'Dark Night Of My Soul'

Már írtam, de kevés ennél jobb szerelmes dalt hallottam eddig. Avagy: váltott pengetés? Az meg mi? : )

Beágyazni nem hagyja, de a linknek működnie kellene: https://www.youtube.com/watch?v=wVMdc-Wgv0c

A régi The Cure albumok csak másolt kazettákon voltak, vannak meg nekem. Egy idő után nem is hallgattam őket, mert a kalóz koncertfelvételeikre cuppantam rá, de nagyon.  Apránként beszerzem a stúdió albumaikat lemezen, CD-n. A Pornography-t hallgattam legutóbb, sok sok év után, új hangmotyón, gyári, új lemezen. Szól, de nagyon.. Ez az album éppen a határon van - nagyon borult, mégis tetszik. Ez a dal is... Egyszerre végtelenül egyszerű és nagyon is komplex. A dobtémára például nem is tudok mit mondani... Van hangulata. A The Cure-ban talán ez a legjobb. A hangulatok, érzések, melyeket kifejeznek. És a szövegeik.
Azon kevés album egyike egyébként, amelyik újra kiadva legalább annyira jól (és hitelesen, az eredetihez hűen) szól, mint annak idején. A The Cure-nál nem ritka az ilyesmi. 

"I will never be clean again"

/The Cure: The Figurehead/

Tegnap gyalog mentem dolgozni. 16 perc. Jól esett a reggeli hidegben felébredni, mire beértem.

... minimálra vett billentyűkkel, egy másik zenekarral. Az első turnén (Devotional), amelyen láttam a Depeche Mode-ot a két néger (lehet még ilyet írni?) vokalista csaj (és ilyet?) (Hildia Campbell és Samantha Smith) nagyon sokat hozzátett a zenéhez. Itt nagy eséllyel nem ők szerepelnek, de ők is szuperül kiegészítik Dave hangját.

Dave Gahan & Soulsavers - Walking In My Shoes - live in Los Angeles 2015./

Depeche Mode dobszerkóval, megdörrentett dupla lábdobbal. Abban hasonlít ez a dal a tegnapihoz, hogy az első hallgatástól hatalmas kedvencem a mai napig. Gondolom, az egyik turné előtti próbákon vették fel ezt a videót. Tetszik, hogy minden körítés nélkül, egy klubban is megállnák a helyüket. Egy gitár "szóló" pedig nem attól jó, hogy komplikált. :) A sálat ne is figyeljétek! :))

Az egyik legfurább Megadeth "dal" a sok kedvencem közül. Az is tetszik, hogy a csajszi nem hivalkodni vagy mellet mutogatni akar a videóval. Edzőm: (szak)vélemény?

Egy dobos haverom mondta, hogy Portnoy témáit nem lejátszani nehéz (elsősorban), hanem kitalálni. Mustaine témáival is ez lehet a helyzet.(?)

/Megadeth: Into The Lungs Of Hell, cover by Alexandra Lioness/

Olvasok egy Depeche Mode könyvet (is). Mivel a zenéik nagy százalékát ismerem, max. 1-2 videoklipjük tud meglepni. Például ez is. Ez már egy második lemezes dal - jól mutatja, mennyire fiatalon kezdték. És a mai napig zenélnek. Igaz, már csak ketten vannak.

/Depeche Mode: See You, official video/

Írnék én szép dolgokról, de a tegnapi fogászatom - gyulladt fog tisztítása gyökércsatornán keresztül - annyira brutális volt, hogy ahhoz hasonló fájdalmat gyanús, hogy nem éltem még át. Az injekció mintha ott sem lett volna. Élek, használt - ez a lényeg. 

Tegnap láttam egy két oldalról átfúrt csontot, illetve a belőle kiálló fémeket, melyet súlyokkal húztak. Mint a filmekben. A műtét még csak ez után jön Anyu tesójának. Ehhez képest smafu az én éjjel fájdalmasan begyulladt fogam (a gyökérkezelés után szabadon hagyott), amely mire magamhoz tértem és elindultam volna az ügyeletre, addigra lenyugodott.

