'Dark Night Of My Soul'

Minél                          a
demokrácia
annál                           a
cenzúra.
     /"Dembinszky úr első törvénye"/

Megpróbáltam. Komolyan.
Meghallgattam. Talán kétszer is. Jegyzeteltem. Aztán több mint egy hónapig pihentettem, majd ismét elővettem, de a második szám (sokak szerint a lemez legjobbja, az Atlas, Rise!) közepén "kivágtam" a lejátszóból az egészet, mondván: az élet túl rövid ahhoz, hogy egy rettenetesen korlátolt banda görcsös erőlködését hallgassam.
Így aki esetleg a félig megígért lemezismertetőmre volt kíváncsi, az kénytelen ennyivel beérni.
Az album első lemez(én)e(k első négy dala) majdnem hallgatható, a Moth Into The Flame egy (a Metallica szintjén) erős dal, a második lemez azonban minden kritikán aluli. Kirk "szólói" pedig... Áh, hagyjuk!

Metallica: Hardwired... to Self-Destruct (2016.)

4/10 pont

Segítség annak, aki (zenét szeretne hallgatni! vagy) nem ért velem egyet: közvetlenül az Atlas... szólója után a tavalyi In Flamest (Battles) kezdtem hallgatni és a Drained, The End, The Truth hármas rögtön körökkel veri a Metallica vergődését. Pedig az In Flames is messze került mára a fénykorától. És akkor az új Kreator albumról még nem is szóltam, amely osztályokkal a Metallica felett játszik, ALKOT.

    Bár gyakorlatilag folyamatosan olvasok Clarksont, itt nem írok minden könyvéről külön, ugyanis azok többsége újságban publikált írásainak gyűjteménye, és nagy részük hasonlít egymásra. Éppen ezt szeretem bennük. Maró, "politikailag" távoltól sem "korrekt", tipikusan brit humorral és stílusban szól be bennük mindenre és mindenkinek, ami nem tetszik Neki. Az esetek 95%-ában egy-egy autóról írott kritika formájában, apropóján teszi ezt.
(Az archívumban megtaláljátok, mit írtam két könyvéről és idézeteket is.)
     A címe (Tudom, hogy van lelketek) és a szokásos állatos borító alapján az sejthető, hogy ez a mű is illik a sorba, az alcím (Gépek, amelyekben ott van az a valami) már utal rá, hogy most (2005-ös a keltezés) új témát választott a szerző. És nem csak a téma, de Clarkson stílusa (!), hozzáállása is más az íráshoz. Végigmeséli, érdekes adatokkal, történelmi tényekkel tölti meg a lapokat. És, mint kiderül, remek mesélő. Legyen szó német léghajóról, francia/brit utasszállótóról (naná, hogy a Concorde), japán hadihajóról, gőzmozdonyról, gátról, repülőgép anyahajóról, vadászgépről (modernről vagy világháborúsról), gőzhajóról vagy éppen a Millenium Falconról (csak ez utóbbi a kitalált, a többi egy konkrét tárgy a történelemben), Clarkson olvasmányosan, érdekfeszítően leírja, hogy miért tartja az adott járművet, építményt a technika csodájának, valaminek, aminek tárgy létére lelke kell, hogy legyen.
A japán utam kapcsán írtam az élményről, amikor rövid ideig nagy sebességgel a kompunk felé tartott egy tengeralattjáró a felszínen. Clarkson is átélt ilyesmit, és ő sem igazán tudta szavakba önteni ('And then the next a huge black shape, the most menacing thing I've ever seen was just...there.' - És aztán hirtelen egy nagy fekete alak, a legfenyegetőbb dolog, amit valaha láttam egyszer csak...ott volt.").
     Nagyon jó könyv, mindenkinek tudom ajánlani, aki a történelem és/vagy a lenyűgöző technikai alkotások iránt érdeklődik. A motorcsónaktól az űrsiklóig valamennyi írás tárgyáról kép is található a kötetben.
Angolul olvastam. Nem tudom, magyarul megjelent-e (valaha valami Clarksontól).

