'Dark Night Of My Soul'

.. francia felének sikerült tökéletes kabalákat választania:

Annyira megörültem, amikor váratlanul feltűnt egy sorozat idei/tavalyi epizódjában!! Nagyon megöregedett (78 éves), de azonnal felismertem, és egyből lerohantak az érzések. Amint megláttam nevettem és örültem, hogy él, hogy jól van és hogy a mai napig képes örömöt, vidámságot okozni a puszta megjelenésével. Szerintem erre teremtetett. Remélem, sokszor látom még képernyőn.

Christopher Lloyd /The Big Bang Theory, Agymenők, 10. évad 10. epizód/ 

Alakul a hanglemezgyűjteményem. Az új vétel egyik dala ismét olyan, amelyre nagyon jól lehet (szólót) improvizálni. Gyakorlatilag a dal első hangjától az utolsóig. Éppen az én sebességem :) és hangsűrűségem. Akár az eredetit sem nehéz lekagylózni gitárral a kézben. Nagy élmény!!! Csak a gitár (gyártmánya, hangszíne) miatt hallom bluesnak?? (Olyan hangnemben/skálában van, amilyet magamtól soha nem használnék.)

Van egy 1941-es (!!) kiadású Churchill könyvem, amely '38-'40 közötti nyilvános beszédeit tartalmazza.
Nyilván Angliában vettem egy antikváriumban. Eredetileg Sally-től kapta valaki ajándékba:

Ez is inkább egy lemezbemutató. Már a nyitó csilingelés remek. Az első nóta aztán ne vegye el senki kedvét, mert a  4:10-től kezdődő Show Yourself riffje már első hallgatásra hat (van egy meglehetősen morbid humorú klipje is), az őt követő Precious Stones pedig zenei kéjhömpöly. De komolyan, 7:10-nél akkora zenélés veszi kezdetét (folytatólag :) (dobos!!!), hogy az bekaki! Ezt a 7 percet senki ne hagyja ki! A teljes album nagyon egyben van. Ismét egy, a zenekar nevéhez méltóan erős alkotás. Egyéni, innovatív. Kb. ezt hívom progresszívnak 2017-ben, noha már az előző pár lemezükön is ilyesmi szinten zenéltek. Ez nem Dream Theater-ös művészkedő pop/rockopera, hanem valami teljesen más.

Mastodon: Emperor Of Sand (2017.)

8,4/10 pont

Az első Asterix képregényben még meglehetősen eltérnek a szereplők a később megszokottól.

Meg nem mondom, hogy a félősebb-e, de tény, hogy az egyik Klicsko betette a lábát Londonba. Aztán a fenekét is letette, majd a térdeit is. Anthony Joshua helyre tette a túlsztárolt ukránt.

Eredetileg egyetlen KFT lemezem sem volt. Mostanra változott a helyzet.

Besh o droM (+komolyzenei zenekar?) lemezborító 2002-ből:

A papír ötfontost műanyagra cserélte a Bank Of England, megváltoztatva a bankjegy kinézetét is. Ilyen volt, ilyen lett:

Az első egy hajó oldalán látható:

A bristoli Bridge Farm általános iskola diákjait megszavaztatták, hogy melyik helyi hírességről nevezzék el az iskola egyik "házát". (A la Harry Potter. :) Úgy döntöttek, legyen az "utcai művész" Banksy.
Egyik reggel ez várta az iskolába érkezőket az egyik falon:

És egy levél: "Köszönöm a levelet és a ház elnevezését. Fogadjátok ezt a képet. Ha nem tetszik, nyugodtan tegyetek hozzá. Biztosra veszem, hogy a tanárok nem fogják bánni.
Emlékezzetek: mindig könnyebb bocsánatot nyerni/kapni, mint engedélyt.
Sok szeretettel: Banksy"

     Noha a zenekar nagy kedvelője vagyok, nem olvashattatok tőlem ismertetőket a blog indulása óta megjelent albumaikról. Ennek annyi az oka, hogy nem tartom őket kiemelkedőnek, sőt, akárcsak jónak sem.
Részletesebben: az Exciter-t (2001.) egy az egyben bekajáltam, az utolsó tökéletes lemezüknek tartom; a Playing The Angel-ről (2005.) a Nothing Is Impossible telibe csapott, a többi messze nem; a Sounds Of The Universe (2009.) a Peace-t leszámítva gyakorlatilag csak hangzásra kiemelkedő (igaz, úgy nagyon); a Delta Machine (2013.) pedig csak néhány hallgatásig jutott nálam, szóval csalódás.
     Az előzetes, klipes Where's The Revolution is a fenti vonalat viszi tovább. Nem lenne rossz, de a refrénje a "van, de minek?" kategóriába teszi nálam.
Az őt megelőző, az albumot nyitó Going Backward zeneileg, felépítésében az előző 1-2 lemez világát idézi, de van hangulata, lelke.
A kettős után viszont jó kis fordulatot vesz az album. A The Worst Crime-tól a már szintén ismert lenyugodott, gospelbe hajló világ dominál. Noha a körítés, a hangszerelés változik olykor, ez a hangulat, indíttatás jellemzi a zenét. Nem Exciter ismétlés, de hasonló az összkép, a hatás. Én pedig nagyon vevő vagyok az ilyesmire.
A Worst... Dave szólólemezeinek, illetve a Soulsavers-zel készített dalainak lecsupaszított, "igazi" hangszeres érzetét kelti. Egy ember, egy LÉLEK áll egy mikrofon előtt, és dalba önti a lelkét.
A Cover Me is hasonlóan minimalista - és hangulatos - noha a végére "beelektronikusodik".
A Marti énekelte nóták közül az Eternal kifejezetten gyenge, a záró Fail már jobb.
A Question Of Time módon zakatoló remek So Much Love az egyetlen gyors dal.
     Nem minden dal erős, de érezni, hogy van egy vezérfonal, ami az egészet egyben tartja, sőt, egybefonja. Innen kezdve hiteles az egész, minden más csak részletkérdés.
      Ez egy jó lemez, végre ismét méltó a zenekar nevéhez. Biztos vagyok benne, hogy hallgatásról hallgatásra jobban fog tetszeni. Hogy Hi-Fi, de nagyon - azaz élmény hallgatni, olyan gyönyörűen szól - azt nem is kell említenem, ez alap a zenekarnál. A Deluxe változat öt gyakorlatilag instrumentális remix dala a szokottnál is alaposabban öblíti át a hangfalak tekercseit.

