Olyanoknak, akinek van idejük zenét hallgatni, sőt, talán még nyitottak is új dolgokra - ha még léteznek ilyenek.(Türelmetlenebbeknek, rohanósoknak: 15:14-nél kezdődik a csoda, amit már mutattam itt, de a 36:00 körül kezdődő történet is kellemes.)
/Baroness: Live At Chicago Music Exchange/
Ebben a sportágban is van vegyes páros, azt viszont nem értem, hogy mi indokolja egyáltalán, hogy a nők és a férfiak külön versenyeznek. Erő nem kell hozzá, semmilyen kontaktus nincs a két csapat között, szóval nem értem, miért nem együtt versenyez a mezőny.
Napsütés, szél, hideg. Még a képet sem sikerült vízszintesre vagy jól fókuszáltra készítenem.
DVTK - FTC 0-5 (0-1), női NB I.
Egyértelmű volt, de talán nem volt ekkora különbség. Két óriási kapus baki...
Egy fórumon láttam. Tetszik.
A légvárépítés első szabálya: "Ne spóroljunk az emeletekkel!"
Jó korszakban voltam fiatal. Minden hétre jutott egy olyan új album, dal, amelyhez hasonló mostanában elvétve (sem) születik. Szinte minden zenei stílusban, az előadóknak pedig (zenei) egyénisége volt.. Azt már tudjátok, hogy az egyszerű szerkezetű dalokat (is) szeretem:
... előveszem ezt a képet, látom az optimista, vidám tekinteteket és nálam is azonnal jön a mosoly.
Persze, sok hasonlóan eredményes versenyző keresi magát halálra a hazai labdarúgásban és újabban is készülnek ilyen képek, amelyeken kacagni lehet (a jövőben):
Rácuppantam a témára. Az sem javít a helyzeten, hogy Matthew Perry könyvét olvasom.
Ahogyan öregszem, egyre inkább ott van a fejemben, hogy egyszer ennek az egésznek vége lesz. A nálam alig idősebb Matthew Perry halála, vagy amikor ezt a klipet nézem, és arra (is) gondolok, hogy a négy tag közül ma már egyedül a 71 éves dobos él... Miközben a dal az élet talán legjobb érzéséről, a szerelemről szól.
Alapból a legegyszerűbb zenéket (is) szeretem. Kár, hogy kevesen tudnak ilyesmit jól csinálni. Ha viszont váratlanul találok egy kincset, az napokig a kedvencem lesz. Az sem baj, ha a gitár - és az ének- mellett a dob is 100%-ban eltalálja az ízlésemet. Ezt sem ötször hallottam az elmúlt napokban:
/Prong: Disconnected, 2023./
Kezd Dream Theater special lenni a blogom, de ex-gitáredzőm legutóbbi kommentje megérdemli, hogy bejegyzés legyen belőle: 13 év elteltével Mike Portnoy visszatért a zenekarba. Egyrészt rohan az idő, másrészt majd 13 év múlva kiderül, hogy jogos-e a lelkesedésem. Kb. addigra érek a Manginivel készített albumok véleményezéséhez, ahogyan ismerem a tempómat. Boldog éveket, kreatív örömzenélést kívánok Neki és a csapatnak!
Történelmi pillanatok, ugyanis ezt az albumot soha nem hallottam még – nem is birtoklom, Youtubeon fülelem, minőségi fülessel. Ez az első CD-jük, és rendesen belecsapnak a lecsóba. Érdekes, hogy sok kiadásnak a borítóján nincs is rajta a címe, csak a CD „élén”, gerincén tüntetik fel. Charlie Dominici énekel, Kevin Moore játszik billentyűkön, a másik hármas a klasszikus felállás tagja.
A dob hangzása eléggé egydimenziós, egysíkú, de pl. a basszus tökéletesen, élményszámba menően szól. A zene itt-ott kicsit amerikásabb (AOR, hard rock?), mint a későbbi dolgaik – érezni rajta a ’80-as évek korszellemét -, ha nem is glam-et, de soft rockot, de inkább csak az első néhány dalban hallottam ilyesmit és csak az első hallgatáskor. Az egyetlen ismerős a harmadikként érkező, instrumentális The Ytse Jam, amelyet már hallottam koncert(felvétel)eken. Majdnem hat percnyi progresszív villogás, 100%-os, tökéletes Dream Theater. KEMÉNY és technikás, hol sziporkázó, hol visszafogottabb. Ez kb. a teljes, 51 percnyi játékidőre igaz.