Keresnem kellett, hogy találjak olyan "tipikus Clarkson" szakaszt, ami más írásaiban hemzseg:

'Happily, however, a nuclear submarine has only fired its torpedoes in anger once. Needless to say, it was one of ours, after the Argies invaded Mrs Thatcher.
When the Argentine light-cruiser Belgrano was hit by two torpedoes from the snout of Conqueror, a British hunter-killer, the enemy escort ships immediately gave chase. They were out of ideas after just five miles. The Royal Navy vessel had approached unseen, fired unseen and simply disappeared.'

Mindazonáltal szerencsére atommeghajtású tengeralattjáró mindössze egyszer tüzelt torpedókkal éles helyzetben. Felesleges említenem, hogy a mieink közül az egyik, miután az argik megszállták Mrs. Thatchert.
Mikor az argentin Belgrado könnyűcirkálót megcsapta a brit Conqeror két torpedója, az ellenség kísérőhajói azonnal üldözésbe kezdtek. Alig öt mérföld múlva kifogytak az ötletekből. A Királyi Flotta járműve láthatatlanul közeledett, láthatatlan volt, mikor tüzelt, majd egyszerűen eltűnt.

MUSIC, PHOTOGRAPHY, and LIFE THROUGH the DISTORTED LENS of Nikki Sixx"

(- Mit csinálsz? - Olvasok. - Kitalálom. Valami zenével kapcsolatost. - Így van. Valójában éppen azt a könyvet, amit Tamperében vettem, amíg Ti plázáztatok.)
     Ki vesz manapság könyveket? Én tuti nem. Pláne, mióta megvan az e-inkes olvasó. Mégis, amikor a kezembe vettem az "antikváriumban", első lelkesedésemben majdnem megkérdeztem az eladót, hogy "Jól értem a számot? Adok 10Eurot, és EZT hazavihetem?".
Az, ami a címe alapján sejthető: fényképek (a fényképezés a szerző új szenvedélye), néhány dalszöveg, rövid napló és nagyrészt Nikki Sixx (a Mötley Crüe és a Sixx:A.M. basszusgitárosa, dalszerzője) gondolatai az élet(é)ről.
A hangsúly a képeken és a filózáson van.
      Abban hasonlít a szerző remek, egyedi első könyvéhez (kedvcsináló/emlékeztető itt), hogy személyes és nagyon igényes a kivitele. A fényképek száma, méretei és színvonala (a borító nem telitalálat, ne tévesszen meg senkit!),  kemény kötés, akár egy művészi/fényképalbumnak is elmenne.
Olyan, mint egy életvezetési tanácsadó, egy, az élettel, az életével megbékélt (bölcs) embertől, anélkül, hogy papolna vagy bármit is javasolna.
Nyelvezetében különbözik az első könyvtől. Sokkal könnyebben olvasható, érthető.
Önéletrajzi könyv, de nem az életét írja le, sokkal inkább a folyamatot, amely révén olyan lett, amilyen most.
Az első könyvnek az első Sixx:A.M. album a "soundtrack"je volt, ez pedig nem annyira mellékesen a zseniálisan jó második lemez (This is Gonna Hurt) dalaira, dalszövegeire épül, keletkezésének hogyanját is leírja.
A nyitó telefonbeszélgetést követően esett le, hogy eddig kétszer jártam Finnországban (köszi Z. a másodikat és az első alkalmával a vendéglátást és a lazacot!! Míg élek nem felejtem el.), mindkétszer rövid időre, és mindkétszer vettem egy-egy könyvet. Mindkettőt Nikki Sixx írta. És mindkettő nagyon tetszett. Ebben ráadásul a második képen Nikki látható, amint fotóz Helsinkiben (!) a színpadról.
221 oldal. 2011. HarperCollins Publishers, eredeti ára 29,99 USD (angolul olvastam. A Heroin Diaries (Heroinnaplók) időközben megjelent magyarul. Sajnos nem az én fordításomban. : ( : ) Ez a könyv tudtommal még nem. Ennek fordítását is vállalnám.)

