'Dark Night Of My Soul'

... túlélte a telet.

Dobosoknak pláne:

A néhai Honvéd Papp József SE pályája.

Mielőtt az elfeledett Zwan egyetlen lemezét sok év után ismét elindítottam, gondolkodtam, hogy vajon Jimmy Chamberlin dobol-e rajta. Aztán megszólalt. Nagyon üt nálam, amit ez a két ember leművel:

Billy mániája, hogy basszusgitáron nő játsszon... Három szólógitár...

Az egykori vasércbánya kapcsán találtak rá, mélyen a hegy gyomrában. Nagy élmény, mindenkinek ajánlom. Fényképekkel nem lehet visszaadni.

      Dupla CD, jócskán két óra feletti játékidő, olyan hatalmas zenei tudás és annyira komplex dalok egymásutánja, hogy elsőre végig sem tudtam hallgatni, meghaladta azt, amit az agyam egyben bevesz - így ismerkedtem meg annak idején a Dream Theater-rel az 1998-as Once In A Livetime album képében.
Azóta rengeteg dolog történt. Még velem is, nem hogy a zenekarral.
A dupla CD és a hosszú játékidő maradt, a zenészek közül is csak kettő cserélődött, mégis - az énekes nyújtotta segítség nélkül - nehéz elhinni, hogy a két (négy) lemezen ugyanaz a zenekar játszik.
      Komplexitás, összetettség, sziporka, játékosság, könnyedség, tempó, ötlet gyakorlatilag nyomokban sincs az új lemezen. (De olyan szinten, hogy amikor a 2285 Entr'acte-ben triangulumot ütögetnek, az már erős felüdülés.)
Van viszont - olykor egy az egyben Bernstein/Webber - szirupos, nyálas, hatásvadász musical jellegű giccs, teátrális dallam szép számmal. A zenekar nevében lévő "helyesírási hiba" nélkül is kitalálható - ordít!! -, hogy ezt a rettenetet egy amerikai zenekar alkotta. (Legrémesebb példák: Three Days és Begin Again. Utóbbi egy karácsonyi Disney film zenéjének is elmenne.)
A Prágai Filharmonikusok dobnak kicsit az összképen, de újdonságot vagy nagyobb ötletet ők sem jelentenek. Sajnos nincs csúcsa, kiemelkedő darabja ennek a 34 szerzeménynek. Olyan, mint a zenekar honlapján bemutatott karakterek: mű, erőltetett és nem túl színvonalas.
Egy többszereplős történethez - mert erről beszélhetünk - nem ártana több énekes, vagy egy olyan (King Diamond rulez!), aki legalább kettőt hitelesen meg tud szólaltatni közülük. LaBrie hangja finoman szólva sem alkalmas erre. Nem tudom, megpróbálta-e a lehetetlent (a Ravenskill-ben mintha lennének erre utaló jelek), de ha igen, abból itt semmi nem hallatszik. Mivel megterhelő dallamok nem hallhatók, korrekten lehozza az éneket, de semmi különöset nem alkot. Talán jobb is így.
      A Savior In The Square egy jól felépített gyengébb rock dal. Mármint a refrénje, mert a zenéjének nagy részét a történet elviszi Zizifalvára.
Az A Life Left Behind-ban zenélnek egy keveset, a dal ezen részeit élmény hallgatni.
Az A New Beginning - ha eltekintinkük az önismétléstől és az Amerika-túltengéstől - elmenne egy gyengébb Dream Theater szerzeménynek. Itt tartunk, hogy már az ilyesmit is pozitívan kell említenem. A végén még - egészen jó - gitárszóló is van!
A Moment Of Betrayal képében kapunk egy vállalható, az életműbe büszkén belehelyezhető dalt is. Vérbeli Dream Theater szerzemény!
A második lemez nagy része is hallgatható, többször emlékeztet arra, hogy melyik együttes neve szerepel a borítón.
Hogy ezekkel szemben mennyi szirupos, zongora vagy gitár prüntyögéssel kísért negédes dalolgatás hallható a lemezen, azt inkább nem számolom össze.
Most is meg kell említenem, hogy Mike Mangini dobolása fantáziátlan, de itt a teljes zenekar idomult hozzá.
     Vagyok annyira jóhiszemű, és elhiszem, hogy jót akartak, azt is elhiszem, hogy ha valaki nagyon korán a csúcsra ér zenei értelemben, annak már-már lehetetlen fejlődnie és olykor tapogat, kitekint érdekes irányokba, de ez a próba nálam nagyon nem jött be.
A legrosszabb az benne, hogy nem találtam az albumról a jegyzeteimet, és meg kellett még egyszer hallgatnom.
     Csak olyannak ajánlom, aki életében nem hallott még Dream Theatert és nem fér hozzá egyetlen, még Mike Portnoy-jal készített albumukhoz sem és/vagy elkötelezett musical, rockopera és Amerika rajongó.
Nagy csalódás.
A kettes lemez kevésbé kiábrándító, az felfelé húzza a pontszámot, de a közepest így is alig súrolja.

