'Dark Night Of My Soul'

"Elvtársak, aki egyetért velem, az az egyik kezét leteheti."

Tudom, hogy kattanás, de döbbenet mennyire jó hangja, hangszíne van Dave-nek.
Ha azt hinnétek, ez egy Pet Shop Boys dal, megemlítem, hogy eredetileg még csak nem is Elvis Presley énekelte. Bár ő vitte sikerre.

/Dave Gahan & Soulsavers: Always On My Mind/  "Lélekmentők" - nem gyenge név egy zenekarnak.

A hangverseny után egy nappal nem egyszerű írni az elhangzottakról, de lássuk, mi maradt meg!
Bartók Béla: Divertimento: Bartóknak van egy stílusa, ezt nem lehet vitatni. Ez még akkor is igaz, ha én úgy keverem Kodállyal, ahogyan van. Sajnos. Ez az én hibám. A Divertimentónak ha csak a harmadik tételét írta volna meg, azt mondanám, hogy egy jó kis darab kísérletező jegyekkel. A második tételre a kísérletezés hatványozottan igaz - már-már avantgarde, hallgatót próbálóan borult hangözön, de például a szél eljátszása kifejezetten élethűre sikerült. A nyitó tétel nálam A Tenkes kapitánya, Tüskevár zenei világa. Bartókhoz képest
Richard Strauss II. kürtversenye (szólista: Zempléni Szabolcs) maga a rendezettség, egy dallam- és érzelemhömpöly. Kellemes darab, nagyon tetszett. Szabolcs hibátlanul, kellő átéléssel, kotta nélkül adta elő.
Johannes Brahms: II. (D-dúr) szimfónia: lehet, hogy én fáradtam el, de nem igazán állt össze egésszé, szimfóniává nálam ez szerzemény. A nyitó tételben van egy remek, vissza-visszatérő téma, talán az este legjobbja, a tőbbi tétel viszont csak "volt", ment, mendegélt, de nem sok kapaszkodót találtam benne. Rossznak nem rossz (sőt, egyértelműen jó), de a szimfónia mániám nem talált hatalmas barátra benne. Az is lehet, hogy szimplán csak túl hosszú.
Összességében kellemes, változatos este volt.
Haruka Nagao vendég koncertmesterként, Dubóczky Gergely pedig mint vendég karmester színesítette kedvenc szimpatikusaim játékát.

Olyanok jutottak eszembe tegnap, hogy vajon egy hegedűs gond nélkül át tudna térni brácsára, vagy az egy teljesen más szakág? Fordítva ugyanolyan nehéz lenne a helyzet, vagy még durvább? Hogy olykor a komolyzenészek is verik az ütemet a lábukkal (kettő ilyet is láttam – szia, Ágó! ;), hogy a tisztelt nézőknek talán a hangos részeknél kellene köhögniük (ha egyáltalán), nem pedig a halk szakaszokra időzítve. Hogy nem volt teltház. Hogy szép dolog kürtversenyt csodaszépen előadni, de valami gusztusos módja lehetne a nyál/pára ürítésének a hangszerből a mű közepén, a figyelem középpontjában állva, nem pedig a padlóra, ahová később a hegedűsök visszaülnek. Hogy jól láttam-e, hogy az öthúros nagybőgőn a plusz húr a magas tartományt szélesíti, nem pedig a mélyet? Hogy miért érkezik vendég koncertmester (első hegedűs) egy hangversenyre – ez mondjuk, lehet jó ötlet is és több logikus magyarázata lehet. Hogy a karmester mostohagyerekként kezelte az üstdobost, aki egy személyben a teljes ütős szólam volt, és kifelejtette a tapssorrendből. Hogy jól hallottam-e, hogy amit a szünet előtt ütnie kellett a timpanin, azt egy hét gyakorlás után én is meg tudnám csinálni. : ) Ezt speciel komolyan is kérdezem.
Persze, figyeltem az elhangzott művekre is. Azokról valószínűleg holnap írok.