A korai időponton és a civil ruhákon kívül az is fura volt a hétfői próbában, hogy gyakorlatilag embereket néztem munka közben. Aztán belegondoltam, hogy az esti előadásokon is ez a helyzet. Érdekes a zenész "szakma". Az is átfutott az agyamon, hogy vajon hat-e a zenészre, hogy éppen egy csodaszép darabot játszik vagy ha olyat, amit nem kedvel.  Vagy - amikor már hatodszor játssza a héten, egyben is és darabokra szedve is - csak "darab, darab" szinten megy-e ez náluk.

Egyik szimfonikus zenész ismerősöm, mesélte, hogy kitöltettek Vele egy kérdőívet :)  - Szokott Ön a munkahelyén zenét hallgatni? - Igen. :) - És rádiót? - Azt nem.

Egy másik pedig küzdött hétfőn a próba közepén az orra elé leereszkedő jókora pókkal. :)) Kíváncsi vagyok, koncerten milyen megoldást választott volna, mert biztosan nem a felállva pánikoló, ráfújó (!!? :) majd végül vonóval a pókot a nézőtérre pakoló verziót.  "Nagyon megijedtem." :)

Hangos párbeszéd az egyik szólista és a karmester között játék közben:
- Bocs'!
- Nem baj.

"Kicsit ideges a kishang."

Kontrafagott rulez! :) De a triangulum is kemény.

Annyira szeretem ezt a Wagner tételt, hogy tegnap "reggel" elmentem a szimpatikusok főpróbájára:

Íme a megfejtés. Nem gyengén "érdekes" egy borító. Az fura, hogy "Rózsi" a Bergendyben is nagyon termékeny szerző volt, és a szólólemezén is a Bergendy együttes játszik. Az összes dalt Demjén is szerezte. És itt el is érkeztünk mai témámhoz.

Hónapok óta megvan nagyon sok Koncz Zsuzsa lemezem, de nem bírom rászánni magam, hogy egyet is meghallgassak. Semmi bajom sem a szóló, sem a női előadókkal, sőt, többeket is nagyon kedvelek közülük (Suzanne Vega, Tori Amos, Adele, Katie Melua stb.), de Zsuzsa más. Egyszerűen irritál (!!!), hogy az ő neve van a lemezein, de gyakorlatilag egyetlen dalt sem szerzett (korrekten: elenyésző számúban működik közre szerzőként) hosszú pályafutása alatt. Ilyesmiért rajongani, ezért díjakat osztogatni??? 10-ből legalább három hölgy tud énekelni, mégsem csinálnak karriert más hátán állva, ha nem tudnak dalt írni.
(Átsiklottatok rajta? Tudtátok? Adele írja a saját dalait. 19-21-25 évesen!!)

Kaptam egyik ismert énekesünk első (1977-es!) szólóalbumát. Rajta és szólópályája előtti utolsó zenekarán kívül is szerepel néhány a mai napig ismert név a lemezen. A következő bejegyzésig lehet tippelni, ki az előadó.

"Mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez." Ezen "jog érvényesülését Magyarország... a környezet védelmének biztosításával segíti elő."

"Magyarország elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez."
/Részletek az Alkotmány helyébe emelt fideszes egypárti Alaptörvényből/

Nyilván papírpocséklás az egész, hiszen hogyan tudná egyetlen magyarországi párt vagy akár "Magyarország" MINDENKI egészséges környezethez való jogát érvényesíteni a világon (!!), de azért jelzem, hogy (nem is annyira) kis városkámban sok napja "Veszélyes a levegő-egészségügyi helyzet". Költői a kérdés, hogy kit lehet perelni a törvényre hivatkozva. A polgármestert, aki csak szívja és nézi? A pártját, aki az alaptörvényt kitalálta? Magyarországot?