Dream Theater: The Astonishing (2016.)

 4,5/10 pont

     Talán eltelt annyi idő a bemutató óta, hogy akit érdekelt, az megnézte már és kialakult a véleménye a filmről, és talán belőlem sem a kezdeti csalódás beszél már.
     Hogy a pozitívumokkal kezdjem, a látvány - főleg a repülő jelenetek - rendben van, TIE vadászból is többet kapunk a megszokottnál, és az új női főszereplő is zseniális. Ismeretlen fiatal színésznő, szép brit angollal (tehát az eddig ismert szereplők közül kb. Obi-Wan lánya vagy unokája lehetne, de ezt nagy valószínűséggel kizárhatjuk.), gyakorlatilag az Ő jutalomjátéka, felfedezése a film.
A képi világ is jó, vannak ügyes kis utalások, finomságok. Párat mutatok is. (A japán mintájú kapu a sivatagban nekem nagyon kedves.) Ezen kívül van a filmben egy nagyon erős Hitler beszéd koppintás, ez is jó ötlet.
A legnagyobb geg, ha lehet ezt annak nevezni az, hogy az egykori főszereplők közül többen feltűnnek "mai" valójukban, tehát 30 évvel idősebben mint az előző epizódban.

     A zene sajnos gyakorlatilag semmi újat nem hoz. Annak ellenére, hogy vannak új szereplők, ők nem kaptak dallamot, így a nyitó fél óra után maradt a régiek ismételgetése, kis mértékű variálása. Szomorú.
A történet a legnagyobb gáz. Vehetjük SPOILERnek, ha leírom, hogy egy robotba értékes adatokat rejtenek, aki a rossz üldözésének közepette új barátaival eljut a jókhoz, akik az említett adatok segítségével elérnek valamit. Ismerős?? Lassan 40 éve, ugyanilyen főcímzenével kezdődően mintha alkottak volna hasonlót.
Az egyik kedvelt alap szereplő kinyírásával nekem nincs gondom, bár amikor egy másik szereplő megsebesült, és azt hittem, ő lesz az áldozat, elszomorodtam. Így viszont minden rendben.
R2 leszedálása az, amit viszont nem tudok megbocsátani. Ő az összes epizódban szerepelt, aktív részese volt a történetnek, most gyakorlatilag váza szinten van jelen. Skandalum!