Depeche Mode - Spirit (2017.)

7,6/10 pont

A kis részleteket már említettem. A tisztelgésképpen szereplőnek rajzolt ismert embereket még nem. Pedig ilyesmi is akad olykor. Például ez a két római legionárius.

A képi világ (a homályos, szemcsés borítóval együtt is) a szokásosnak mondható:

     Rendhagyóan és azonnal megragadóan indul, a karrier legsikeresebb számának, a Tom's Diner-nek "egyszálénekes" változatával. Csak Suzanne hangja, és semmi más. Ezt fokozza a második (legismertebb dal, a) Luka, ami szintén nagy sláger lett. Itt már hallani a "zenekaribbságot", ami a fő különbséget jelenti az első lemezhez képest. Ugyanazok a zenészek szerepelnek az album dalaiban, sőt a két előremutató, a következő album hangulatát előrevetítő dal zenéjét (a címadó Solitude Standing, és a zenéjében és szövegében is kissé elvontabb, borultabb Wooden Horse/Caspar Hauser's Song) együtt írta a négyes az énekesnővel.
Közülük említés érdemel a basszusgitáros Michael Visceglia, aki sok-sok évvel később is részese volt a turnéknak.
      Alapjaiban nem változott a zene. Kissé populárisabb, "hagyományosabb" lett, de nem vesztette el a meghittséget, őszinteséget, a komolyságot, a személyes bájt. Röviden: maradt 100%-ban Suzanne Vega.
Érdekesség, hogy noha a lemez 1987-es - április elsején volt 30 éves! -, több dala lényegesen korábban született. Tom's...1982., Luka '84., Calypso és Gypsy 1978. (!! 19 éves korában !!).
A Gypsy szimplán a nekem leginkább tetsző Suzanne Vega dal. Bármikor, bármilyen formában meg tudom hallgatni és a refrének végi "oh"-zásokba mindannyiszor belezúgok.
Ötletes, hogy a Tom's Diner ének nélküli változatával zárul, keretbe téve a lemezt és teljessé a dalt.
     Nagyon megörültem, amikor egy volt osztálytárs nekem adandó lemezei (LP) között megláttam. Egy régi kedves ismerőst kaptam meg eredeti (számomra új) formában.
Picit más, mint az első lemez, de már négy kiemelkedő dalt tartalmaz és továbbra is a HANG és a szerző egyénisége dominál, úgyhogy még mindig

10 pont.                            A színes dalcímekre kattintva látható/hallható az adott mű.

Menta.

Angliában tűnt fel, hogy mennyire hangulatosak az ottani temetők. A minap jártam egyben kis hazánkban is.

Tudjátok, hogy nem akarom bántani :), de úgy nézem, Semjén Zsolt katasztrofálisan teszi a dolgát rögeszméjét. Az állami televízión (M4) vasárnap délelőtt - amikor gyermekek is nézhetik!! - órákon át voltak láthatók "önkényuralmi jelképek". Megszámlálhatatlan mennyiségben és méretben. Kereskedelmi célzattal.
Várom a Forma-1 teljes körű betiltását.

Mint a Bikininél. Volt egy dal, aztán - hogy', hogy nem - teljesen más (szövegű) lett. Ez egy soha meg nem jelent KFT nóta, amiből a tegnapi Valami mocorog sok dolgot átvett. De nem a szövegből.

A kép remek utalás az első lemez borítójára. Azon ebben a sarokban kuporog a zenekar meztelenül.

A nagy lemezmániám (a nagylemez mániám) kapcsán sok dologra jöttem rá. Például, hogy az LGT mennyire jó volt, de eddig szinte teljesen hanyagoltam őket. Vagy, hogy egyetlen KFT albumom sem volt mostanáig. Utóbbiakat el is kezdtem beszerezni vinylen. És az azokon hallható dolgok újabb gondolatokat hoztak. Például, hogy "régen" mennyivel karakteresebb, egyénibb zenekarok alkottak, mint manapság. A KFT első lemeze is tartalmaz érdekes dolgokat és sok slágert (!), de a második már a borítótól/címtől kezdve formabontó volt. Itt egy "soha nem hallott" remekmű az utóbbiról. Számomra friss felfedezés: