'Dark Night Of My Soul'

      Ha már „szóba jött” az előző bejegyzésben (a képen balról az első), írok Steve Jones nem régen olvasott könyvéről.
Lehetne a cím Silly Thing is, ugyanis „Jonesy” életének első harmadát nem sok bölcs vagy megfontolt dolog jellemezte. Leginkább a lopás, az ivás/drog, a női nemi szerv és (szerencsére) a zene körül forogtak a mindennapjai. Ez – az illegális dolgokat leszámítva – túl sokat azóta sem változott.
      Önéletrajz a történet. A Pistolst leszámítva nem túl változatos vagy különösebben érdekes, viszont végig őszinte és mentes minden önfényezéstől. Ez nagy szó. Mostohaapás munkáscsalád a 60-as évek Angliájában, amely családtól amint lehetett lelépett hősünk (később Angliából is), hogy aztán többnyire lopásokból tartsa el magát. Gátlások, fékek, gondok nem léteztek, problémák is csak elvétve. A zene volt az egyetlen értelmes hobbija, és ismerve a Sex Pistols rövidke munkásságát és utókorra gyakorolt hatását mondhatjuk, hogy a megmentője is. Korrajz, punk a lehető legközelebbről, majd annak túlélése. Nem csak archív Pistols videókat néz meg az ember önkéntelenül, amikor olvas egy-egy fellépésről, interjúról, de sok korabeli zenét is megismertetett velem, amelyek a hatásai vagy a kortársai voltak. Legnagyobb meglepetésem az első The New York Dolls album volt, egyike azoknak, amelyek segítségével gitározni tanult – valóban NAGYON hasonlít az ottani két gitáros ritmusozása a Steve-ére.
      Tetszett a könyv, bár Lydon-é sokkal jobb.
Angolul olvastam, mert csak így tudok szinten maradni.

Ezt a képet talán még nem is láttam. Tetszik.

Halford és Downing könyveinek olvasása közben természetesen az életművet hallgattam. Minden albumhoz írtam 1-2 mondatot. Aztán vagy kibővítettem őket, vagy nem. Nem jutott időm az összes albumra, de hátha, egyszer... Gyakorlatilag valamennyi meghallgatható a Youtube-on is, ha érdekel valakit.

1. Rocka Rolla (1974.): Ősi hard rock zene blues alapokkal. A dátum jó támpont a hangzás, a zenei világ betájolásához. Nem rossz, viszont – az én ízlésem szerint – nem is jó. Hátránya, hogy nincs előnye; előnye, hogy nincs hátránya. Hallgatható, kellemes zenélgetés, nyugis hard rock zene, de nem az én stílusom. A hangzás egyenes, direkt, egyszerűen, egészen jól van keverve. A klasszikus négyes már ezen az albumon együtt van (Tipton, Downing, Halford, Hill), a dobos John Hinch, aki üt jó dolgokat, vannak jó ötletei. A későbbi, egyhangúan ledobolt albumokhoz képest  üdítő, hogy a borítóra utaljak. Az akkor 23 éves Halford énekel figyelemre méltó dolgokat, itt-ott a magasait is elengedi, de – csakúgy, mint a zene – még nem emelkedik ki kortársai közül. A borító (mai szemmel) a „jajj” kategória.

4,7/10 pont

2. Sad Wings Of Destiny (1976.): A felirat és a borító nagyot fejlődött. Halford hangja bátrabb, már a „klasszikus” éra közelében van, a magas sikolyai is előtűnnek. A hangzás két lépcsőnyit  modernizálódott és zeneileg is legalább ekkora a fejlődés az első albumhoz képest. A The Ripper dallamára, riffjeire felkapja az ember a fejét, a nekem nem tetsző lírai részekben pedig Halford és a gitárosok kapnak nagyobb teret, amit ki is töltenek. A Prelude úgy gyönyörű, ahogy’ van, a Tyrant pedig bármelyik albumukra felférne, annyira igazi Judas Priest. Kezd tehát a zenei egyéniségük is megmutatkozni. A másik véglet a (valaha volt?) legfurább Judas P. dal, a nagyon erős The Queen jegyeket mutató Epitaph. Jó kis régimódi hard rock zene. Alan Moore dobol a lemezen – gyakorlatilag észrevétlenül. 1976-ban ez egy nagyon jó album lehetett.