Mióta nincs Dream Theater (van, csak számomra érdektelen és értékelhetetlen dolgokat játszanak), talán ez a zenekar tud meglepni ebben az általam nagyon mostohán kezelt (jobbára került) stílusban. Nem tudok eléggé hálás lenni Tutusnak, hogy a pályájuk legelején megismertetett a zenéjükkel.
Lengyelek, és ahányszor hallom őket, annyiszor szomorodom el, sóhajtok fel, "hogy nekünk miért nincsenek ilyen zenekaraink!?".

/Riverside: Friend or Foe?, vágott verzió/

     Friss, de nem nyomozós; természetfeletti, de nem (különösebben) bekakis; rövid, két estés, de nem összecsapott; tipikus King is, meg nem is.
      A Mester stílusa, műfaja, témái szépen ágaznak, terebélyesednek, azonban a profizmusa, gördülékenysége, végig kialakult, de azért az idők során finoman csiszolódó írói egyénisége - röviden: a neve - garancia a (könnyed) szórakozásra, kikapcsolódásra. A Később laza 300 oldala berántott a történetbe, lekötött, folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet, kíváncsiságomat, és noha már az utolsó harmad előtt sajnáltam, hogy nem hosszabb, utóbb nincs hiányérzetem - ebben a történetben ennyi volt, így kerek. Nagyobb terjedelem valószínűleg a lendület rovására ment volna. A lendület és a jó értelemben vett rutin és profizmus a kulcsszavak, valamint a megújulás. Nincs ugyan szó nagy fordulatról, de a legnagyobb csapdát, az önismétlést is olyan messzire kerüli, amennyire csak lehetséges. A helyenként fel-felbukkanó humor, az irónia, az apró gag-ek (A remény rabjainak konkrét említése) pedig azt jelzik, hogy a kreativitás, a fejlődés, a frissesség bőven ott vannak a tárházban, így később is sok örömöt szerez még King olvasóinak.
     Rövidsége és a cselekmény folyamatos görgetése miatt azoknak is ajánlom, akik nem ismerik az író munkásságát.  Amolyan Stephen King light ez - könnyed, finom kis mézesmadzag, amely akár a brutálabb és/vagy terjedelmesebb fő művek felé is elcsalhatja a gyanútlan (?) olvasót.
Élmény volt olvasni. Tetszett.  

(Tárház - van ilyen önálló szó?)

Egy új munkahelyre beilleszkedni sem pite, de amikor öt hét után (!!) végre eljutok a körzeti fogdokimhoz és ott a laza első fogas töméscseréhez hozzájön egy nem várt gyökérkezelés egy nagy rágóban... Most két hétig ráadásul itt figyelek lezáratlan gyökércsatornákkal, egy nagy kráterrel a fogam közepén. És - mint a munkahelynél, itt is - mákom volt. Mert bármikor úgy igazán is bedurranhatott volna, nem csak jelzés szinten, mint most. Azért két hétig még nem lesz őszinte a mosolyom, és önfeledtek az étkezéseim. Zajlik.

.. elfoglaltan indul az évem. Így most csak egy szimpatikus képpel jelentkezem, ami az új munkahelyen a gépemen jött fel a véletlenszerűek között.

/Halmágyi István: Anya gyermekével/

... vannak mások is, akik tudnak zenét választani. Avagy: hazai pályán, hazai zenével könnyű:

/William O'Connor, Zombie/

Joe Cullen bevonuló zenéjét nehéz megverni, főleg angol közönség előtt. Ez még egy tavalyi bejövetele. Érdemes végignézni - mert úgy 1:35-től ér csúcsra a történet -, egészen a meghajlásig.

Vagy veszettül hasonlít egy Placebo dalra (főleg a (nyitó) verzéje), vagy csak én hittem eddig, hogy ez egy Placebo dal. Richie Burnett bevonuló zenéje - felkaptam rá a fejem. Sajnos hamar kiesett a VB-n.

/Stereophonics: Dakota/

Sokadik megtekintésre az is feltűnt, hogy ez a zene a filmtől függetlenül is vállalható. Vagy csak én kerültem (végre!?) karácsonyi hangulatba.(?)

/Love Actually (Igazából szerelem) filmzene/

Pörögnek az események, többnyire jó dolgok - pedig alapból és jó ideje másra sem vágyom, csak nyugalomra.
Boldog, békés Karácsonyt kívánok!