A rohamosztagos(ok) emberi oldalát megmutató szál jó ötlet, kár, hogy a hozzá tartozó színész és játéka csak ront a filmen. Még lélegzett, amikor elváltunk tőle, nagy eséllyel tehát látjuk még. Sajnos.
Amivel kezdenem kellett volna: a Jedi végén úgy hagytuk el a színteret, hogy a jók felrobbantották a rossz bázis-bolygóját (már másodszor), teljes a győzelem, mindenki ünnepel. "Most", 30 évvel később, a gonosszal tele a galaxis, rohamosztagos hegyeik vannak és van egy még hatalmasabb és erősebb bolygója, amely egyben harci eszköz is, amelyet - micsoda forgatókönyvírói lelemény - ismét felrobbant a jók maroknyi serege. Rettenet.
Ehhez jönnek olyan "finomságok", mint a lézerkardálló rohamosztagos "tomfa", a hangárból fénysebességgel indulás, majd fénysebességből kézzel (!!!) visszalassulás úgy, hogy az űrhajó hasát éppen súrolják a bolygó fenyőfái, ahová érkezik, olyan "újszerű" mondatok, mint a "Még mindig ott van benne a fény, tudom.".

És akkor a jólétben elszenderült (!!!) őse hatására jóból rosszá váló fő gonoszt, aki azért visel maszkot, hogy ... (hopp, ez nem derül ki, viszont kérésre bármikor leveszi), és kb. annyira gonosz, karakteres vagy ijesztő, mint egy doboz joghurt, még meg sem említettem. Ahogy rocksztár módjára többször (!!) durcásan kaszabolja a berendezést, ha rossz hírt kap... Szánalmas.
Fura, hogy az a fő bajom, hogy a Disney elvitte a mesét a mese irányába, de a kezdeti csalódás nálam megmaradt többszöri megnézés után is. Egy közepesen gyenge filmnek tartom, a Baljós árnyakkal vetekszik nálam a leggyengébb Star Wars epizód címért. Gyanús, hogy beáll a földbe a sorozat, ha nem kreatív, kockázatot vállaló emberek írják a következő rész(eke)t.
Ha pontoznom kellene: 4,7/10

Sok gitárost láttam, hallottam már, de szombat este lestem egy nagyot a Művészetek Házában. A fülemmel :) (is).
Nem is próbálom szavakkal leírni:

9:45-től.

     Alaposan elkéstem, csak most szereztem róla tudomást.
- Nem hibátlan, de nagyon könnyű beleszeretni.
- Meghallgattam ezt az albumot. Még dél sincs, mégis tudom, hogy remek napom van/lesz.
Ilyesmiket jegyzeteltem az első hallgatáskor.
A tegnap itt bemutatott dal a legkommerszebb, legmegszokottabb a 10 közül.
Elsőre nem tetszett túlzottan az album, de hamar rájöttem, hogy nem elvárásokkal, hanem pihenten, nyugodtan, esetleg egy pohár borral kell nekiülni.
     Azóta bármennyire keményen, objektívan is állok hozzá, a végére, legkésőbb a Laying On Of Hands/Stoic 2 második felét, a záró refrénjét hallgatva minden alkalommal kenyérre ken. Fura, hogy míg az agyam azon pörög, hogy "mit keres egy hippi dal egy Suzanne V. albumon", addig a lelkem mosolyog, a ceruzám pedig egy magas pontszámot ír a lapra, melyre jegyzetelek. És a csoda folytatódik: a záró Horizon (There Is A Road) egy ezerszer hallott dal, téma, hangulat, mégis visz, sodor, végképp elvarázsol (a kürt hathatós segítségével), ki ebből a világból. Jó, ha egy zene erről szól.
     Akár kísérletezőnek vagy eklektikusnak is mondható, holott 100% Suzanne Vega amit hallunk. Jó példa erre a Portrait Of The Knight Of Wands, ahol az akusztikus gitárhoz elektronikus hangok is simulnak.
A lényeg azonban nem változott. Maradt az első lemeztől felismerhető stílus, és noha minden albumon változtat kicsit a hangszerelésen - most, ellentétben az előző lemezzel, nincs annyi szimfonikus hangszer, jött viszont egy kevés elektronika, az akusztikus gitár sem dominál annyira, mint általában, valamint, noha nem viszi túlzásba, nem rémlik, hogy (ennyi) háttérvokált alkalmazott volna korábban -, maradt a magányos történetmesélő dalnok kép is, hiszen minden dala előadható (lenne) egyetlen gitárral is. Nem hallgatom újra (de érzem, hogy hamarosan megteszem), de valamiért a days of open Hand világa és (belső borító) képei ugranak be ezt a 36 és fél percet hallgatva.
Az I Never Wear White-ot leszámítva nincsenek az előző, 2007-es lemez New York Is A Woman, Frank & Ava és Bound dalaihoz fogható azonnal ható telitalálatok, de az összkép így is kerek és teljes.
A borító(k) kapcsán viszont jól jönne már kis kreativitás, újítás.
    Nem hallgatok Cseh Tamást, Bródit, Springsteent, Dylant, de az első hallott dalától Suzanne Vega "rajongó" vagyok. A hangszíne (!!), az egész egyénisége, zenei világa, kisugárzása nagyon szimpatikus "és hogy' beszél angolul!!!"...
A Judas Priest gitárosa nyilatkozta egyszer, régen, hogy házibulikban gyakran kérték, hogy játsszon valamit, és nem hitték el, mikor azt mondta, hogy ő csak Judas Priestet tud. Valahogy Suzanne Vegat is ilyennek képzelem. Annyira erős és jellegzetes a (zenei) világa, annyira önazonos, hogy nem hiszem, hogy ki tudna lépni belőle. Szerencsére nem is kell, hiszen így SZERETJÜK.
Lelki vezetőm egy újabb csokor példabeszéddel, mini csodával jelentkezett. Vannak füleim a hallásra.