6/10 pont

... mókásan szenderedik álomba. Itt már nem vesz levegőt, de még nem húzódott vissza a páncélba teljesen.

     Ez a magyar cím (is), a főszereplő neve. Egy rendkívül korai (1973-as) zsönge, mely évtizedekig fiókban pihent, majd 2007-ben jelent meg, miután átírta a szerző.
     Relatíve rövid és egyszerű a történet - én két este alatt végeztem vele -, így nagy karakterleírások, jellemfejlődések nincsenek benne. Viszont nincs is igény ilyesmire, lévén minimális a szereplők száma. A cselekménybe ágyazott visszaemlékezésekből megismerjük Blaze életét, lelkivilágát, gondolkodásmódját. Gyakorlatilag teljes képet kapunk az alapvetően félénk, egyszerű gondolkodású és lelkületű tagbaszakadt férfiről, akit jobb nem felbőszíteni vagy megijeszteni, mert olyankor nem képes fékezni elemi erejét.
      Amikor elveszti bűnügyi partnerét, az értelmi szerzőt, nem habozik, és kivitelezi a már megtervezett nagy dobást. 
Noha vannak benne stílusjegyek (Blaze hallja, hallani véli elhunyt társát), nem kimondottan tipikus Stephen King. Fő ereje, hogy könnyű Blaze helyébe képzelnie magát az olvasónak, ráadásul nem túl szimpatikus tettei és életvitele ellenére egy nagyon szerethető karakter. Amolyan "ez bárkivel megtörténhetett volna" életút az övé, így egy percig sem lehet rá haragudni.
      Beszippantott a könyv, jó tempóban, hamar végigsodort, kellemes időtöltés volt olvasni. King már 1973-ban is tudott.

Nem kevés jó és/vagy mókás zenekari képük van, de hogy (egy maxi esetén) borítóra is tettek egyet, azt csak most láttam.

Szerdától torokgyula, enyhe lázzal. "Jól esett" a dög hőségben paplanba bugyolálva izzadni két napon keresztül.

Közben volt egy női foci EB sok skandináv és néhány brit csapattal. Az angolok nyerték hazai pályán, megédemelten. A döntőt 87192 néző látta a helyszínen, ez rekord. Még férfi EB meccsen sem voltak ennyien a lelátón soha.
A döntőben a győztes gólt szerző Chloe Kelly (nem) cicózott:

Az AFP fotóját a nemzetisport.hu-ról szedtem.

Kis városom hetente megjelenő kiadványa szépen felveszi a pénzt az egész oldalt elfoglaló kormánypropagandáért, majd mellé teszi a valóságot. Ügyes.

Vodafone online ügyintézés. Noooooóóóórmális???

Miért van olyan, hogy női darts(verseny)? Ugyanaz a tábla és a távolságok. Erő, állóképesség nem kell hozzá sok - annyi legalábbis nem, amennyit egy hölgy ne tudna megszerezni a gyakorlások során. A nyíl mérete, súlya tág határok között variálható, az elleféllel semmilyen, még áttételes (sporteszközön keresztüli) kontaktusban nincs a játékos, számolni ugyanúgy kell. Nem értem tehát, hogy - néhány verseny kivételével - miért külön rendezik a női tornákat. A lövészet ugyanez a kategória. Teke, bowling?

     Vettem öt Depeche Mode CD-t („Isten áldja az Internetet!”), és arra kellett rájönnöm, hogy az Iron Maiden mellett ők a másik zenekar, amelynek most már az összes albuma megvan eredetiben valamilyen formában. Mivel néhányról már írtam, idővel talán lesz egy újabb félbehagyott rovatom mindegyik sorra kerül. A 11-es a címben azt jelenti, hogy a 11. album a téma, nem azt, hogy ez a 11. írás a tárgykörben.