Ex-gitáredzőm már sok évvel ezelőtt értetlenül állt az egyre olvashatatlanabb logóval előálló együttesek előtt. Volt igazság abban, amit mondott, de mostanra adok Neki teljesen igazat. Összefutottam ugyanis a SANGUISUGABOGG zenekarról egy hírlevéllel, benne a nevükkel:

Értem én, hogy a francia főváros csirkéiből készült, de mi ez? -;-)

Megrepedt radiátor (csöpögésének elállítása a rendelkezésre álló eszközökkel, üzemkész szaki felkutatása), új munkahely keresése (és a negációja: gondolkodás kambodzsai úton) - dolgok, melyek elviszik az időmet, gondolataimat újabban.
A Paradise Lost ilyesmi "ellen" is jó. Ők nem a gondok szintjén mozognak. Éppen őket hallgatom.

Íme egy 10 pontos "koncertjük" 2020-ból, amikor a Covid idején bevonultak egy klubba, és közönség nélkül játszottak, később pedig ki is adták:

/Paradise Lost: At The Mill/

Paradise Lost (2005.)

     Alig másfél éve lengettem be, hogy elkezdek egy ilyen (mini?) sorozatot, és máris itt vagyok. Lássuk először az ötletadó CD-t! (Igen, azt, ugyanis tavalyig lemezen meg sem jelent.)
     Sokadszor is leírom, hogy azon túl, hogy önmagában is tökéletes az ötös neve (Elveszett paradicsom), a zenéjükhöz is hibátlanul passzol. Ez a zenekar tizedik albuma - jelenleg tizenhatnál tartanak -, 55 perc, 12 dal, felépítésében semmi rendkívüli nincs.
Noha zenéjük azonnal felismerhető, munkásságuk során nagy változásokon ment keresztül, vagy mondhatjuk, hogy a mai napig folyamatosan változik, korszakokra oszlik. Kezdtek hörgős metállal, majd megteremtették (?) a goth metalt, elmentek dark rockba/popba, visszakanyarodtak metálba, hogy aztán a mai napig keressék az egyensúlyt a (számomra már olykor túl) kemény, hörgősebb zúzás és a dallamosabb, lágyabb metál világ között. 2005-ben éppen a leglágyabb, szintivel dúsított korszakuk (One Second, Host, Believe In Nothing, Symbol Of Life albumok) után voltak. A cím-nem-adás valószínűleg annak szólt, hogy visszatértek a keményebb, gitárcentrikus stílushoz. Tették ezt egy fejlődés lépéseként, nem pedig a múltbéli dolgaik újbóli elővételével.
Tiszta ének, egyszerű dal struktúra, a lesújtott, szomorú de a szépre szomjazó ember lelkét tükröző dallamok, egyszerű, de szép szólók jellemzik. Semmi sallang, cicoma, időhúzás, stúdiós ügyeskedés. Jó zene, nagyon tetszik. Új motyót raktam össze/szereztem be, ez az egyik első CD, amit hallgatok rajta, így a gyönyörűen telt basszushangzást is ki kell emelnem.
A Grey a legnagyobb kedvencem erről az albumról, de a mostani hallgatáskor, amikor azt vizsgáltam, mennyire jellemzi a kiadvány a zenekar teljes munkásságát, azt vettem észre, hogy az All You Leave Behind-dal, egyetlen dallal meg lehet mutatni, miről szól a Paradise Lost. A végén még a lábdob is elszabadul - ez mondjuk nem jellemző az alapból lassú dolgokkal operáló csapatra. Összességében tehát, igen - noha nem ez a legjobb lemezük - mondhatjuk, hogy ez egy "klasszikus" Paradise Lost alkotás, ha nem is "A" Paradise Lost album, de egy olyan, amely a legnagyobb metszetét alkotja a különböző korszakoknak, amelyeken a zenekar átment - a nagy szó az, hogy beleértve ezekbe a 2005. után megjelent zenéiket is.

8/10 pontos album és arra is adok kb. 8/10 pontot, hogy mennyire indokolt, hogy nincs címe.

Mondjuk, a borítót a mai napig nem fejtettem meg.