Suzanne Vega: Tales From the Realm of the Queen of Pentacles (2014.)

8/10 pont

Sok gondolatot hozott elő. Kb. a Spice Girls daltól már hangosan is felnevettem olykor, és Adele fejei, mozgása (és persze BESZÉDE) is tetszett.
Annyi mindent csináltak már TV műsorokban, és annyira lapos és mesterkélt már az egész - tisztelet a kivételnek! Van még olyan?? -, hogy kellemes igazán szórakoztató dolgot látni, pláne, ha az zenével van egybekötve.
Mobilon néztem az első két alkalommal, ott nem látszik a feliratozás, úgy keményebb dió érteni, viszont a fejek, nevetések jobban átjönnek feliratok nélkül.
Szerintem nem is kell érteni a beszélgetésüket, anélkül is élvezhető és mókás az egész.
Bírom a zenét élvező, önmagukat elengedni képes embereket, és - sokakkal ellentétben - alapjában a brit nőket is. (A szülés jót tett az arcvonásainak, és a kocsiban nem látni az alakját.)
Adele halálra van sminkelve, mégis tök természetes - az a kacagás (!). Megtudtuk, hogy a Helloban ő dobol, hogy több album nem lesz az életkora után elnevezve, hogy akkor tört össze életében először a szíve, amikor a kedvence kilépett a Spice Girls-ből...
Na, mire leírtam, a felét el is felejtettem a mondandómnak.
A Royal Albert Hall az út mentén...
És persze a HANG!!!
        'Adele has a working class London accent' /Wikipedia/ - ezt mondjuk kitaláltam volna. :))

Love meant being brave, otherwise you had already lost your own argument: the man who couldn’t tell a woman he loved her was, by definition, not worthy of her.

A szerelemnek bátornak kell lennie, különben már el is bukott a kérdés. A férfi, aki nem tudja elmondani egy nőnek, hogy szereti, (a téma jellegéből adódóan) egyértelműen nem méltó hozzá.

/Nick Hornby: Funny Girl/

Február 21-én váratlanul, de természetes módon, "hirtelen szívleállás" miatt elhunyt a lengyel Riverside zenekar alapító- és eddigi egyetlen gitárosa.
A zenekar természetesen törölte a tervezett turnét, de az idei évre ütemezett zenéik meg fognak jelenni.
Hangulatos, jó zenét játszanak. A Dream Theater újabb-kori vergődése (évek) óta ők a kedvenc "progrock" zenekarom. Tulajdonképpen az egyetlen a stílusban, akiket szívesen hallgatok.

