'Dark Night Of My Soul'

Poénos. Érti, aki érti.

Az első három új X-akták epizód nagyban különbözött egymástól. Az első nagyon jó volt, a második átlagos, a legfrissebben bemutatott pedig humoros. Meglepő módon a teljes részt poénra vették a szerzők. Ennél már csak az a meglepőbb, hogy ez működött is!!

Mókás és egyben lehangoló volt magunkat egy nem ember szemével látni. Az életünket, a sok értelmetlen hülyeségünket. Melyek közül az egyik kedvencem, a nyakkendő is előjött.

Olyan apró poénokkal, mint Mulder csengőhangja:

.... -hez köthető.
Például az X-akták (új epizód ma este a Cool-on) filmzene albumra is írtak egy dalt annak idején. Vagyis csak Robert Smith írta, mert - ha jól rémlik - akkoriban zenekar sem nagyon volt. Egy egészen jót. A zene és a szöveg is illik a sorozathoz :

     Mit vártam a sorozat újraindulásától? Semmit. Úgy voltam vele, hogy megnézem, milyen lesz, hiszen a múltban is néztem, amikor tehettem. Nos, a nyitó epizód - talán nem csak azért, mert hajnal 2-től kezdtem neki - hatott. A bekaki faktort ugyan nem hozta - arra ott a második rész -, de az egész eddigi történetnek adott egy ügyes csavart, érdekessé téve a folytatást.
     Mulder öltöny nélkül, a két főszereplő elsőre lelakottnak tűnő, de valójában csak az idő vasfoga kezelte ábrázata..., apró dolgok, melyek dobtak az egyébként is erős összhatáson.
Aztán jött a második rész, melynek semmi köze az elsőhöz, egy önálló történet. Mintha az első rész meg sem történt volna. Csalódás.
Szeretem, ha egy történet elvisz a-ból, b-be, van értelme az eseményeknek. Az X-akták nyilván nem ilyen, nem lehet ilyen, hiszen a bizonytalanság, a rejtély fenntartása a fő fegyvere.
Amint kiderülne, hogy mi miért történik benne, véget is érhetne. Ez pedig egyértelműen nem célja a készítőknek. Marad tehát a toporgás, az egyet előre, kettőt hátra forgatókönyv.
     Majd eldől, meddig köti le az érdeklődésemet. Nem sok új rész készült, azok megkapják a bizalmat.
Amerikai. Sorozat. Ehhez képest nézhető.

1978-1983. (!!) között készült/futott az USA-ban a Taxi című sorozat, 114 epizódban. Sok részét sugározta a Magyar TV is. Hála az internetnek, a többi is hozzáférhető. Most is legalább annyira tetszik mint kb. 20-25 éve.

A Danny DeVito által játszott karakter anyukáját a színész édesanyja játszotta a sorozatban. Néhány epizódban felbukkant.

Julia DeNito 1987-ben hunyt el.

Kb. egy hete honlapokat nézegetek, telefonálgatok, egyeztetek emberkék között. Nagyon élvezem. Még néhány nap - és mások munkája -, és remélem, hogy egy remek nyaralás keveredik ki belőle.

Visszatérek abba a városba (is), amelyik a legjobban elvarázsolt eddig.

Mint ismert, nagyon szeretem a jól eltalált feldolgozásokat. Itt a hölgy hangja, előadása és a basszusgitár (!!) nagyon el van kapva. Az is, hogy nem sokat változtattak az eredetin. Még az is elmegy, hogy egyik-másik szólót túlimprózza a gitáros.

Csoda ez a dal a maga egyszerűségével, vidám szomorúságával.

Ha jól rémlik, azon a két koncerten, ahol láttam őket, nem játszották. Be is halnék, ha idén műsoron lenne!!

     Rákattantam a csípős paprikára. Egy Mexikóba is járó amerikai ismerőst megkértem, hogy hozzon Jalapeno vagy Habanero magokat. Hozott. És mivel jó fej akart lenni, beszerzett (a neten, New Yorkból!???) valami ütősebbet is. A címben szereplő Bhut Jolokia magokat.
Két tővel sikerült felnevelnem, nagyon korai (február!) ültetéssel, de sajnos a termés így sem érett be. Csak a képen lévő négy paprika lett fogyasztható, a többieknek még hetek kellettek volna. Ezeket is majdnem zölden szedtem be, de aztán szépen bepirultak.
      Az erejükről annyit, hogy a legkisebbet háromszorra sikerült elfogyasztanom, a képen magányosan szereplőből elsőre addig jutottam, amennyi a képen hiányzik belőle.
Irgalmatlanok.
Van a magyar, jó erős paprika, ami zsibbasztja a nyelvet, előcsalja a könnyeket. Nos, Jolán (ahogy hívom) elsőre szétcsapja a teljes szájat (a peremétől (!!) a torokig, az orrot sem kímélve), majd szépen, lassan a nyelőcsövet, és még lent is rendesen érzeni, hogy alkot. Egy minimális kis adag belőle.
     A Wikipedia szerint (https://en.wikipedia.org/wiki/Bhut_jolokia) 2007-ben a világ legerősebb csípős paprikája volt.
A mi erős paprikánk csípősségi értéke (és a Jalapenoé is) 3500-10000 közötti. A képen látható Bhut Jolokia 855.000 - 2.200.000 között mozog, azaz alsó hangon 85-ször erősebb, de inkább olyan 200-szor.
El lehet képzelni!(?)
Gyilok.

