'Dark Night Of My Soul'

Találtam a "rendben" olyan Rockinformokat, melyeket még akkor vettem, amikor nem írtam a lapnak. Az egyikben a new yorki Dream Theater szeptember 11-én (AZON a szept. 11-én) megjelent tripla koncert CD-jének hirdetése is benne van. Az eredeti borítóval. Lángoló alma, Szabadságszobor, ikertornyok (!!), minden:

A történtek után aztán ez lett a borító:

Tökéletes album, csak ajánlani tudom.

     Azonnal, az első másodpercekben beindul az ugrálás, aztán rendesen elvonják az értelmet, de már ugyanezen dal (Insane) refrénje jelzi, hogy nem egy fáradt vagy kísérletező anyagot hallgatunk. És ez így megy tovább egy ütős félórán keresztül. Kevesebb borulattal, nagyon erős refrénekkel.
     Alapból nem az én zenémet játssza a zenekar, készítettek is már számomra hallgathatatlan albumot is, de tény, hogy nagyon eredeti(ek), amit kitaláltak annak idején. A hangzás, a hangolás, az énekes, a borítók, a dalszerkezetek, azonnal felismerhetővé teszik őket.
A dobosuk tud ezt-azt, de most önmagához képest csak közepest üt (azért érdemes figyelni!), a dallamérzékük viszont csúcsközelben van, főleg az anyag első felében. Ehhez jön még a kiforrottság és a frissesség, plusz a tökéletes hangzás, és már lehet is konstatálni, hogy ez bizony egy egyéni zenekar remek albuma. Az életműbe nem tudom elhelyezni (az biztos, hogy az elektronikus elhajláshoz semmi köze), és azt sem tudom megmondani, hogy önismétlő-e, de az tény, hogy a "derült égből" jött - hozzám vágtak egy tavalyi Metal Hammert, abban olvastam egy interjút velük - és hogy mindenkinek tudom ajánlani. Mazsoláknak, a bandát nem ismerőknek, a tőlük esetleg eddig ódzkodóknak (az a szó!) is.
     A Take Me, illetve a záró Calling Me Too Soon előtti pár történés nem ültetett meg, ezért nem magasabb a pontszám. Rutint vagy pénzszagot viszont nem érzek rajta. Nagy szó.

Korn: The Serenity Of Suffering (2016.)

Itt a teljes mű:

 8,4/10 pont

Jövőre is NB I.!! (Összességében) szép volt, fiúk!

A Magyar Kupa döntőjébe ("labdarúgásról" van szó) mindkét ágon kettős győzelemmel, szumma 19-2-es összesítéssel jutottak be a csapatok. Kissé komolytalan az egész. Az MLSZ közben mindennel meg van elégedve, igaz, azt kezdik észrevenni, hogy évek óta nincsenek nézők a lelátókon. Kutatják, hogy miért.

.. francia felének sikerült tökéletes kabalákat választania:

 

Annyira megörültem, amikor váratlanul feltűnt egy sorozat idei/tavalyi epizódjában!! Nagyon megöregedett (78 éves), de azonnal felismertem, és egyből lerohantak az érzések. Amint megláttam nevettem és örültem, hogy él, hogy jól van és hogy a mai napig képes örömöt, vidámságot okozni a puszta megjelenésével. Szerintem erre teremtetett. Remélem, sokszor látom még képernyőn.

Christopher Lloyd /The Big Bang Theory, Agymenők, 10. évad 10. epizód/ 

Alakul a hanglemezgyűjteményem. Az új vétel egyik dala ismét olyan, amelyre nagyon jól lehet (szólót) improvizálni. Gyakorlatilag a dal első hangjától az utolsóig. Éppen az én sebességem :) és hangsűrűségem. Akár az eredetit sem nehéz lekagylózni gitárral a kézben. Nagy élmény!!! Csak a gitár (gyártmánya, hangszíne) miatt hallom bluesnak?? (Olyan hangnemben/skálában van, amilyet magamtól soha nem használnék.)

 

Van egy 1941-es (!!) kiadású Churchill könyvem, amely '38-'40 közötti nyilvános beszédeit tartalmazza.
Nyilván Angliában vettem egy antikváriumban. Eredetileg Sally-től kapta valaki ajándékba:

Ez is inkább egy lemezbemutató. Már a nyitó csilingelés remek. Az első nóta aztán ne vegye el senki kedvét, mert a  4:10-től kezdődő Show Yourself riffje már első hallgatásra hat (van egy meglehetősen morbid humorú klipje is), az őt követő Precious Stones pedig zenei kéjhömpöly. De komolyan, 7:10-nél akkora zenélés veszi kezdetét (folytatólag :) (dobos!!!), hogy az bekaki! Ezt a 7 percet senki ne hagyja ki! A teljes album nagyon egyben van. Ismét egy, a zenekar nevéhez méltóan erős alkotás. Egyéni, innovatív. Kb. ezt hívom progresszívnak 2017-ben, noha már az előző pár lemezükön is ilyesmi szinten zenéltek. Ez nem Dream Theater-ös művészkedő pop/rockopera, hanem valami teljesen más.