Az énekes – akit lecseréltek a többi albumra – átlagos, semmi bajom nincs vele. A Rush „énekesére” hajazó hangja illik a dalokhoz.
Ez egy aton nagy album. Jobban tetszik, mint a második, pedig maguk a dalok kevésbé erősek vagy megjegyezhetőek. Első hallásra rácuppantam. Nagy élmény, hogy csak egy dalt ismertem róla. El is felejtettem már, hogy milyen egy fantasztikus Dream Theater albumot először hallani.
A borító béna, de kezdésnek elmegy.
Az Images is meglepett pár hete, de arról a koncert dalokat ismertem – ez viszont derült égből ütött be. "Zenemuzsika", kavalkád, sziporka, kreativitás hegyek. A pontszám
9/10
amiben benne van az újdonság varázsa, de az is, hogy ha majd beleásom magam hangszerenként, az csak emelni fog rajta.
Az első két kép az első szerepe, amiben láttam (Jim Ignatowski "tiszteletes" a Taxi című sorozatban - tényleg, még végig sem néztem a potom 114 epizódot, melyek egy részét talán nem is vetítették Magyarországon. Remélem, működik még az a meghajtóm, amin rajta van.). Azóta is az egyik kedvenc színészem.
Talán a legegyszerűbb daluk és talán a legnagyobb kedvencem a zenekartól. De hogy dobogón van, az tuti.
/Dream Theater: Space-Dye Vest/
Van itthon dartsom és igyekszem is rendszeresen gyakorolni. Általában hetente egyszer kb. 1 órát, ami alatt lejátszom 10 darab 501-est egyedül, dupla kiszállóval. Azaz addig dobálok duplára a végén, amíg 10-szer le nem érek nullára. Mint a nagyok.
Aki látott már profi dartsot, az megmosolyogja, de ott tartok, hogy az átlagom 43,19, az első 9 nyilam átlaga 49, a legjobb kör átlaga 65,35, a kiszállókat 21,28%-kal dobtam, a legnagyobb kiszállóm 54, a legnagyobb dobásom értéke 120 volt. Remélem, egyszer lesz jobb, mert (lehet kacagni) ez egy kicsúszott jó eredmény volt.
Volt 2-3 éve egy Kövesd-ZTE 1-2, amely után nem éreztem szükségét, hogy a helyszínen nézzek meccseket. Szombaton erőt vett rajtam a kíváncsiság, és elmentünk a Kövesd-ZTE-re. 1-2 lett. Nem erőltetem a közeljövőben a helyszínen szurkolást, de azért: hajrá, Kövesd!
Érdekes ötlet. A Metallica az aktuális turnéján érintett városok mindegyikében két napon (pénteken és vasárnap) játszik két teljesen különböző koncertet. Mexikóvárosban négy koncert is lesz. Az adott helyszín két napján mások az előzenekarok, és a játszott dalok között sincs átfedés.
Ügyes fogás, mert a rajongók közül aki megteheti nyilván megnézi őket kétszer, kevesebb szerelés, pakolás, utazás, több pihenés a zenekarnak, dupla élmény a fanatikusoknak... Viszont ha nem akkora rajongó az ember, akkor lehet, hogy az adott estés felhozatalból pont a kedvenc dalai maradnak ki. Mert azért nem akkora és nem olyan színvonalú - pláne nem homogén - az életművük, hogy abból akár véletlenszerűen is lehetne válogatni.
A kreativitás dicsérendő.
Az (1972-es rendeszvényre épült) Olimpiai stadion kb. 200 méter magasról. Gyepet cserélnek rajta és felújítják, hogy még 50 évig használhassák. Miközben Akasztón... Nem mellesleg: ez az egyetlen stadion, ahol BL meccsen voltam eddig. Kettőn. Nem is tervezek többet, amíg a Mezőkövesd érintett nem lesz. :)