    Belegondoltam, hogy mi annak idején Atyával, Istyuval, Surdával (!!! : ), Mészával és a Királyképző többi tagjával vajon kiálltunk volna a város főterére énekelni (!!!) felmentett igazgatóhelyettesünkért - vagy egyáltalán bármiért. Nem hiszem. Egyszerűen nem azok a típusok voltunk/vagyunk, illetve, ha valamit el szerettünk volna érni, akkor a megfelelő eszközöket választottuk volna az ügy érdekében.
    Városunk "elitgimnáziuma" (tudnék róla írni, mennyire elit, de most nem ez a téma) annak idején elindította/vezette a kockás inges akciót, ezzel országos figyelmet vívott ki magának, rávilágított egy fontos dologra, összefogásra szólított fel. Hogy az eltelt sok év alatt mennyi eredmény ért el a mozgalom, azt látjuk (zérus, de inkább kevesebb) - az egészségügyhöz és a teljes országhoz hasonlóan bedarálta a rendszer az egészet, meghajlott minden kollektív gerinc. Hosszú évek elteltével a mozgalom és a szóban forgó Herman Ottó Gimnázium olyan szélsőséges, vérfagyasztó, az ellent feladásra kényszerítő dolgokig jutott mára, mint - sorrendben a közelmúltból - élőlánc a saját gimnáziumuk köré (!! ez milyen produktív!?), vonulás, petíció felolvasás, petíció asztalra helyezés, most pedig az éneklés. Ha ezektől nem hátrál meg a nyakunkon élősködő, önmagát legálissá tevő bűnszervezet, akkor nem tudom mitől. Szerencsére a Herman nálam okosabb, kreatívabb, világosan látja a megfelelő eszközt, és a megfelelő időt a megfelelő csapásra, hiszen "ha nem változnak a dolgok, akkor lesz folytatás, de részleteket egyelőre nem árultak el". Komoly. 
      Az "elitgimnázium" (már ezen is röhögtünk volna annak idején középiskolásként és röhögök most is) tanárai, ha már - gondolom, a példamutatás jegyében - rendszeresen, kollektíve ittak bezárásáig a Compania-ban, igazán kérdezhettek volna engem, vagy bárkit a hatásfokról, szívesen abbahagytam volna a dartsozást arra az öt percre, amíg elmesélem nekik. Mivel ezt nem tették, a fenti akcióikkal viszont a városomat is égetik, innen kérdezem tőlük költőien: mi lenne, ha véletlenül a teljes tanári kar egyszerre produkálna egy hétfőre virradóan Covid jellegű tüneteket és a biztonság kedvéért otthon maradna orvosi igazolással egy hétre, esetleg az így kiesett hetet követő hétfőtől az iskolában tanuló összes gyermek ugyanarra a három napra kapna utólag igazolást a szüleitől? Rossz lenne belegondolni ilyesmibe. Az éneklés és az esetleges jövőbeli - hogy a tanárok számára elfogadható tippet is adjak - közös Alaptörvény bámulás (Borjú az új kapura mozgalom) járhatóbb útnak tűnik. A semmibe.

"Ne próbáld! Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!"

Miközben a két vezető kereskedelmi csatorna élőben közvetítette a Királynő temetését, addig az M1-en (amikor belenéztem) éppen Gyurcsányozást lehetett látni, hallani. Közszolgálat 2022., Magyarország.

Danny Lawson - WPA Pool / Getty Images

Aki legyőzte az időt – Keleti Ágnes (2022.)

    Keleti Ágnes a legidősebb élő olimpiai bajnok a világon. 35 évesen nyerte olimpiai (arany) érmeinek nagy részét, ami tornában ma már elképzelhetetlen; soha nem azért tornázott, hogy nyerjen valamit, hanem, hogy utazhasson, világot láthasson, zsidóként megélte a második világháborút, ott volt az ’56-os Budapesten, de abban az évben nem jött haza az olimpiáról, csak néhány éve él ismét Magyarországon, 101 (100?) évesen műtötték, mert eltörte a csípőjét, így azóta már nem spárgázik, de jól van. A műtétről nem a dokumentumfilmből értesültem, hanem a tegnap esti premier után a fia mesélte el a jelenlévő érdeklődőknek. Ágnes is szeretett volna jelen lenni a bemutatón, de az esés miatt erre nem kerülhetett sor. Nagy élmény lett volna nekünk, nézőknek is.
78 percbe összesűríteni egy ilyen hosszú és ennyire tartalmas és kalandos életet nem egyszerű, de az alkotók megoldották. A gördülékeny történetmesélés archív felvételek és három különböző életkorban készített riport keverékéből állt össze. A legfrissebbet a Covid első szakaszában készítették az alkotók.
     Ágnes egy gondolkodásában fiatal, vidám, életigenlő, de az elmúlással tisztában lévő, azt elfogadó, kedves, bölcs ember, ez pedig egy remek dokumentumfilm róla.