Mastodon: Emperor Of Sand (2017.)

8,4/10 pont

 

Az első Asterix képregényben még meglehetősen eltérnek a szereplők a később megszokottól.

Meg nem mondom, hogy a félősebb-e, de tény, hogy az egyik Klicsko betette a lábát Londonba. Aztán a fenekét is letette, majd a térdeit is. Anthony Joshua helyre tette a túlsztárolt ukránt.

 

Eredetileg egyetlen KFT lemezem sem volt. Mostanra változott a helyzet.

Besh o droM (+komolyzenei zenekar?) lemezborító 2002-ből:

A papír ötfontost műanyagra cserélte a Bank Of England, megváltoztatva a bankjegy kinézetét is. Ilyen volt, ilyen lett:

Az első egy hajó oldalán látható:

 

A bristoli Bridge Farm általános iskola diákjait megszavaztatták, hogy melyik helyi hírességről nevezzék el az iskola egyik "házát". (A la Harry Potter. :) Úgy döntöttek, legyen az "utcai művész" Banksy.
Egyik reggel ez várta az iskolába érkezőket az egyik falon:

És egy levél: "Köszönöm a levelet és a ház elnevezését. Fogadjátok ezt a képet. Ha nem tetszik, nyugodtan tegyetek hozzá. Biztosra veszem, hogy a tanárok nem fogják bánni.
Emlékezzetek: mindig könnyebb bocsánatot nyerni/kapni, mint engedélyt.
Sok szeretettel: Banksy"

     Noha a zenekar nagy kedvelője vagyok, nem olvashattatok tőlem ismertetőket a blog indulása óta megjelent albumaikról. Ennek annyi az oka, hogy nem tartom őket kiemelkedőnek, sőt, akárcsak jónak sem.
Részletesebben: az Exciter-t (2001.) egy az egyben bekajáltam, az utolsó tökéletes lemezüknek tartom; a Playing The Angel-ről (2005.) a Nothing Is Impossible telibe csapott, a többi messze nem; a Sounds Of The Universe (2009.) a Peace-t leszámítva gyakorlatilag csak hangzásra kiemelkedő (igaz, úgy nagyon); a Delta Machine (2013.) pedig csak néhány hallgatásig jutott nálam, szóval csalódás.
     Az előzetes, klipes Where's The Revolution is a fenti vonalat viszi tovább. Nem lenne rossz, de a refrénje a "van, de minek?" kategóriába teszi nálam.
Az őt megelőző, az albumot nyitó Going Backward zeneileg, felépítésében az előző 1-2 lemez világát idézi, de van hangulata, lelke.
A kettős után viszont jó kis fordulatot vesz az album. A The Worst Crime-tól a már szintén ismert lenyugodott, gospelbe hajló világ dominál. Noha a körítés, a hangszerelés változik olykor, ez a hangulat, indíttatás jellemzi a zenét. Nem Exciter ismétlés, de hasonló az összkép, a hatás. Én pedig nagyon vevő vagyok az ilyesmire.
A Worst... Dave szólólemezeinek, illetve a Soulsavers-zel készített dalainak lecsupaszított, "igazi" hangszeres érzetét kelti. Egy ember, egy LÉLEK áll egy mikrofon előtt, és dalba önti a lelkét.
A Cover Me is hasonlóan minimalista - és hangulatos - noha a végére "beelektronikusodik".
A Marti énekelte nóták közül az Eternal kifejezetten gyenge, a záró Fail már jobb.
A Question Of Time módon zakatoló remek So Much Love az egyetlen gyors dal.
     Nem minden dal erős, de érezni, hogy van egy vezérfonal, ami az egészet egyben tartja, sőt, egybefonja. Innen kezdve hiteles az egész, minden más csak részletkérdés.
      Ez egy jó lemez, végre ismét méltó a zenekar nevéhez. Biztos vagyok benne, hogy hallgatásról hallgatásra jobban fog tetszeni. Hogy Hi-Fi, de nagyon - azaz élmény hallgatni, olyan gyönyörűen szól - azt nem is kell említenem, ez alap a zenekarnál. A Deluxe változat öt gyakorlatilag instrumentális remix dala a szokottnál is alaposabban öblíti át a hangfalak tekercseit.

Depeche Mode - Spirit (2017.)

 

 

 

 

 

 

 

 

7,6/10 pont

A kis részleteket már említettem. A tisztelgésképpen szereplőnek rajzolt ismert embereket még nem. Pedig ilyesmi is akad olykor. Például ez a két római legionárius.

A képi világ (a homályos, szemcsés borítóval együtt is) a szokásosnak mondható: