műfaja, témái szépen ágaznak, terebélyesednek, azonban a profizmusa, gördülékenysége, végig kialakult, de azért az idők során finoman csiszolódó írói egyénisége - röviden: a neve - garancia a (könnyed) szórakozásra, kikapcsolódásra. A Később laza 300 oldala berántott a történetbe, lekötött, folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet, kíváncsiságomat, és noha már az utolsó harmad előtt sajnáltam, hogy nem hosszabb, utóbb nincs hiányérzetem - ebben a történetben ennyi volt, így kerek. Nagyobb terjedelem valószínűleg a lendület rovására ment volna. A lendület és a jó értelemben vett rutin és profizmus a kulcsszavak, valamint a megújulás. Nincs ugyan szó nagy fordulatról, de a legnagyobb csapdát, az önismétlést is olyan messzire kerüli, amennyire csak lehetséges. A helyenként fel-felbukkanó humor, az irónia, az apró gag-ek (A remény rabjainak konkrét említése) pedig azt jelzik, hogy a kreativitás, a fejlődés, a frissesség bőven ott vannak a tárházban, így később is sok örömöt szerez még King olvasóinak.
     Rövidsége és a cselekmény folyamatos görgetése miatt azoknak is ajánlom, akik nem ismerik az író munkásságát.  Amolyan Stephen King light ez - könnyed, finom kis mézesmadzag, amely akár a brutálabb és/vagy terjedelmesebb fő művek felé is elcsalhatja a gyanútlan (?) olvasót.
Élmény volt olvasni. Tetszett.  

(Tárház - van ilyen önálló szó?)

Egy új munkahelyre beilleszkedni sem pite, de amikor öt hét után (!!) végre eljutok a körzeti fogdokimhoz és ott a laza első fogas töméscseréhez hozzájön egy nem várt gyökérkezelés egy nagy rágóban... Most két hétig ráadásul itt figyelek lezáratlan gyökércsatornákkal, egy nagy kráterrel a fogam közepén. És - mint a munkahelynél, itt is - mákom volt. Mert bármikor úgy igazán is bedurranhatott volna, nem csak jelzés szinten, mint most. Azért két hétig még nem lesz őszinte a mosolyom, és önfeledtek az étkezéseim. Zajlik.

.. elfoglaltan indul az évem. Így most csak egy szimpatikus képpel jelentkezem, ami az új munkahelyen a gépemen jött fel a véletlenszerűek között.

/Halmágyi István: Anya gyermekével/