     Evan Casher a barátnőjével töltött éjszakát követően édesanyja telefonhívására ébred. És innen kezdve megváltozik az élete. Ahogyan előbb csak sodródik az eseményekkel, majd próbálja irányítani azokat, kiderül, hogy semmi és senki nem az az életében, aminek látszik, és hogy a szövevényes új információk, melyeknek apránként a birtokába jut mélyen összefüggnek egymással.
      A sok regény közül, melyeket az olvasóval együtt kaptam az előző tulajától, ez is érdemesnek tűnt elolvasásra. A közepénél majdnem abbahagytam, de a végére ismét felpörgött.
Tulajdonképpen egy izgalmasnak és rejtélyesnek mondható (mi? krimi? thriller?) történet ez, de túlzottan a cselekményre, a pörgésre és a(z egyre kevésbé a) háttérben lévő csoportosulásra, titokra fókuszál. Gyilkosságok, átverések, üldözés, blöffök - ezek a kulcsszavak.
      Engem csak módjával kötött le. Kicsivel több leírás, lassítás jót tett volna. De ne legyünk meglepve, hiszen köztudott, hogy nem szeretek/szoktam (magyarul) olvasni.
2005-ös könyv, a magyar kiadás 2008-ban jelent meg.

Nagyon szeretem ezt a dalt, dallamot. Szinte évente rácsodálkozom. 2:05 környékén kezdődik.
Azt figyeltem meg, hogy ahányszor leülök egy zongorához, csakis szomorú (moll) dallamokat tudok rajta játszani. Érdekes. (Nekem természetesen még ezen a szinten sem megy a zongorázás.)
Pulcsi!!! :)

... rákattantam. Még mindig mókás.

He's a real nowhere man
Sitting in his nowhere land
Making all his nowhere plans for nobody

Doesn't have a point of view
Knows not where he's going to
Isn't he a bit like you and me?
Nowhere man please listen
You don't know what you're missing
Nowhere man, the world is at your command

He's as blind as he can be
Just sees what he wants to see
Nowhere man, can you see me at all
Nowhere man don't worry
Take your time, don't hurry
Leave it all till somebody else
Lends you a hand

Doesn't have a point of view
Knows not where he's going to
Isn't he a bit like you and me?
Nowhere man please listen
You don't know what you're missing
Nowhere man, the world is at your command

/The Beatles: Nowhere Man/

Az egykori technikum, később szakközépiskolává vált középiskolámat újabban szakgimnáziumnak hívják. GIMNÁZIUM!!!! A szégyen megöl, ha pár év múlva megkérdezi valaki fiatal, hogy hol érettségiztem.

Egykori gépészettanárom mondatát üzenném az illetékeseknek: "Ne csinálj Krisztusból bohócot!"

"Született a Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyei Mátészalkán, 1932-ben."

Nem gyengén történelem. (Az elhunyt Torgyán József kapcsán olvastam.)

Don't let what you think they think of you make you stop and question everything you are.
                                                                                                              /Carrie Fisher/

Ne hagyd, hogy az, amit hiszel, hogy gondolnak rólad megváltoztasson és megkérdőjelezzen mindent, ami vagy.

But out of all things I offered
              you took my breath away
And now I want it back
                           /Carrie Fisher/

Ez lefordíthatatlan, de kb:
De mindabból, amit kínáltam,
a lélegzetemet állítottad el,
Most azt akarom, hogy újra indítsd

'This isn't a hardo, it's a hair don't.'
/Carrie Fisher/

Ez nem fej, hanem fúj. (Ez is lefordíthatatlan szójáték arról, hogy mennyire nem tetszett Neki a Leia frizura. Vagy a lehetséges frizurák közül az egyik.)

The hairstyle that was chosen would impact how everyone — every filmgoing human — would envision me for the rest of my life. (And probably even beyond — it’s hard to imagine any TV obituary not using a photo of that cute little round-faced girl with goofy buns on either side of her inexperienced head.)
                                                                                                                              /Carrie Fisher/

A kiválasztott hajviselet hatással lesz arra, hogyan fog mindenki - minden moziba járó ember - rám gondolni életem hátralévő részében. (És talán azon túl is - nehéz olyan TV-s gyászjelentést elképzelni, amely ne mutatna képet erről a kerek arcú lányról a zizis csiga-konttyal tapasztalatlan feje mindkét oldalán.)

Fear Factory napot tartottam a napokban, és elgondolkodtam, hogy hogyan is kerülhettem először kapcsolatba a zenéjükkel. Hiszen sem a haverjaim, sem a rockinformos srácok közül senki nem ismerte, kedvelte őket annyira, hogy ajánlja. Szerintem valamelyik lap válogatás CD-je lehetett a ludas. Talán a brit Rock Sound, mert egy időben valami rejtélyes ok miatt (a CD nyilván szempont volt) vásároltam a magazint. Lényeg, hogy egy ilyen CD-n ott volt a végtelenül egyszerű Descent a zenekartól. Egyből megtetszett, hogy mennyire dallamos, súlyos, és hogy az elektronikus kis "küttyögések" mennyire jó kis extrát tesznek az egészhez (Hi-Fi-ben pláne).
Aztán, amikor kiderült, hogy SOKKAL dallamosabb, keményebb és gyorsabb a zenekar egyszerre, mint ez a dal, és hogy a ZSENI dobosuk ebben a nótában csak alszik :) (ja, a végén is, ahol azért már odacsap néha!) már nem volt menekvésem, nagyon nagy kedvencem lettek.
Hátha lesz, akire szintén a kellemes újdonság erejével hat a nóta:

"Hogy ki vagyok? Én ki vagyok? Hát ki is vagyok én?
'Ki vagyok?' - ősrégi kérdés ez. Mindenki erre keresi a választ. Hogy ki vagyok. Ki az, aki kibújik belőlünk,
és vinnyog, hogy éhes? Hogy ki vagyok, az túl mély és az olyan, olyan nagyon...
Azt a mélyből kell kihúzni, mint abban a filmben, amikor az az izé kibújt a tagból, és benyalta a űrhajósokat.
Isten nyugosztalja őket.
A nevem Ben Sobel. Leone.
Ben Sobeleone.
Alias... Benny a Hefti, Sammy a Slicc, Elmer a Fudd, Tapsi a Hapsi. Egy ízben Miss Phyllis Levine is voltam,
egy buliban, réges-régen. Egy titibet ide, egy kokuki oda és máris talpig neccben jártam a kánkánt.
Ilyesmi előfordul, de semmi köze ahhoz, ami miatt ma itt vagyok az urak között.
Ezer bocsánat.
Mindezek mellett, akik jól ismernek, azok úgy ismernek: A Doktor, bazeg.
A másik kérdés, amit nekem szegezett, az, hogy miért vagyok itt. Azért vagyok itt, mert én vagyok Mr. Vitti konsziglifiglije."

- Régóta van az az ügy köztem és Paul Vitti között.
- Melyikről beszél? Az első ügyről vagy a második ügyről?
- Melyikről? Én csak egy ügyről tudok.
- De hát az első ügy feltételezi a második ügyet. Beszélt a taggal?
- Milyen taggal?
- Hát azzal, akinek ügye van!
- Milyen ügye? Miről dumál itt?
- Mit tudom én? Maga hozta szóba!  Tessék, ez itt a gond. Világos. Erről van szó. Ezzel a fickóval nem lehet
értelmesen beszélni.
- És ha kapna két golyót az agyába? Ahhoz mit szólna?
- Nem is tudom. Kicsit szigorú. Maga szerint?
- Szerintem? Szerintem jó ötlet. Miért mondtam volna?
- Nem tudom. Miért?
- Nem mondtam volna! Ezt mondom!!
- Nézzenek csak oda! Lám-lám. Úgy érzi, hogy csak akkor figyelnek oda magára, ha dühöng? Ez a dilije?
- Mi ez a duma?
     - Nem tudom, de tényleg sokat dühöngsz.
     - Így igaz, Primo.
- Vittiről beszéljünk, ne rólam!
- Ez is érdekes.
- Úgy érzi, hogy nem elég fontos ahhoz, hogy magáról beszéljünk?
- Mire céloz?
- Mit gondol?
- Anyád!
- Nyugi.
- Hogyan nyugodjak meg, ha ez a f@sz nem száll le rólam?