    A Born To Die album egyszerűen PEPEC, a 2014-es Ultraviolence bárgyú, a Honeymoon pedig eseménytelen, unalmas.
     Adott egy jó hangú, csoda-hangszínű énekesnő, aki mostanra zeneileg annyira leredukálta magát, hogy hozzá képest Enya (na, tessék, ismét Ő! :) Mike Portnoy a legjobb formájában.
Vagy elvesztette a fonalat, vagy ez a stílusa, melyre mostanra rátalált. Ha az utóbbi a helyzet, nálam egy hallgatásig jutnak majd az albumai.
Ez is.
Pedig a hangját élmény hallgatni!

Lana Del Rey: Honeymoon (2015.)

Egy feldolgozás az albumról, melyben van egy kis esemény:
https://www.youtube.com/watch?v=HLBXhdfab80

4/10 pont

u.i.: ilyen sem volt még, hogy egy lemezismertető megírásával az első hallgatás vége előtt elkészüljek.

     Már legalább kétszer beszóltam itt a művésznőre, holott régen nagyon szerettem a zenéjét, lemezeit. Aztán ez valahogy megtört. Nem hinném, hogy én változtam. Az ok az lehet, hogy nem tud megújulni, abban a szűk keretben, amelybe tette magát, amelyben létrehozza zenéjét pedig már mindent "feltalált", feltálalt.
Ugyanezt érzem a hét év elteltével megjelent lemezét hallgatva is.
      Elsőre csak el szerettem volna aludni rajta, ehhez képest untatott és kissé bosszantott is. A nyolcadik, Sancta Marianal aztán abba is hagytam az album hallgatását, mondván, ha a Neoton jobb dalt írt ennél ugyanezzel a refrénnel, akkor jobb valami mást keresni.
Azt még saját újkori rögeszmémnek tudtam be :-), hogy itt is találtam egy a-ha (koppintás) számot (Even In The Shadows), de az I Could Never Say Goodbye egy akkora Elvis ének lopással (Can't Help Falling In Love) indul, hogy belepirultam.
Az ilyesmire sajnos egyre háklisabb vagyok.
     Összességében nem rossz a zene, a dalok között sincs kifejezetten gyenge (igaz, kiemelkedő sem - legjobbnak az Echoes In Rain-t tartom). Aki esetleg nem hallott még Enya lemezt (dalt biztosan mindenki hallott, aki hallgat zenét, rádiót vagy néz tv-t), az sem kizárt, hogy kedvelni fogja, hiszen itt van az összes védjegy, hangszín, dallam, ami 30 éve (!!) azonnal felismerhetővé teszi a zenéjét. És persze a hangja, éneklési stílusa sem változott.
Számomra azonban már unalmas mindez, semmi pluszt nem ad.
Pedig - ismétlem és nagyon remélem, hogy - nem változtam azóta, hogy először elvarázsolt.

enya: Dark Sky Island (2015.)

A legjobb rész (egyben a "daja-vu" zenei definíciója:
https://www.youtube.com/watch?v=OWFc5mkABNo

És a "hogyan forgassuk meg Elvist a sírjában" énekdallam:
https://www.youtube.com/watch?v=nOdU5iL5BV4

5,6/10 pont

Három dolog történt ma:

1. A bátyám azt mondta, gyűlöli a legutóbbi Fear Factory albumot.

2. A bátyámat elütötte egy busz.

3. Bevonták a buszvezetői jogsimat.

(egy youtubeos hozzászólást fordítottam/írtam át :)

És a dal is nagyon tetszik (még mindig):

"I was the prettiest little shitty in the whole New York City"

:) Ez a rím, könnyed játék a szavak hangzásával megmaradt a fejemben, pedig nagyon régen hallgattam az együttest.
Ezen kívül is vannak frappáns dolgok a szerzeményben, melyből idéztem:

I used to be cool
Used to be a fool
Too cool for rules, man
Too cool for school

Vagy:

"Let everybody else be everybody else and really enjoy yourself"

Hagyd, hogy mindenki más (mindenki) más legyen, és élvezd, hogy Te Te vagy. (szabad fordítás)

A hétfői videón látszik, hogy amikor a God Save The Queen első lett a brit kislemez eladási listán (a Hotel Californiát megelőzve!), nem gyenge politikai nyomásra egyszerűen üresen hagyták az újságokban azt a részt.
Efelé halad kis országunk is. Csak mára a zene gyakorlatilag halott.
Soha nem lesz még egy Sex Pistols. Nálunk aztán pláne nem. No future.?