‘What’s it like?’ she said.
‘It’s … Well. Blimey. I dunno.’
‘If I may state the obvious, you’re finding it impossible to put down.’
‘Yeah, but he’s my best friend.’
‘I’ve read lots of scripts by best friends. I’ve put a lot of them down. And scripts are short.’
‘OK, then. It’s good. But blimey.’
‘What’s the blimey bit?’
‘It’s … Well. Bloody hell.’
‘Whatever job you decide to do when you get older, make sure it doesn’t involve the English language.’

((Könyvkiadóban dolgozó feleség a forgatókönyvíró férjéhez, miután utóbbi elolvasta kollégája előző bejegyzésemben szereplő regényét.))
- Milyen? - kérdezte a nő.
- Nos. Olyan... Húzós. Mittomén.
- Hogy a nyilvánvalóval jöjjek, nem tudtad letenni.
- Igen, de ő a legjobb barátom.
- Sok forgatókönyvet olvastam legjobb baráttól, és sokat le is tettem. És a forgatókönyvek rövidek.
- Értem. Nos, ez a könyv rendben van, de húzós.
- Mi teszi azzá?
- Olyan... Nos, marhára húzós.
- Bármilyen munkát is választanál öregségedre, légy biztos benne, hogy nem érinti a(z angol) nyelvet!

It had never occurred to Sophie before, but the worst thing about being Miss Blackpool was the title. Taking your husband’s name when you became his wife was one thing. Taking your town’s name when you became its beauty queen was something else again.

Soha nem ötlött fel Sophieban ezelőtt, de a blackpooli szépségkirálynőségben a cím volt a legrosszabb. Feleségként a férj nevét felvenni, az egy dolog, de a városod nevét viselni, mikor a szépségkirálynője leszel, az valami más.

 /Nick Hornby: Funny Girl/

‘Can I read it?’
‘What do you want to read it for?’
‘Because I want to read everything you write, you twerp.’
‘You don’t have to.’
‘I know that.’
‘What if you hate it?’
‘I wouldn’t tell you.’
‘So what’s the point of reading it?’
‘What’s the point of reading anything? I wouldn’t tell Graham Greene I didn’t like his last book either.’
‘But presumably you don’t write comedy scripts with Graham Greene.’
‘All the more reason not to tell you if I don’t like it.’
‘So you’re just going to tell me I’m a genius?’
‘That’s about the size of it.’
‘Can we start again, then?’
‘How d’you mean?’
‘Tony, will you read my book? And tell me what you think of it?’
‘What’s the difference?’
‘Before, you asked me. Now I’m asking you. As a favour.’
‘I’m not Vernon Whitfield. I couldn’t tell you what’s wrong with it. Not that there will be anything wrong with it.’
‘I don’t want Vernon Whitfield stuff. Just tell me it reads like a book. Whether there are boring bits. Whether I should put it in the bin or show it to someone else. Whether I’ll get arrested.’
‘I’m not a legal person either.’
‘All right, whether I’ll get fired from the BBC. Thrown out of pubs. That sort of thing.’
‘Gotcha.’
‘And …’
‘I’ll just read it,’ said Tony.
‘How long will it take you, do you think?’
‘How long is a piece of string?’
‘Do you mean how long is my book?’
‘I suppose I do, yes.’
‘Four hundred pages. Double-spaced.’
‘And how boring is it?’
‘Fuck off.’