8/10 pont

Star Trek II.: Kahn haragja (1982.)

Sok mindenre jó egy CineFest. Arra is, hogy megnézzem életem első Star Trek filmjét. Korán érkeztünk, hogy biztosan legyen hely – felesleges volt az igyekezet, pangott a nézőtér. Ez gyanús lehetett volna, de csak utólag tűnt fel.
Nem lettem Star Trek rajongó, még csak meg sem érintett. A történet kis jószándékkal még csak-csak elment egynek, de úgy általában az egészben nincs semmi kiemelkedő. Tény, hogy 1982-ben került a mozikba, de a Birodalom visszavág 1980-as, a Jedi pedig 1983-as. Azokhoz képest ez csak egy TV sorozat gyengécske nagyképernyős változata.

4/10 pont

Sok dologtól lehet jó egy film, mégis kevés kerül nálam ebbe a kategóriába. Ez az alkotás attól jó, hogy nem főleg a nyilvánvalóan kézenfekvő alaptémáról, a hallók és nem hallók együttéléséről szól, hanem sokkal többről. Olyannyira, hogy a süketség (bocs'!, nem sértés, de én olyan utólag kitalált (?) szavakat, mint keresztyén vagy siket nem használok) érzékeltetése csupán néhány helyzetben - legerősebben az iskolai előadás alatt - eleme a történetnek. A hangsúly a halló főszereplőn, az ő életén, sorsán van. A nagy húzás a zene, az éneklés behozatala a történetbe.
Ha megtekintése előtt tudtam volna, hogy Oscart nyert, óvatosabban és sajnos előítélettel közelítettem volna hozzá, így viszont végig hatott, magával ragadott.
Adott egy halászatból élő család, melyben egyedül a középiskola utolsó évében járó lány hall. A család egyszerű hétköznapjai és a lány felnőtté válása, jövőválasztása adják a cselekményt. Nem hangzik túl érdekesnek, de az élet nagy dolgai nem feltétlenül nagy eseményekhez köthetőek. Az összetartás, az egyén és a család közötti egyensúly, a szeretet filmje ez. Megértem és támogatom a díjesőt. Nálam is nyert.

/Shamrock Rovers fans/

..., de ez félhivatalosan majdnem az:

/Land Of Hope And Glory, Vera Lynn, 1962./

Elhunyt...

A "haldokló nyugaton" boldoguló sok honfitársunk miatt már nem ritkaság az itteni utakon sem a "majdnem Opel".

/Aurora: Jó időben/

Azt sem fogadom le, hogy '88. telén még nem, de '90-ben már tuti voltam koncertjükön. "Más zenekaroknak rajongóik, nekünk barátaink vannak."

/Aurora: 88 telén/

Amikor sorra jönnek a lehangoló hírek, a legváratlanabb helyről jön egy kép, amely egyből mosolyt csal az arcomra. Nagyon kellett.
Talán itt is filóztam róla, de magamban tuti, és keresgéltem is a neten, hogy mi lehet Galaccsal. Megkésve, de látom, hogy jól van, sőt a nyáron pár szám erejéig fel is lépett régi zenekarával, az Aurorával.
Valahogy' lelki békét hoz ennek a fazonnak a puszta látványa is.

     1982-es, álnéven írt regény.
     Egyszerűen, a cselekményre fókuszálva megírt történet a jövő tartalmatlan, lélektelen, vérszomjat kielégítő televíziózásáról, a Föld és lakosainak kizsákmányolásáról. Nem mondom, hogy nem mutat hasonlóságot a mai (média)világgal. Nincsenek mellékszálak, különösebben kidolgozott karakterek, csak a darálóba besétált főhős, aki egyre tehetetlenebb a szabályokat, etikát hírből sem ismerő (verseny?)helyzetében. A tempó egyre sodróbb, az olvasó szurkol Ben-nek, a családjáért küzdő, a rendszer által lehetetlenné tett melósnak és már-már elfelejti, hogy nincs esélye a hatalmas gépezet ellen.
     Csak a (na-ná, hogy) véres végkifejlet hasonlít egy King regényre, ezzel együtt a relatív rövidsége miatt egy jó kis olvasmány.