     „Fájdalom és szenvedés különböző tempókban” – mondja a hátsó borító. Ehhez képest a zenekar 2000-es évekbeli munkásságában ez egy gyorsabb anyag. Több szerzemény húzós, lüktető, akár táncolható is – az egyébként jól sikerült Lilian ezek mellett kifejezetten zakatoló, retro Mode. A dalok felépítése, „hangszerelése” Depeche Mode mércével mérve relatíve egyszerű. Nyilván rengeteg munka volt vele, de a szó jó értelmében vett rutinból hozott, lazán összerittyentett lemez benyomását kelti. Nem túlzottan kísérletező, viszont van hangulata, helyenként igazi mélysége is. Verzék, refrének kiszámítható helyen és számban, megjegyezhető dallamok. Nincs túlelektronikázva, bár a zenekarra jellemző zajok és zörejek is jelen vannak, de általában van egy zenei alap, ami végigvonul a dalon, az van felturbózva ezzel, azzal. Kvázi van egy ritmushangszer (ami fizikailag nincs, de funkcióban igen). Több dalban a gitár is jelen van, tökéletesen a hangképbe illesztve. Annyira, hogy a Suffer Well egyenesen egy gitár riffre épül.
      Kedvenceim a klipes Precious, a The Sinner In Me, az I Want It All és a totálisan 10 pontos Nothing’s Impossible; gyengébbnek a Gore által énekelt két dalt (Macro, Damage People) és a záró The Darkest Star-t érzem.
      Így, kevesebb mint két hónappal a halála után furcsa látni, hogy a zenekari fotók közül kettőn is a másik két tagtól külön, a füzetben másik lapon szerepel Fletch.
     A hangzásától nem haltam be annyira, amennyire egy Depeche Mode album esetén szoktam, de azért még bőven jó.
Nem kiemelkedő alkotás, a középmezőnyben van az életműben.

7,7/10 pont (kerekítve 7)

Egyik volt kollégám mondása volt, hogy "ne legyé má' csehszlovák!".

(Hogy 10-es skálán mennyire idegesít az akaratom ellenére történő elforgatás? 8-as.)

Mondanám, hogy direkt ilyenre fotóztam, de sajnos a valóság az, hogy ez a kép nem sikerült. (Hogy a "szokásos" elforgatásról ne is beszéljek!) A Magyar Közút Zrt. telephelyén található a szobor. A hókortóval szemben.

"Peter" hómaró 1936.

... közlekedik villamos kis városomban.

A kép forrása: wikimedia

Fotó: Anna Schwelung / Indafotó

A már nem annyira vagány és már egyáltalán nem zsernyák tag, aki megdöntötte a nyilvános nyakon térdeplés rekordját megkapta a második jogerős ítéletét.
Furcsa az USA igazságszolgáltatása, mert most 21 évet kapott az ehunyt jogainak megsértéséért - kb. annyit, mint a gyilkosságért korábban. A két büntetést pedig leülheti egyszerre. A lényeg, hogy kb. 15 évig sitten lesz. Keveslem. Az pedig pláne gáz, hogy már eddig is kivételeztek vele és védik.

Robert Smith beszállt egy bandába előadni egyik dalát:

/Chvrches and Robert Smith: Just Like Heaven, Live 2022./

Rémlett, hogyan képzik az izlandi neveket, de élő közvetítésben hallgatni, ahogyan a női válogatott focicsapat tagjai egymáshoz passzolnak...! Mókás volt.

Találtam egy (cseh) online rádiót, amelyen kizárólag Depeche Mode dalokat lehet hallani.

A "P-re (pince) hangolt gitárok" nagy kedvenc "szak"kifejezésem. Most olvastam egy hasonlóan jót egy (na-ná, hogy Korn) lemezkritikában: "a földmagig lehangolt gitárok". :) Tetszenek a mókásan gondolkodó, ötletes emberek agyszüleményei.

Az elforgatásért a szokásos elnézést kérem. Nem én csináltam.