- Elolvashatom?
- Miért akarod elolvasni?
- Mert minden írásodat el akarom olvasni, Te tulok.
- Nem kell megtenned.
- Tudom.
- Mi van, ha gyűlölni fogod?
- Nem mondanám meg.
- Akkor mi értelme van elolvasni?
- Mi értelme van bármit elolvasni!? Graham Greene-nek sem mondanám meg, hogy nem tetszett a legutóbbi könyve.
- De felteszem, Grahan Greene-nel nem írsz vígjáték forgatókönyveket.
- Egy okkal több, hogy ne mondjam el neked, ha nem tetszik.
- Tehát azt fogod mondani, hogy zseni vagyok?
- Nagyon úgy fest.
- Kezdhetnénk elölről?
- Hogy' érted?
- Tony, elolvasnád a könyvem? És elmondanád, mit gondolsz róla?
- Mi a különbség?
- Az előbb te kérdeztél engem, most én kérem tőled. Mint egy szívességet.
- Nem vagyok Vernon Whitfield. Nem tudnám elmondani, mi a rossz benne. Nem mintha bármi rosszat feltételeznék vele kapcsolatban.
- Nem Vernon Whitfield jellegű dolgot kérek. Csak mondd el, könyvszerű-e, vannak-e unalmas részei, hogy kukába kellene dobnom, vagy mutassam meg másnak is. Hogy letartóztatnak-e miatta.
- Jogász sem vagyok.
- Oké, akkor hogy kirúgnak-e a BBC-től. Kidobnak-e a kocsmákból. Ilyesmi.
- Értem.
- És...
- El fogom olvasni - mondta Tony.
- Mit gondolsz, mennyi ideig tart majd?
- Mekkora?
- Úgy érted, milyen hosszú a könyv?
- Igen, ja, úgy.
- Négyszáz oldal, dupla sorközzel.
- És mennyire unalmas?
- Menj a p@csába!

‘Fuck off,’ said Bill.
‘I mean it.’
‘A work of genius like who? Dickens? Tolstoy?’
‘It’s different from them.’
‘Have you ever read Tolstoy?’
‘No, but I'm gessing he didn't go in for ...........’

- Nemj a p@csába - mondta Bill.
- Komolyan gondoltam.
- Egy zseni műve. Mint például?? Dickens? Tolsztoj?
- Más mint ők.
- Olvastál valaha Tolsztojt?
- Nem, de gyanítom, ő nem......"

/Nick Hornby: Funny Grirl/

     Nem tudom megmondani miért, de szeretek Nick Hornbyt olvasni.
Nem kirobbanóan vicces, de mégis humoros, nincsenek különösebb történetei a regényeinek, mégis érdekesek - ilyesmik jutnak eszembe róla.
Erről a könyvről is.
      A '60-as éveket írjuk. Egy blackpooli lány komikus szeretne lenni, ezért Londonba költözik. Ott első próbálkozására felfigyel rá a TV-s szakma, szerepet kap egy induló vígjátéksorozatban...
A történet a szereplők (színészek, forgatókönyvírók, házastársak, stb.) és a sorozat életéből mutat meg jeleneteket, egészen a jelenig. A súlypont (középpont) ügyesen kerül egyik szereplőről a másikra, éppen akkor, amikor történik valami az életében.
      Humoros, a maga finom, brit módján. Olyannyira, hogy magyarul (Vicces lány címmel jelent meg) nem vagyok benne biztos, hogy átjön(ne)-e. (Ezt a Hogyan legyünk jók-kal kapcsolatban tapasztaltak miatt írom. Azt is angolul olvastam először, és nagyon tetszett. Majd évek múltán, tavaly, elolvastam magyarul is, és nem értettem, mi tetszett rajta elsőre. Valószínűleg így járnék ezzel a könyvvel is.)
A benne található néhány kép remekül lefesti a korszellemet, megmutat egy-egy helyszínt, konkurens TV műsort, hírességet. Olyan az egész, mintha egy megtörtént esetet dokumentálna.
Hornby stílusa az, ami nem csak szerethetővé, de remek olvasmánnyá is teszi.

A semmiből becsöppenő "Végül is nagyon gyorsan esett szét az egész" (It all fell apart very quickly in the end) mondatot ki is írtam magamnak, mint 100% Hornbyt.