A tegnapi videóban Johnny lekussoltat először egy nőt ("Fogja be! Fogja be! Fogja be! Fogja be! Figyeljen, amikor egy férfi beszél, akkor ne szakítsa félbe!"
"Csendesedjen el! A hangja túl hangos nekem. Gépelje le pár sorban!"), majd egy teljes ausztrál tv stúdiót élő adásban. "Poénosan", szexistán, öntelten, csúnya szavakat használva.
Nem Kovács Ákos, nem egy ahogy'-akarom-úgy-értelmezem mondattal egy no-name csatornán.
Nyilván a tegnapi videóhoz is úgy áll mindenki, ahogyan akar, számos olvasata lehetséges. Az én véleményem az, hogy aki annyira ostoba/szenzáció- és/vagy balhéhajhász, hogy ÉLŐ adást vállal "John"-nal, az simán számolhat ezzel vagy még ilyenebb megnyilvánulásokkal.
Nekem tetszik, hogy van valaki, aki nem tesz lakatot a szájára - sőt, abból is él, hogy túljátssza a szabad-szájúságát.  A csajszi is "győzött" a végén, hiszen elmondta (jellemzően Johnny háta mögött), hogy ez nem vicces és nagyon faragatlan.
Hogy akkor miért kacagtak (!! :) a kollégái hangosan, és ő miért nevetett az ominózus részeknél, azt már biztosan nehezebben magyarázná ki.
Sokkal jobban szeretem a Rotten-féle alakokat, helyzeteket, mint a túlzott "politikai korrektséget", amely áthatja újabban a médiát, és kezd beszivárogni a mindennapokba is.
Az sokadik hallgatásra tűnt fel, hogy az elsőre poénból és talán indokolatlanul megszüntetett beszélgetés éppen olyan részhez ért (a véleménye Margaret Thatcher (haláláról) -ről), ahol Johnny mindenképpen veszített volna, bármit mond. (Bár ott van, hogy "az öreg tyúk (nagy kutya) halott, na és?".) Összességében tehát nagyon ügyesen viselkedett.
Megteheti. Ő nem Kovács Ákos.

Nem akartam írni a szánalmas műbalhéról (Kovács Ákos, Telekom, FIDESZ), de aztán eszembe ötlött egy interjú (részlet) Johnny Rotten-nel, amely rendesen beindította a gondolatokat. Ez:

Tudom, hogy nem illik szomorúan zárni az évet, de napok óta bennem van, hogy meghalt Lemmy. Talán Ő volt az utolsó rock legenda. Itt is írtam a könyvéről, a legutóbbi lemezükről.... Szegényebb lett a világ.

     Dicsérni fogok. Ezt leírom előre, mert nem biztos, hogy egyértelmű lesz. :)
     Rockdisco. És a hangsúly a discon/popon van - nem úgy, mint az előző lemezek esetén. Már a nyitó dalok a-hábbak az új a-ha albumnál (bizony! adtak ki lemezt idén). A másodikban egy még éppen nem szemtelen lopás is van a norvégoktól. Aztán jön szépen, sorban a többi, utánérzéssel enyhén fűszerezett kellemes szerzemény. Konkrét hatásokat azért nem sorolok, mert nem merültem mélyre a '80-as évek pop zenéjében, és a memóriám is, ugye... (Azért aki az egyetlen (?) The Cure hatást észreveszi, azt meghívom valamire! :)
     Ez eddig nem túl biztató? Pedig a zene nem csak kellemes, de jó is, ugyanis a fentiekhez a csapat nagy adag egyéniséget adott hozzá, az eredmény pedig egy kellően változatos, dallamos, gitárral enyhén megtámogatott - itt-ott hangyányit bekeményedik, de semmi súlyos -, kellemes női énekes muzsika.
Azon ritka albumok egyike, melyet (bizonyos kor fölött) gyakorlatilag mindenkinek tudok ajánlani, aki a (könnyű)zenét szereti; legyen depeches, metalos, discos, dark vagy bármi. :) A South Park is tévedhet, jöhet jó dolog, még zene is Kanadából.
Talán nem is kellett volna semmit írnom, csak azt, hogy a borító tökéletesen kifejezi a tartalmat.

The Birthday Massacre: Superstition (2014.)

Itt egy kattintásra hallható is:

 u.i.: hogyan lehet hangyányit bekeményedni???

8/10 pont - nálam működik, tetszik a hangulata

A Lunde tesók után néhány évvel ismét van egy ikerpár a norvég kézilabda válogatottban. Solbergék esetén is az egyik kapus. Ennek mennyi az esélye?

A nem gyengén esztétikus Norvég Női Kézilabda Válogatott nyerte a VB-t. A döntőben fél óra alatt lerendezték a hollandokat. Így ők a regnáló Olimpiai, Európa- és Világbajnokok.

Mi a 11. helyen végeztünk. Ismét csak szomorkodunk, csalódunk, szövetségi kapitányt váltunk, és még mindig Görbicz Anitát csodáljuk, holott ha öt lenne belőle, az is kevés lenne, mert a sportág csúnyán elrohant a játékstílusunk mellett.

És tartalmast is!

Ügyes és hangulatos kis feldolgozás.