 /Csak egy kis pánik/

Ahányszor látom, röhögök.

A nyitó atmoszférateremtés sem gyenge, de a dal második fele...!!

Kaptam. Január elseje, reggel.

Nem kötődöm hozzá semmilyen szinten, Leia nem is volt a kedvenc Star Wars karaktereim között, mégis elszomorít, hogy meghalt. Valószínűleg azért, mert így a jövőben - a következő, már leforgatott részt leszámítva - nem játszhat a "sorozatban".
Ezek hivatalos promo fotók a Jedi visszatért népszerűsítendő 1983-ból. Érthető okokból :) nem használták fel őket annak idején.

     Már amikor néhány éve megtudtam, hogy "Leia" nem csak, hogy felvállalja a drogos és alkoholista múltját, hanem könyveket is írt a témában másokat segítendő elhatároztam, hogy elolvasok Tőle egyet. Erre csak most került sor, amikor éppen ennek a legutóbbi (2016 végén született harmadik, de a történését nézve az első :) önéletrajzát tartalmazó) könyvének a népszerűsítő útja közben hunyt el.
     Ez a könyv nem a fenti témákról szól, hanem az, aminek a címe mutatja. Az akkor 19 éves Fisher Csillagok háborúja forgatása alatt/környékén írt naplója, megtoldva a szerző frissen írt visszaemlékezésével a napló előtti korra és elmélkedésével az azóta eltelt időről.
Ez a három rész körülbelül egyforma terjedelemben teszi ki a művet.
A bevezetés főleg a londoni időszakra (Fisher az ottani forgatás előtt is a városban élt, színjátszást tanult), a szereplőválogatásra, a hajra :) és a "friss" szenzációra, az akkor házas Harrison Forddal folytatott viszonyára fókuszál, utóbbira eléggé nagy súllyal és terjedelemben. Nem nehéz kilogikázni, kiolvasni a sorokból, hogy nagyon mély nyomot a színésznőben.
A záró harmad néhány kellemes történet és sok-sok gondolat annak kapcsán, hogy hogyan forrt egybe Fisher és Leia az élete folyamán, mennyire határozta meg életét a szerep.
     A gond a középső harmad, az, ami létrehozta a művet. A megtalált korabeli kéziratok nem eseményeket dokumentálnak, hanem egy tini lány érzéseit, vívódását, filozofálgatását, sőt, még verseit is. A versek olvashatók, pár jó soruk is van, a napló többi része viszont nem hiszem, hogy éppen tinikorban lévő lányokon és esetleg unalomra vágyó szüleiken kívül bárkinek élményt nyújtana. Engem kifejezetten fárasztott.
A könyv tartalmaz 10-15 nagyszerű képet, melyek közül a "Luke-Leia-Han" hármas az asztalnál civilben és a fiatalkori viaszmása előtti idősebb Fisher a kedvenceim.
     Összességében sem stílusa, sem tartalma nem teszi kiemelkedővé, de megmutat a Leiát játszó színésznő emberi oldalából dolgokat. Star Wars rajongóknak tudom ajánlani, másoknak nem nagyon.
Két-három délután/este alatt olvastam el, angolul. Magyarul valószínűleg (még) nem jelent meg, de a szerző halála és majdani utolsó filmes megjelenése kapcsán nem lennék meglepve, ha sor kerülne rá.